Egy tavaszi-szüneti napon beállított bátyám két haverja pecabottal, mondván eszik a balin a Zagyeszon mintha muszáj lenne. Hegyeztem a fülem alaposan. Bár a balint nem szerettem enni a rettentő sok vékony szálka miatt, de párszor, keszegezés közben rá-rámart a kitekert csalira és ilyenkor fárasztani kellett a maximum harminc dekás kölyökhalat. Apám rendszeresen állított be egy-egy nagyobbacska balinnal, de anyukán csak ennyivel kommentálta: - Nnna, megint tűpárnát ehetünk.                                                                                                                                                               Láttam már nagyobb balint is a magazinokban, de azt a Tiszának és a Dunának meghagytam, biztosan csak a nagyobb folyóinkban nő nagyobbra. Jómagam jobban preferáltam a csatornákat, holtágakat.                                                                                                                                                               -A csali -ecsetelte gesztikulálva Matyi- igen pici 3-5cm-es twister (akkor még Mr. Twister), húszas zsinór. De a twistert sima füles horoggal kell preparálni, és a zsinórra megy egy nagyobbacska sörétólom. Csak, hogy dobni lehessen. Bátyám közben már pakolt a szimatba, ahogy a gázálarc táskát neveztük, és én úgy tettem, mintha teljesen l lennék merülve Verne Rejtelmes szigetében, de a betűk nem akartak sehogy sem értelmes szavakká összeállni. A fülem átvette az információbefogadás feladatát a szememtől.

-A közúti hídtól kell menni felfelé a vasúti hídig, és számolatlanul lehet szedni a bálinthalat.- Matyi olyan hévvel és lendülettel beszélt, hogy teljesen magával ragadott. Természetesen engem valahogy nem hívtak, de hát miért éppen most szakítottak volna a szokásukkal… Gondoltam egyet és az ajtó csukódása után magam is sebesen szedelődzködni kezdtem, összepakoltam a pergető cuccomat. 12 évesen már büszke voltam a kiművelt horgásztudásomra, hiszen volt már fenekező, keszegező, pergető és rablóhalas felszerelésem - ha kérdezték.  De nem kérdezte senki, -ki is kérdezte volna- és én meg nem vagánykodtam azzal, hogy ezt a sokféle horgászmódszert gyakorlatilag két bottal és egy orsóval oldottam meg, amiből a rablós bot apámé volt, amikor szolgálatban volt, és ha használni szerettem volna, hát elkampaltam. A szerelékeim pedig elfértek egy kisebb ketté nyitható IGAZI HORGÁSZ ládában. Tehát gyorsan kiválasztottam a pergető botomat – amivel úszóztam és fenekeztem is, ahogy a helyzet megkívánta - és spuri a Zagyvára. Ládát nem vittem, kimarkoltam belőle egy marék befőttes gumit, egy pillanatragasztót, a sörétólmos dobozom és a horgaimat, amit egy Kalmopyrines dobozban gyűjtögettem, egy skálás reklámszatyrot, az igazolványomat. Twisterem nem volt, de – gondoltam – a befőttesgumit, ha csokorba fogom és ráabriktolom a megkötött horogra nem eshet bajom a balinszerző körúton. Ezt a rettentően okos dolgot már a víz felé trappolva ötlöttem ki.

A közúti híd a torkolattól kb. ötven méterre volt és itt a meder meredeksége folytán a víz összeszűkült és sebesen folyt a magába fogadó Tisza felé. Már a sóderes gáton porzott az út utánam, már hallottam Benő hangját, így összeraktam a képet: már hárman vannak. Benőt bátyám révén ismertem, jó fejnek tartottam, higgadt nyugodt természete miatt. Soha nem volt hozzám egy rossz szava sem, ha kérdeztem, szívesen válaszolt.

-Aztakurva! Mekkora! Szákolj Zoli – Aztán Benő hangja megint: Dobd vissza! ez csak kilós körül van… Van itt szebb is…                                                                                                                                                                            Agyam ledobta az ékszíjat, amikor ezt hallottam. Kilós balint visszadobni, mert nem elég nagy??? Mi a picsa!! És már láttam is a három cimborát egymástól tíz méterre suhogtatni, Bátyám épp bevágott, de lemaradt. A túloldalon dobáltak, hogy milyen megfontolásból azt nem tudom, de nekem így éppen megfelelt. Leszánkáztam a gátoldalon és intettem nekik. Benő visszaintett, de bátyám a szokásos meleg testvéri szeretettel fogadott:

- Mi a szottyadt tökömet keresel te itt? Hívott valaki? Jó lenne, ha látótávolságon kívül amatőrködnél ecsém! - De Benő leintette: -Hadd dobáljon! miért fáj az neked? Van hal elég, a vízpart eléggé tágas, nem?

Benőre hallgattak, mert ő már dolgozott, idősebb is volt nagyobb is mindőnknél, szabadidejében testépítéssel foglalkozott és ő pont nem volt a „visszadobandó méret”. Hatalmas, kidolgozott izmai kidagadtak a bordó póló alól. Hogy akkor már versenyzett-e horgász vonalon, vagy az csak később jött neki azt már nem igazán tudnám visszaidézni, tény, hogy jól pecázott mióta csak ismerem. Olyannyira, hogy az idő múltával sok nemzetközi versenyen is kiemelkedően szerepelt. Sokat tanultam tőle, a versenyzésre is ő buzdított, de sajnos az idő elszakított egymástól minket.

A parton nekiálltam összeszerelni az általam kigondolt gyilkos szereléket rá-rápillantva a vízre, lelki szemeim előtt már a fárasztás apró kis részletei bontakoztak ki. -Ahan- annál a belógó bokornál vigyáznom kell majd, nehogy beszaladjon és letépje magát, ott viszont annál a hínárcsomónál engednem kell, hogy meg tudja kerülni. Közben a kezem is járt, felkötöttem a horgot, elé csíptettem egy borsónyi sörét ólmot. A befőttes gumikból kivettem egy csokorral, lehetett vagy 8 szál, zöld, piros, kék és sárga színekben. Összefogtam és elvágtam őket egy helyen. Középen összefogtam és beleillesztettem a gumikupacba a horgot. Már csak valahogy rá kellene bandázsolni a horogszárra. Akárhogy ügyeskedtem a gumiszálak minduntalan kifordultak, lefordultak a horogszárról.           Közben odaát Matyi fárasztott. Még a nyelvem is kidugtam nagy igyekezetemben, de a fránya gumicsokor ellenállt.  Eszembe villant, hogy hoppá, van nekem piliragim is ahogy a pillanatragasztót neveztük. Gyorsan előkaptam, fogammal megragadtam a kupakot, jobb kezemmel pedig a pár cseppet a balban tartott gumis-horgos csokorra cseppentettem. -Nnnna, ez majd megfogja! – Gondoltam megnyugodva, de nyugodtságom rögtön elszállt, amikor azt kellett konstatálnom, hogy nem tudom elengedni a barkácsot a jó kis ragasztó miatt. Bátyámék szép lassan haladtak felfelé közben, nem látták a bénázásomat. Kitéptem a hüvelyk és mutatóujjam közül a horgot, de a gumicsíkok ott maradtak az ujjaim végén mintegy színes sokcsápú polip. Rázásra huncutul tekergőztek, de nem mozdultak egy tapodtat sem. A fogaimmal kellett megszabadulnom a díszemtől. Ezt a technikát nem sokan ismerték, abból ált, hogy az ujjbegyemet az alsó metszőfogaimmal gyakorlatilag ledaráltam, lecsiszoltam a bőrömről a merev ragacsot. Akkor úgy véltem, ez megérhet valamilyen díjat valakinek, de mikor bratyómnak elmeséltem az ötletet lehűtött:

-Szerinted majd, ha valaki a világon összeragasztózza az ujját, majd hozzád rohan ragasztót rágatni?    

Levágtam a horgot és újra kötöttem. Azon gondolkodtam, hogyan is maradhatna a horogszáron a gumicsokor, de rájöttem, hogy sehogy nem fog menni. Új terv kellett. Addig nézelődtem a parton, amíg egy régi eldobott tejeszacskót nem pillantottam meg félig a földben. A terv kész is volt. Levágtam a zacsi sarkát, ami merev volt már, és a megkötött horgot a csúcsába szúrva belefordítottam, mintegy sátrat képezve rajta, úgy, hogy a horoghegy a sátoron kívül legyen.  Egy csepp ragasztó a rögzítésért, egy sörétólom a zsinórra, és voilá kész is volt a cájg. Lássuk mit tud a technika, bedobtam. Kissé könnyű volt a szerelék ezért a következő dobás előtt megspékeltem még egy kisebb ólommal. Így már oda tudtam pöccinteni erőlködés nélkül, ahová akartam, de nem volt elég nehéz, hogy gyorsan tudjon süllyedni. Nem volt a folyó széles tíz méter talán ezen a részen, de jó sodrós így nem kellett darálni az orsóval, szépen lassan jött a zacsisarok a víz alatt. Hatalmas fröcskölős rávágással a bot elnehezült és szépen karikába hajlott.

-BALIN!!! – Ujjongtam fel – És hatalmas. Ahogy fordult a rablás után láttam, hogy nem mellre vevős jószág. Soha nem fogtam annak előtte ekkora halat. Láttam a víz alatt, ahogy fordul, éreztem a nyers, de dinamikus erőt, amivel védekezett a hal és sokért nem adtam volna, ha a többiek látják a fárasztást. Mert bizony fárasztottam. A Silstar orsó most meghálálta a sok pepecselős foglalkozást, a grafitos zsírt, amit én magam kreáltam porrá tört ceruzabélből és finom gépzsírból, az új filcezész a fék alatt, anyukám varrós dobozából (Valahogy egy szék lábaira nem jutott a filckorong, amit pedig gondosan kiszámolt, ki érti ezt?), szépen, egyenletesen adta a zsinórt, amikor megugrott a hal és a bot is segített a rugalmasságával. Vagy tíz perce tarthatott lassan a fárasztás, óvatosan bántam a hallal, nem láttam az akadást sem.  Lassan megadta magát és én, szákom nem lévén besétáltam a vízbe, a kopoltyú mögött megragadtam és kiemeltem. Nem ellenkezett csak a farkát kanyarította kissé felfelé. Hatalmas, ezüstös teste torpedóra emlékeztetett, hatalmas szája akár egy süllőé csak éppen fogak nélkül. két és fél kilóra saccoltam. Előkotortam a szimatom aljáról a reklámszatyrot és beletettem a balint, becsavartam és megpróbáltam úgy beletenni a szimatszatyorba, hogy ne zavarjon. De zavart. A nagy súlya, az, hogy félig kilógott nem volt kényelmes, így a szatyrot a magas fűbe tettem.

Mielőtt újra bedobtam volna megnéztem, hogyan viselkedik a vízben a csalim, mit is lát a hal. Ezt sokszor megcsináltuk a twisterekkel, a rapalákkal, a körforgó villantókkal, így ellenőrizvén megfelelően mozog-e a vízben a műcsali. Itt szó sem lehetett mozgásról, hisz csak egy tejeszacskó sarka volt a horgon. Ahogy húztam a vízben viszont, elhűlten láttam, hogy egy jó öt centis levegőbuborékot húz maga után a csalim, ami úgy csillogott a vízben, mint egy tükör. Naná, hogy meglátja a balin a hatalmas szemével akár Győrből is! De hogyan?? Kivettem a vízből és megtapogattam. Összeállt a kép. A tejeszacskó régóta lehetett eldobva, merevvé vált. Mivel a merevsége folytán a víz nem tudta összenyomni, nem tudott összelapulni, megtartotta a sarka a kúpos formát. Ezt vágtam le és még a pillanatragasztóval plusz merevítést adtam neki. Ezért húzza maga mögött az elnyújtott buborékot a vízben. Olyan lehetett, mint egy kicsi kölyökhal a balinok szemében. Büszke voltam magamra rettentően.

-No lássuk, van-e párja a nagy bálinthalamnak – fohászkodtam és elkezdtem dobálni. Ötödik vagy hatodik dobásra jött egy fél kiló körüli kölyök, fárasztani sem kellett, visszadobtam. Kábé tíz perc után feljebb mentem egy harminc métert és folytattam. Benőéknek már a hangját is csak néha hallottam. A parttal párhuzamosan vezettem a csalit, néha meg-megpöccintettem, de semmi. Pár dobás után láttam, hogy a víz tetején szétspriccelnek a küszök egyértelmű jeleként, hogy valami közéjük vágott Azonnak odadobtam és csak egyet tudtam tekerni a hajtókaron jött az ütés. Mintha valami ki akarta volna tépni a botot a kezemből. Azonnal bevágtam és mintha elakadt volna, a horgom helyben maradt. Megcincáltam kicsit erre heves kirohanás volt a válasz, de nem elfelé, hanem pont felém. Nem éreztem, láttam! Láttam a vízpúpot, ahogy sebesen száguld felém, alig tudtam visszaszedni a meglazult zsinórt. Aztán újra lefelé folyásiránynak, majd megint felém. Ide-oda, ide-oda.

-Bolond ez a hal – csodálkoztam – saját magát fárasztja! Ez igaz is volt, mert pár perc múlva nem volt kirohanás csak tátogott a víz tetején és hagyta magát vontatni egyenesen a kezembe. Ez a balin kissé sötétebb volt, hosszra megegyezett teljesen az elsővel, de annál hasasabb, kerekebb volt. Úgy kettő kiló nyolcvan dekára saccoltam, de semmiképp nem mertem a három kilót odaítélni. Túl szép lett volna. Horgot ki, halat a szatyorba, és akkor…

Az eszembe sercent valami és a horgot a felkapókarba akasztva, a szatyrot felmarkolva rohantam bátyámék után. Nem voltak messze, két perc után már láttam őket. Dobáltak, beszélgettek, és láttam, hogy Benőnek is, Matyinak is kilóg egy-egy szatyor a szimatból, jelezvén, hogy már tettek el halat. Lassan szembe kerültem velük.

-Eszik itt is Zolikám? -kérdeztem flegmán és kiakasztottam a horgot a felkapókarból. A szatyrot letettem a fűbe, nem hiszem, hogy látták. Dobtam, és lassan tekerni kezdtem.

-Van ám – Mondta Matyi és idemutatta a hal farkát.

-De csak a kiló felettieket tesszük el – Szólt benő és dobott. A levegőben láttam, hogy narancs színű pici plasztik csalija van. Ahogy a vízbe csobbant, abban a pillanatban heves rávágás és Benő már fárasztott is.

-Jó másfeles – saccolta. -Megy vissza, mert nagyobb is lehet még és nem akarom, hogy idő előtt beteljen a kvóta. Ebből megértettem, hogy Benő menet közben írja a fogási naplót.

-Értem – bólintottam – Sok sikert Benő! Intettem neki és kiakasztottam a felkapókarba akasztott sátrat. Meglendítettem a botot és a kókányolt csalit beejtettem a Matyi mellett álló bokor behajló ágai elé. Nem tudtam a hajtókaron kettőt tekerni és ránehezedős kapásom lett és időm sem volt bevágni, megindult a víz alatt valami irgalmatlan erő. a fék most is időben szólalt meg és éreztem, hogy noha a rávágás vehemensebb volt, súlyra nincs akkora, mint az elsőnek. Benőék összenéztek. Láttam a csodálkozást az arcukon, hiszen én csak öcsi voltam, aki folyton a könyveket, újságokat bújja. Bratyóm a nyakát nyújtogatta. Nem dobtak, megvárták a fárasztás végét, és én ismét az előbbi technikát alkalmazva a kopoltyú mögött megfogva kiemeltem a halat.

-Szép! – Mondta bátyám ajkbiggyesztve.  – Mákos vagy, ez nem vitás.

Szép ám – Helyeselt Benő és hozzátette: Vastagon megvan a másfél kiló. Bravó! Feltartott hüvelykujját rám emelte.

Közben kiszabadítottam a horgot, felálltam és magasra tartva úgy tettem mintha mustrálnám a halat.                      -Igen – vélekedtem – Alsó hangon is másfél, igazad van Benő. Kell nektek? Elteszitek?

-Nyugi öcsi – flegmázott Matyi – fogunk mi is ilyet, ne aggódj.

-Oksi – vontam vállat és szépen visszaengedtem a balint az elemébe.

-Normális vagy? – hűlt el bratyóm – visszaengedted? Miért te lüke?? Csak hápogott megrökönyödésében.

-Én két kiló felett teszek csak el balint – válaszoltam nyugodtan – az apraja legyen csak az amatőröké.

Azzal kicsúsztattam a halakat a szatyorból és felemeltem feléjük.

Bátyám és Matyi arca egy esettanulmány volt. Kissé megnyúlt, szemek elkerekedve, Matyi keze megállva a hajtókaron. Ezekért az arcokért megérte az eddigi sok megalázás, lerázás, öcsizés. Benő letette a botot és sajátos horkantós nevetésével megkoronázta a sikeremet. Az első balin súlya az otthoni sütimérleg szerint kettő kiló hatvanegy dekagramm volt, a másodiké pedig három kiló és tizenegy deka. Később csak neki mondtam el a technikát, de hogy hasznosította-e vagy nem azt nem tudom, de ezzel a módszerrel valahogy azóta sem horgásztam. Mondjuk célzottan, balinozni sem jártam el sosem, nem lett a kedvenc halam valahogy. Néha, keszegezés közben becsúszik egy-egy, ilyenkor mindig ez a történet jut eszembe, ilyenkor mosolygok nagyon. Matyi azóta is alázóhalnak nevezi a balint.

2025.02.02

Zati

Bátyám és én nem voltunk szüleink szeme fénye, nem a tudásunk, szorgalmunk által voltunk ismertek az iskolában. A téren, a lakótelepen nem a csendesen rajzolgató, bélyeggyűjtő gyerekként ismertek bennünket. Sosem kerestük a bajt, ezt bátran állíthatom. Valahogy az talált meg minket. Ennek köszönhetően a szüleinket is ismerték, sok panaszkodó szülőt kellett anyukánknak lehűteni, lecsillapítani. Persze utána mi is megkaptuk a szentbeszédet, természetesen hasztalan. A porondmester bátyám volt, ő találta ki a tartalmas időtöltésük zömét, a megvalósítás az én feladatom volt. Például amikor kitalálta, hogy lőport kellene gyártani, akkor az én dolgom volt elcsenni apám gyufáit, amikről finoman ledörzsöltük a fejet a téren lévő pingpongasztalon.

-De hát a gyufaméreg nem robban! – okoskodott bratyóm – simán csak elég…

-Zolikám – nyugtattam nagyképűen – lesz itt durranás, csak bízd ide. A lekapart anyagot óvatosan egy újságpapírra szedtem és összehajtottam. Volt a lépcsőházunktól nem messze egy nagyon hosszú garázssor, ahol a tiszti lakásokban lakók az autóikat tárolták szerelték vagy egyszerűen csak tárolónak használták. Ez a sor -egyszer megszámoltam- száztizennégy garázsból állt és  itt mindig találtunk olyan tulajt, aki szerelt éppen. A betonon sokszor találtunk ottfelejtett villáskulcsot, csavarhúzót, csavarokat, szegeket. Most ez utóbbira volt szükségünk. Nem kellett messzire mennünk, találtunk egy jó nagy -talán százas lehetett – szöget. Ezt a szöget kiegyengettük, mert görbe volt, mint apám nézése, amikor hazajött és már nem volt szomjas. Tudtam egy új kocsibejárót, ahol még viszonylag friss volt az aszfalt belevertük a szöget és a keletkezett lyukba szórtuk a port. A szög hegyét egy nagy kövön elkoptattuk, hogy tompa legyen, finoman visszatettük a lyukba, rá a gyufaméregre és rádobtuk a téglát.

Apámék a hitelt, amit a kocsibejáró javításáért vettek fel a banktól, hat hónapig fizették. Ami verést kaptam apámtól, az életem végéig kamatozik. Akkor ez nem tűnt valami jó befektetésnek. Ma már látom, hogy hosszú távú befektetés lett belőle. Szóval ilyen klassz srácok voltunk, akikben teljesen meg lehetett bízni. Csak ha aludtunk persze és nem beszéltünk közben. Ennek következtében a nyári szünetben anyukámék a lehető legkevesebbet akartak felügyelet nélkül hagyni. Gondolom, a leégett lakás vagy szilánkosra tört csontok rémképe lebegett a szüleink szeme előtt. A felügyeletet anyukám az iskolával oldotta meg, a szolnoki Tiszaligeti strandfürdő berkein belül. Ez a megoldás persze nekünk nemvolt jó, mert mégiscsak az iskola fennhatósága alá tartoztunk így. A Tiszaligeti napközis tábort ezért is hívtuk fogságtábornak. Hozzáteszem, maga a hely nem volt rossz, a sok medence, a csónakázó tó. A tó fürdővel szemközti partján pecázó egy-két horgász, egy kiszuperált szovjet tank rozoga kerítés mögött, a ligeti kiserdő azért adott lehetőségeket a görbe utakra, a szabályok áthágására. A bajt sosem kerestük, csak valahogy ránk talált és általában nekem kellett a balhét elvinnem, ha elkaptak minket.

Az egyik ilyen „fogságtábori” napon a szabadfoglalkozás kezdetén, ami kilenc órától tizenegyig tartott odaültem egy idősebb bácsi mögé, aki a csónakázó tó partján horgászott. Kissé már akkor is furcsállottam, hogy a strand területéről is engedélyezett a horgászat. A túlparton ültek a fák árnyékában a kialakított horgászhelyeken, valahogy az olyan igazi horgászos volt. A tó nem volt nagy. Vese alakú formájának csak kis része érintkezett a stranddal, hozzávetőlegesen harminc-negyven méter. Ám ebből csak a fele volt szabad víz, a többi nádas és a csónakázótó „irodája” egy stéggel ellátott fa bódé, ahol a jegyeket adták a csónakázni vágyóknak, de valahogy soha nem láttam senkit sem a tavon csónakázni, sem a bódéban jegyet árusítani. Az is lehetséges, hogy az egyik a másiknak a következménye volt, nem tudom. A bácsi a nádas mellett üldögélt kis széthajtható székén, előtte ágason egy pecabot, a szék mellett szögletes táska. Már korábban kifigyeltem, és szentül elhatároztam, hogy meglesem, mit és hogyan csinálja. Egy ideje foglalkoztatott már a horgászat, apám is le- lement és néha halat is hozott. Mélyebben azonban nem ástam bele magam a témába lévén más elfoglaltságom, azaz csínytevésen járattam az agyam. De valahogy most ez az elhatározás tartalmasabbnak ígérkezett, holott tudtam, hogy csak ülni fogok és figyelni. Valahol hallottam, hogy a horgászathoz csend kell, mert a zajok elriasztják a halakat. Hittem is meg nem is. A tanerő kihirdette, hogy szabad foglalkozás lesz tizenegy óráig. Máig sem tudom, honnan gondolták a nevelők, hogy tudni fogják a gyerkőcök, akik éppen játékba, fürdésbe vannak belefeledkezve, hogy számon fogják tartani az idő múlását. Egy-egy stréber diák, aki hűséges kutyaszemekkel várta a tanító néni kívánságait, volt körbeszalajtva a strand területén, és ő szólt mindenkinek. Akit nem ért el, annak a barátai, osztálytársai szóltak.

El voltunk engedve és a felügyelők is vagy kifeküdtek napozni, vagy maguk is beáztatták a kelmét. Én siettem a csónakázó tóhoz. A bácsi ott ült és a vizet nézte. Széles karimájú szalmakalap volt a fején, rövid ujjú kockás inget és könnyű bézs színű nadrágot viselt. Bajusza és rövid szakállába sok fehér szál keveredett már. Ötven évet már bizonyosan megélt már, de akkoriban ezt nem tudtam megítélni. A fürdőzők zsivaja ide csak morajként ért el, néha egy úszómester sípja, néha a hangosbeszélő keresett valakit. Lelassítottam a lépteim és csendesen közelítettem meg a vízpartot, a nádas felől mentem, és amikor a bácsi már csak öt méterre lehetett, leültem a fűbe kissé hátrébb, mint ő ült. Nem tudom, látta-e a jövetelem, de nem csinált semmit. Lassan egyé váltam a parttal, a vízzel, a fűvel és a nádassal. Már én is ide tartozónak éreztem magam, nem voltam már betolakodó. Csak ültem csendben és figyeltem. A nádszálakat nem mozgatta szellő, mégis susogott, apró madárka kapaszkodott az egyik szárba és a vizet figyelte, majd szálat, pozíciót váltott. A víz, bár nem volt semmilyen légmozgás mégis élt. Apró gyűrűk keletkeztek a felszínen, majd a gyűrűk tovább haladtak és elhaltak, buborékok jöttek a felszínre majd pattantak szét, merőleges, lapos picitolóhullám indult el a felszínen, majd rövidesen belesimult a saját ezüstös tükörlapjába. A fűben a hangyák apró morzsákat cipeltek. Ezekből az apró morzsákból hatalmas tartalékok lesznek a szűkösebb időkre, szöcskék pattantak fel és szemmel nem követhető ívet írva landoltak máshol, hogy vagy folytassák a táplálkozásukat, vagy maguk váljanak táplálékká. Vajon az elugrást megelőzően ezt vajon tudja a szöcske mérlegelni? Aligha. Akkor nem ugrálna. Valószínűbb, hogy a menekülésnél van az ugrásnak szerepe. És vajon, ha vízbe esik? Akkor táplálékká válik, ez biztos. De a hal hogyan látja meg a felszínen a táplálékot, hiszen oldalt van a szeme, akkor lát felfelé, ha lapjára fordul a vízben. Valahogy ezt is megoldották.

Ilyen és hasonló gondolatok kergetőztek a fejemben és akkor valahogy így gondolkodni, hogy nyugalom van és csend, nincs rohanás és nincs félelem attól, hogy rosszat teszek. Akkor és ott tiszta és békés volt minden. Ez az érzést érzem a mai napig is, ha arra a két órácskára gondolok, és onnantól mindig, ha akár bottal a kézben, vagy ha csak úgy leülök a vízpartra. Eszembe jut a kismadár, az elugró szöcske, és eszembe jut az idős bácsi, aki megszólított.

-A szüleiddel vagy itt kiskomám? – szeme sarkában azok az apró ráncok voltak, amik a vidám emberek díszei.

-Nem, - feleltem – fogságtáborban vagyok

-Hol, te? – és halkan kuncogott – mi az a fogságtábor?

-Tetszik tudni – kezdtem bele – az olyan, hogy az anyukám fél attól, hogy magamra gyújtom a házat.

A bácsi hangosan felnevetett, de nem kinevetett, mint más felnőtt, hanem tudtam, hogy az tetszik neki, ahogy előadom a problémát.

-Nehogy azt mondd – törölte meg a szemét – hogy te ilyen tűzmester vagy, aki szeret gyújtogatni.

-Nem vagyok az. – erősítettem meg. – Ha nem tűz, akkor kiesek az ablakon, vagy felmegyek a tetőre, onnan leesek és kitöröm a nyakam, vagy valami hasonló.

-Ahan – bólogatott – akkor a szüleid amolyan aggódósak, mi?

-Hát – vágtam fancsali képet – van miért aggódniuk nem vitás. Én amolyan rossz gyerek vagyok, tetszik tudni. A bátyám nem annyira, csak amikor valamit mond, hogy csináljuk meg, akkor valahogy mindig megcsinálom. Aztán elkapnak.

A bácsi a szemét törölgette egy kockás zsebkendővel. úgy nevetett. Amikor abba tudta hagyni ezt mondta:

-Nem vagy rossz gyerek! – és a kezét nyújtotta felém – ezt én mondom Szolnoki Pál. Becsületszavamra nem vagy az!

Kezet fogtunk és én is bemutatkoztam, ahogyan illik. Érdekelt és egyben jól is esett ez a kijelentés, hiszen ezt még nem hallottam magamra vonatkoztatva. Hogyne lennék az, hiszen mindenki ezt mondja.

-Honnan tudja ezt ilyen jól Pali bácsi? – telepedtem immáron melléje az keze intésének engedelmeskedve.

-Csabikám, - szavait a vízhez intézte, nem rám nézett – aki csendben, figyelmesen tud egy helyben ülni akár a természetben akár mások mellett akár mindkettő helyzetben, az megadja a tiszteletet a környezetének. Szerinted, aki tiszteletet ad, az lehet rossz? Válaszolni akartam, de folytatta.

Ahogy velem is beszélsz, nem vall olyan gyerekre, aki rosszat akarna. Valahogy úgy jön ki a lépés, hogy valahogy a jó szándékod rosszul sül el, nem igaz?

Elgondolkoztam. Felidéztem a sok olyan eseményt ahol szigorú büntetés lett a vége a cselekedeteimnek. A negyedikesek felrúgták a lasztit a kondiépület tetejére, de senki, nem mert felmenni a négy-öt méter magasra, mer a tető peremén az ereszcsatorna instabil volt és csak egy helyen volt biztonságos. Tudtam, mert sokszor teszteltem. Természetesen a tesitanár, aki órára készült elő benn és az ugrózsámolyokat rendezgette, bentről látta, hogy egy tanuló az ablakot védő rácson mászik felfelé a tetőre. Puff, osztályfőnöki és házi fenekelés nagy fakanállal. Derzsi Ancsának névnapja volt és a nagyszünetben elmentem virágért, hogy felköszönthessem. A gondnok kertjébe. Akinek persze otthon köpte a száját a légy. Jelzem sikerült az osztályfőnöki intő előtt felköszöntenem Ancsát, és a virágot sem kellett visszaadni. Amikor hetesként ki akartam igazítani Kádár elvtárs képét a falon, mer egyszer leesett és a papírkép úgy gyűrődött meg, hogy szegény úgy nézett ki, mint akinek nyúlszája van. Apámék szereztek valahonnan egy ugyanolyan nagy képet és azt tették ki az osztályteremen, a másikat haza kellett vinnem. Bátyám megkérdezte, hogy ki ez a Rémusz bácsi ezzel az irgalmatlan bajusszal és szakállal. Sehogyan sem akart elhinni, hogy ez bizony Kádár elvtárs inkognitóban. Anyám úgy vert el a fakanállal, hogy közben visítva röhögött.

-Tudja Pali bácsi – sóhajtottam – valakinek rossz gyereknek is lenni kell, és valahogy ez rám ragadt.

Tudom, miről beszélsz – sandított rám mosolyogva – nekem is van egy bátyám, én is rossz gyerek voltam. Pont, mint te. Értettem miről beszél, és ez a mosolygós, szalmakalapos ember akkor többet adott nekem, mint az egész tanári kar a nyolc év általános iskola alatt.

-Aztán mondd csak kiskomám – megemelte a horgászbotot, és a rajta levő peremorsóval feltekerte a vékony zsinórt. –szeretsz pecázni? Mit is mondhattam erre? Soha nem pecáztam még, látni láttam már, de a varázslat csak itt ennek a pici tónak a partján érintett meg.

-Nem – csóváltam a fejem – nem próbáltam még.

-És szeretnéd kipróbálni? – huncutul rám sandított a nyél mellől. A horogra már feltűzte a sárga kukoricát és bedobta alsó dobással a vízbe a szereléket. Az úszó egy ideig csak feküdt a vízen aztán, mint aki akkor tér magához hirtelen felágaskodott és megmerült. Csak a színes, csíkos antennája állt ki a vízből. Pali bácsi pár szem kukoricát öntött a tenyerébe és azt az úszóra dobta.

-Kipróbálni? – gondoltam – hogy én fogjam a botot és fogjam meg azt a halat, ami nem engem illet? Sem a szerelés, sem a csali nem az enyém, tudom, hogy az engedély pénzbe került. Ha fognék is halat hova tenném? Az egyik medencébe? A tanár mit mondana? Biztosan loptam a halat, adjam vissza. Minden tényező egy irányba mutatott.

-Szeretném- ingattam a fejem - de nem szabad Pali bácsi. Nem is értek hozzá.

-Holnap is kell jönnöd a fogságtáborba? – ráncolta a homlokát.

-Igen, kell – legyintettem – még egy hétig kell, aztán szabad vagyok.

-Holnap is így lesz szabadidőd? – és már mosolygott.

-I-igen, minden nap ugyanúgy. – feleltem, de nem értettem mit is akarhat.

-Akkor holnap itt találkozunk, úgy, mint ma. – rejtélyeskedett – hozz magaddal két szelet kenyeret.

Másnap ugyanott voltam, ugyanabban az időben. Korábban már megláttam Pali bácsit, de homokfocira kellett mennem, így csak a megadott időben tudtam odamenni hozzá. A horgászbotját nem láttam sehol

-Szervusz, kiskomám – fogadott – hoztál-e kenyeret?

Rövidgatyám zsebéből kihalásztam a két darab félbe vágott friss kenyeret, másikból egy nagy marhamájkrém konzervet.

-Jó napot kívánok Pali bácsi – üdvözöltem én is – van még a táskámban is becsomagolva, csakhát nem engednek kaját kihozni a medencékhez.

-Nem baj Csabikám, ez is elég lesz. – mosolygott és a nyújtotta a kezét. Beleraktam a kenyeret és a konzervet, de azt visszaadta.

-A kenyér a halaknak kell, de egy kicsit megdolgozzuk. – Leültem mellé és figyeltem. Szép lassan kiszedte a héjából a belsejét, de úgy, hogy közben a vizet figyelte. Azután a kukoricakonzervből egy kis levet locsolt a kenyérre és elkezdte összegyúrni. Szájtátva lestem. Ebből mi lesz? Lett egy szép formás golyó, amit átadott nekem.

-No, Pajtikám, ez lesz a csalid! – azzal átnyújtotta a golyót. Nem volt nagy, de valahogy éreztem, hogy ez így még nem lesz jó. Túl nagy. Ekkorát nem tud hal bekapni. És minek kellet kenyér Pali bácsinak? Neki nincs otthon? És hol a botja? Elfelejtette volna kihozni? Pedig úgy néztem volna azt a gyönyörű úszót a vízen!

- Várjál csak egy minutát Csabikám – van itt valami neked. Belenyúlt a táskájába, rövid kotorászás után elővett egy piros szerelékes létrát, rajta zsinór, pici úszó, horog és nehezék. Felém nyújtotta.

-Ez a tiéd. – mondta – használd egészséggel. –Azzal rám kacsintott.

A szám is tátva maradt a csodálkozástól.

-Hiszen ez egy zsebpeca! – gondoltam, de kimondani csak annyit tudtam mondani, miközben elvettem az ajándékot:

-Nagyon köszönöm Pali bácsi! – gondolataimban már a kifogott halak és a csodálkozó és irigy tekintetek, amik „jutalmazzák” majd a ténykedésem. Az akkor meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg engedély is kellene, meg így bot nélkül eléggé nomád lenne kiszedni a vízből. Természetesen szüleim elől nagyon mélyen el kellett rejtenem majd a szerzeményem, mert természetesen úgysem hiszik majd el, hogy csak úgy kaptam. Mi módon kerülhet akkor hozzám a portéka? Naná, hogy loptam. Kitől. mikor, hogyan és hogy visszaviszed neki holnap és bocsánatot kérsz, nincs vacsora satöbbi. Ez csak egy pillanat alatt futott át az agyamon, de senki kedvéért nem adtam volna vissza. Akkor talán meg is bántanám, hogy az ő ajándéka nem jó nekem. Mivel igencsak szűkösen éltünk, mindig hónapról hónapra, nemhogy nagy ajándékozások, de a szülinapok és karácsony kivételével semmilyen anyagi kedveskedésről nem lehetett szó. A zsebpénzt csak az osztálytársaktól ismertük, és nagy csodálkozásomra apám heti borosüvegtermését én vittem le visszaváltani a boltba. Hat forint a boros üveg, két forint a sörös, az egydecis ötven fillér. A kapott aprópénzt átváltottam papír tízesre vagy jobb esetben húszasra és az ünneplő cipőm talpbetétje alá rekkentettem el. Amikor az utcán találtam kis dekás vagy kétdekás üveget, bizony eltettem. Az összegyűjtött Pénzt nem kötvényekbe fektettem, nem is ingatlanba. Egyszerűen ajándékot vettem szülinapra, karácsonyra. Egyszer egy majális után végig guberáltam a Tiszaliget és a talált üvegekből ezeregyszázötven Forintot sikerült visszaváltanom. Igaz, háromszor kellett fordulnom és a legközelebbi bolt sem a sarkon volt. Ezekről a hadműveleteimről anyukámék mit sem tudtak. Ha tudtak volna, szabotálták volna. Hogy miért, azt nem tudom, de mindennemű dolog, ami a fejemből kipattant az vagy hülyeség volt az ő szemükben vagy törvénytelen, vagy életveszélyes. És mindezt úgy jelentették ki, hogy az elgondolást csak elkezdtem felvázolni. Így aztán hamar leszoktam a demokratikus elvek szem előtt tartásáról és külön utakat jártam ki magamnak.

 -Használd egészséggel! – biccentett Pali bácsi – remélem, jó szolgálatot tesz. Az úszó ide van beállítva. az eresztéket sem kell bütykölnöd, éppen jó. Megmutassam a hogyant, vagy menni fog?

-Menni fog! – válaszoltam gyorsan, mert már ki akartam próbáni. – Köszönöm szépen!

-Amott – intett jobb felé a nádasra – van egy nyiladék. Ott nyugodtan ténykedhetsz, senki nem fog látni, senki nem fog zavarni. De a fogott halat vissza kell dobnod, mert megbüntetnek érte. Ha elfogyott a kenyér, a fűben van elég szöcsöge, az is megteszi. No, menj – intett – én még elüldögélek itt egy darabig, ha már itt vagyok.

Tehát Pali bácsi nem elfelejtette a pecabotot kihozni. Miattam jött ki, hogy ideadja a zsebpecát! Valami melegség öntötte el a szívemet. A hála lehetett ez és szégyelltem, hogy csak szavakat tudok cserébe adni neki. Még egyszer megköszöntem és késztetést éreztem rá, hogy megöleljem az öreget.

Bánom, hogy nem tettem, akkor nem mertem, sajnos. Olyan ajándékot kaptam tőle ott a vízparton, amit azóta is előveszem és nézegetem, csiszolgatom és fényesítem, mert értékes volt számomra.

Nem, nem az a műanyag létrára feltekert pár méter zsinór a filléres úszóval. Ezek csak tárgyak, amik elvesztek az idő nagy süllyesztőjében. Olyan dolgot kaptam, amivel nem bír el az idő sem.

Elnyargaltam a jelzett hely felé és bevettem magam a sűrű nádba. A nyiladék rézsútosan futott befelé vagy két métert, itt már térdig a vízben álltam, majd vett egy kanyart és egy olyan két-három méter átmérőjű víztükör tárult elém, amit a part felől - mint egy ölelő kar, ami nem ér össze – magas és haragoszöld nádas szegélyezett. Miközben letekertem a körülbelül három méter zsinórt a létráról, csak ámultam. Ez egy világ elől elzárt hely, ahol magam lehetek, ahol nem vagyok szem előtt és azt tehetem, amit csak akarok. Tettem is. Először körömnyi golyócskát a kenyérből a horogra, aztán a kenyeret a gatyám zsebébe. Kis trükközés, bénázás után rájöttem a bedobás mikéntjére és a pici úszó ott billegett vidáman és hetykén a vízen, készen arra hogy jelezze a halak érkezését. Nem kellett sok idő és jelezte is. Először csak megbillent, mintha megpöckölték volna, azután ismét. Lassan oldalazni kezdett, majd egyre gyorsuló iramban besüllyedt a víz alá a nádas felé mentében. Megrántottam a létrát, amihez a zsinór volt kötve és akkor súlyt és ficánkolást éreztem a műanyagdarabon. A hal küzdött és ide-oda rohant a víz alatt, de én, ahogy szedtem fel a zsinórt, úgy csévéltem vissza a létrára. Aztán a hal ott volt a kezemben. A létrát a nadrágom korcába dugtam, hogy szabad legyen mindkét kezem. Gyönyörű egészséges vörösszárnyú keszeg volt. Persze akkor még nem tudtam, hogy az, később azonosítódott, ahogy a halfajok és ismertetőjegyeik bekerültek a tudástár csontalmáriumába. Két kezemben fogtam, a súlya nem lehetett több tizenöt dekánál, de akkor, ott hatalmas hal volt a szememben.

Szét szerettem volna kürtölni a világnak, hogy halat fogtam! Hogy ez a legremekebb dolog eddigi életem során, és hogy ezt mindenkinek ki kellene próbálnia, annyira jó! És, hogy mostantól én horgász leszek és anyámék sem tudnak ebben megakadályozni, vagy, ha megpróbálják, hát én elszököm.

Kipiszkáltam a horgot a hal szájából és csak néztem. Csillogó pikkelyei, Vérvörös úszói lenyűgöztek. Visszaemlékeztem Pali bácsi szavaira, és elengedtem a halacskát. Lássuk, meg tudom-e ismételni? Meg tudtam. Az előjáték ugyanaz volt. Úszó billeg, úszó elindul, úszó megmerül. Csabika bevág és boldog. Először azt hittem, hogy ugyanazt a halat fogtam ki másodjára, annyira egyformák voltak, de a harmadik valahogy fakóbb volt és kisebb is, aztán csak jött sorban a sok vörösszárnyú és bodorka – merthogy az volt a gyengébb színezetű. Mondhatom, kitanultam a mesterséget, már tudtam, hogy a nádba, ha bemegy elvesztem a halat, de elveszíthetem akár a horgot is, így nagyon vigyáztam merre megy a hal, ugyanis a horgot pótolni nem volt lehetőségem. De bármennyire is vigyáztam, egy rosszul sikerült zsinór visszaszedés alkalmával a hal valami akadóba bevitte a halat és ott hal, is, horog is elveszett. Bánatosan néztem az üres szálat, mit fog szólni Pali bácsi?

-Pali bácsi! – derültem fel – majd ő segít! Feltekertem a zsinórt és sebesen caplattam ki a nádasból. Kiérve indultam volna hozzá, de láttam, hogy már nincs ott ahol üldögélni szokott. Biztosan hazament. Bánatosan baktattam fel a fákhoz, ahol a csoportom gyülekezni szokott. Most is gyülekeztek, gondoltam, ebédelni megyünk. Mi tagadás, eléggé éhes voltam már én is, valahogy jobban is, mint szoktam. Felvettem a pólómat és megrökönyödve konstatáltam, hogy sokan már a táskájukat is felvették, zoknit, cipőt vagy szandált. Ebédelni nem kell csak a póló!

-Hát te merre voltál? – kérdezte Zsuzsa néni a fiatal nevelő, akit szerettünk, mert sokkal engedékenyebb volt, mint a múmia kolléganői. Ő még a medencébe is bejött velünk bohóckodni. Az a szóbeszéd járta köztünk, hogy az idősebb Mariann néni és Erzsi néni azért nem megy bele egyik medencébe sem, mert félnek, hogy baja esik a balzsamozásnak, amit még Egyiptomban kaptak régen.

-Nem jöttél ebédelni! – Csípőre tette a kezét – és zordul, mosolyogva nézett rám. Egy hideg karom szántotta végig a hátamat. Basszuskulcs, lemaradtam az ebédről. Annyira jól éreztem magam ott a nádban, hogy úgy eltelt az idő, mintha csak egy órácskát lettem volna bent.

-De voltam – vágtam rá rögtön – Lipták Laci mellett ültem. – Osztálytársamra néztem és ő hevesen bólogatott. Tudta, nem jó, ha ellent mond nekem, vagy beárul. De voltunk annyira jóban, hogy ezt szíveségből is megtette értem. Hogy melyik volt, ma sem tudom.

-Nem láttalak – Pörölt tovább Zsuzsi néni.

-Tetszik tudni, nem szeretem a kelkáposzta főzeléket és hamarabb kijöttem, mint a többiek. – daráltam egy szuszra. Emlékeztem ugyanis, hogy ma kelkáposztafőzelék lesz az ebéd, valami sportlevessel. Mindent bele! A gyerekek közt susmorgás indult el, de nem hallottam belőle semmit.

-A kelkáposztafőzeléket. – Ez nem kérdés volt, de a hangsúlyból rögtön éreztem, hogy valami nem az optimális íven fut.

-Azt – válaszoltam és nem értettem az értetlenkedését. De csak megcsóválta a fejét és legyintett, majd sorakozót és indulást vezényelt. Általában Lacival mi voltunk a sereghajtók és lassan ballagtunk ki a strandól.

-Merre voltál igazából? – firtatta – aftához is kerestünk. Az afta egy focis játék volt, és mivel a labdajátékokhoz annyi érzékem volt, mint lónak a hátúszáshoz, mindig utoljára maradtam, amikor a csapattagokat választották ki. most is csak azért kellettem volna, mert nem volt más. Laci eszméletlen jól focizott és akár húszat is tudott dekázni, ezért is ő volt a csapatkapitány mindig. Neki a foci volt a mindene.

-Pecáztam és nagyon jó volta kapás. – mondtam flegmán és megmutattam a zsebpecát. Elkerekedett szemmel nézte.

-Apukám, ezt nevezem. – elvette és áhítattal forgatta a kezei közt – Csabikám, ez nagyon menő! Én is mehetek veled holnap? Már, persze, ha megint elhozod.

Visszaadta és várakozón esdeklő szemekkel rám nézett.

-Holnap is hozom – tettem el nagy nyeglén – a konyhás nyanyák nagyon fognak örülni a halnak, mert holnap az lesz az ebéd. Nekem kell kifognom – lódítottam.

-Ma volt hal a kaja – javított ki összeráncolt szemöldökkel – krumplival. Kelkáposztafőzelék tegnap volt.

2024.11.29

Zati

-A horgászat kész tudomány- szokta volt mondogatni D. Józsi barátom és igazat kellett adnom neki ebben is, mint sok mindenben a peca terén. Olvastam ugyanis egyszer egy szaklapban, hogy a békés halak horgászatánál nagyon fontos az etetés, az etetőanyag minősége, de legjobban az összetevőkre kell a hangsúlyt fektetni. Érdeklődve olvastam és tíz éves fejjel már-már misztikusnak tűnő egzotikusnak hangzó összetevők, porok adalékok kerültek elém a cikkből. Tigrismogyoró, PV1, attraktor, lösz, ttx, angol morzsa és még sok hasonló dolgot sorolt fel a szerző. Először nyomtatási hibákra gondoltam, de többször is felbukkantak a kifejezések így sejtettem, hogy a tudatlanságom az fő oka, hogy halvány dunsztom sem volt ezekről. De hát itt le volt írva és nekem KELLETT a tudás. A sok fura nevű összetevők közt azért rám kacsintott sok ismerős is, a kukoricadara, az édes csemegekukorica, a fahéj és a hétköznapi konyhai életből jól ismert alapanyagok.

Összeráncolt szemöldökkel olvastam, hogy az etetőanyagnak tartalmaznia kell olajos magvakat is. Ezeket a magokat a halak, amikor megeszik, egyszerűen csak átszalad az emésztőrendszerükön hasmenés jellegűen, de nem okoz semmilyen más kellemetlen hatást, csak a hal nem lakik jól bármennyit is eszik. Itt felsorolt pár ilyen magot, de számomra csak a fekete héjú napraforgó volt elérhető. A többi vagy az ár miatt, vagy az ismeretlensége miatt nem jöhetett szóba. Nosza, be is szereztem egy pénteki suli után a terményesnél két kilót a fekete hashajtóból. A többit már elhozta bátyám, kukoricadarát és búzadarát két-két kilót. Így terveztem az etetőanyagot összeállítani, pluszban még az elmaradhatatlan száraz kenyérdarabok jól beáztatva. Ahogy belegondoltam a napraforgómagos etetőanyagba, majdnem elröhögtem magam az úton a szatyrot lóbálva.                                         -És persze a halak majd szépen elszotyiznak, megtörögetik a magot, a héját meg kiköpködik! Mekkora sügér vagyok! -  Csóváltam gondolatban a fejem. – De hát van megoldás, hiszen van darálónk. Volt kézzel hajtott, áttétellel felgyorsított vágóéllel rendelkező konyhai mindent darálónk. Általában hagymát aprított vele anyusom, de tudtam, hogy nem csak arra jó. Már leteszteltem, a kissé szárazabb anyagokat gond nélkül összeaprította, homogenizálta. A napraforgómag nem foghatott ki rajta. Igazam lett. A masinába szórtam egy adagot, rátettem a tetőt, a hajtókart és jól meghajtottam. Először csörgött a mag, de aztán halkabb lett és örömmel láttam, hogy a felismerhetetlenségig összeaprította. Az edény falán feltapadva volt egy réteg feketével kevert krémszínű őrlemény, kis adag fekete maghéjdarab, és amikor az őrlőkés eltávolítása után kézzel kikapartam az edényt, olyan olajos lett a kezem, mint apámé motorszerelés után. A fekete rész a maghéj, a krémszínű a mag volt maga. Nagyon fellelkesültem az eredményen és egy röpke óra alatt mind a két kilót átdolgoztam. Ügyködésemet látva édesanyám megkérdezte szépen, hogy mi az apám tarjagos valagát csinálok a darálójával, de mivel látta, hogy ártalmatlan a manőver, rákontrázott az igyekezetemre. Elővett ugyanis a spájzból egy kis zacskónyi pörkölt földimogyorót, hogy használjam el, mert már úgyis avas, és ez is olajos mag. Bedaráltam, nem kellett kétszer mondani.

Másnap a hajnal a bicajomon ért, tapostam a pedált, hogy korán kiérjek a vízpartra, ami a Tiszának egy holtága, a Kovácsi Holt-Tisza néven futott a slágerlistán. Körülbelül hét kilométert kellett pedálozni, de keményre fújt gumikkal, ifjonti erővel és lelkesedéssel ez nem volt távolság. Amikor kiértem, csak egy szaki volt kinn a parton. Intettünk egymásnak és én tőle úgy harminc méterre letelepedtem. A part itt öblösödött kissé, és így majdnem szemben ültünk egymással. Úgy nézett ki a víz, mint egy hatalmas, nagyon elnyújtott keskeny, ovális asztal, ahol a spori az asztalfőn ül, én pedig a hosszú oldalon.                                                                                                                                                                      A száraz anyagot már előre bekevertem otthon, kukoricadara, búzadara, szotyi. Ehhez már ázott a merítőben a száraz kenyér. Amíg ázott én széthúztam a teleszkópos keszegező botomat, természetesen előre felszerelve. Pár dobással ellenőriztem az úszó helyes súlyozását és a vízmélységet. A víz már csillogott a szemembe az egyre feljebb kapaszkodó naptól, de ez jó volt, hiszen az úszóm antennája fekete lévén remekül fog látszani a szembe fénynél. Minden rendben volt, így az etetőanyag bekeverése következett. A beáztatott kenyeret kissé kinyomkodva hozzáadtam az összekevert darához. Ahogy kevertem észvesztően finom illat áradt ki a vödörből. Az állaga is hamar összeállt, mehetett az etetés.                                                                                                                            -No – gondoltam – ha ezt nem eszitek, akkor semmit! Degeszre fogom fogni magam… Majdnem úgy is lett. Majdnem…

Fájintos gombócokat készítettem az összesből és elkezdtem bedobálni féltávra a kolléga és közém. Már az első pár gombóc hangja fura volt, nem placcsant, mint a lágyra hagyott sneciző anyag, nem is bluttyant, mint a nehéz tiszai etetőgombócok, hanem csak volt egy „buggy” és kész. Már a fele is benn volt, vagy hat - nyolc gombóc, mikor a repülő golyóbis csak puffant egyet a víz tetején.

-Basszuskulcs – hűltem el – hókon vágtam egy pontyot a gombóccal! Mekkora esélye van ennek? De ahogy meresztettem a biluxom, hogy jobban lássak nem hittem a szememnek. A bedobált etetőanyag, mint a szilvásgombócok a forrásban lévő vízben egymás után bukkantak ki a víz alól és lassan vándoroltak a szaktárs felé. Olyan olajfolt kezdett terjedni a víz tetején, mint egy alaszkai tankhajó katasztrófájánál a tengeren.                                                                                                                                                                                                        -Az olajos magvak. – csaptam a homlokomra - Túl sok volt az etetőben! Mekkora marharépa vagyok. Sandítva néztem a sporit szemben, vajon meglátja-e a bénaságom tanúságát. Meglátta. Ezt onnan tudtam, hogy egyszer csak a semmiből szamárbőgéssel megszaggatott nyerítés ért hozzám, a kolléga nevetése.  Először úgy néztem rá, mint Lenke néni a romlott parizelre, de aztán belőlem is kibuggyant a röhögés. Ő a vízre mutogatott úgy röhögött a térdét csapkodva és már vinnyogva, én azon, ahogy ő röhög és így bezárult a kör. Mikor alábbhagyott a nevetőgörcs átszólt, de valahogy fura nyihogó hangon:

-Szórd be a többit is – hehehihiiii – ha van, és - hihihi – gyere ide át pecázni.  A szemét törölgette.

-Valamikor majd csak elsüllyednek ezek a gölődinyek is. - És megint ordítva, harsányan felnyerített. Mit tehettem, röhögtem én is az oldalamat fogva és már sírva, annyira fájt a hasam. Két röhögés között beszórtam a maradékot, de Istenemre mondom, embert így nevetni nem láttam még! Hörgött, nyerített és alig kapott levegőt. Ő a fel-felbukkanó gombócokon nevetett, én azon, ahogyan ő nevet, bezárult a kör. Fuldokolva magam is átmentem a cuccaimmal hozzá. Szemeit dörgölve mondta:

-Fiam, szereztél egy jó napot nekem, köszönöm. – A kezét nyújtotta és én elfogadtam.                          

-Túl sok lett a keverékben az olajos napraforgómag. – Magyaráztam komolyságot erőltetve.                                    -Nem baj. – válaszolta – majd csak elmerülnek, és akkor tudunk – persze ha nem bánod a többes számot – rajta pecázni. Amúgy mi a neved? – érdeklődött és én megmondtam.

-Én meg Némó kapitány vagyok – a végét már megint nyerítette és én röhögtem vele megint kifulladásig.

-Ez komplett hülye- gondoltam és törölgettem a szemem. Az etetőanyag viszont lassan, -ahogy kioldódott a nehéz dara és a kenyér a gombócokból – szállingózott alá, csak a fekete maghajat láttam a víz tetején lebegni és egy tekintélyes méretű olajfoltot. A halak viszont értékelték a fura, sosem látott kaja kombinációt és Bandi bácsi - mint később megtudtam az igazi nevét – úgy szedte a keszeget, kárászt, mint a virágot. Azt is elmondta, hogy ő maga nem eszi a halat, a sárkány is csak néha – mármint az asszony – nézett rám nagyon komolyan.  Ezt megrendelésre viszi most, el szokta adni. Én viszont alig fogtam valamit, mi volt az oka nem tudom. De amikor már eluntam magam és szedelőzködtem rám szólt:

-Várj egy kicsit kiskomám! – A szákjából egy erős vastag nejlonszatyorba öntötte a halakat, volt vagy nyolc kiló – Ezt vidd el, mi nem nagyon esszük, meg amúgy is a te etetéseden fogtam.                                                               -Neeem – szabadkoztam – Ezt maga fogta Bandi bátyám, nem viszem el, nem fosztom meg a bevételétől!             -De, de- erősködött – nyugodtan vidd csak el! A halakért ötszáz forintot kapok a kocsmában, amiből a haverokat is meg szoktam hívni egy kis fröccsözésre.  – magyarázta – de ezért az etetőanyagos sztoriért mindenki meghív majd aki hallja, és gondoskodom róla, hogy sokan hallják! Felnevetett és én még akkor is el-elröhintettem magam, amikor hazafelé karikáztam a betonúton. Persze ezt a sztorit senkinek sem meséltem el, de vagy két év múlva – alaposan kiszínezve – visszahallottam a sztorit a vízparton egy nyugodt dévérezés közben a túlpartról.

2024.12.30

Zati