-A horgászat kész tudomány- szokta volt mondogatni D. Józsi barátom és igazat kellett adnom neki ebben is, mint sok mindenben a peca terén. Olvastam ugyanis egyszer egy szaklapban, hogy a békés halak horgászatánál nagyon fontos az etetés, az etetőanyag minősége, de legjobban az összetevőkre kell a hangsúlyt fektetni. Érdeklődve olvastam és tíz éves fejjel már-már misztikusnak tűnő egzotikusnak hangzó összetevők, porok adalékok kerültek elém a cikkből. Tigrismogyoró, PV1, attraktor, lösz, ttx, angol morzsa és még sok hasonló dolgot sorolt fel a szerző. Először nyomtatási hibákra gondoltam, de többször is felbukkantak a kifejezések így sejtettem, hogy a tudatlanságom az fő oka, hogy halvány dunsztom sem volt ezekről. De hát itt le volt írva és nekem KELLETT a tudás. A sok fura nevű összetevők közt azért rám kacsintott sok ismerős is, a kukoricadara, az édes csemegekukorica, a fahéj és a hétköznapi konyhai életből jól ismert alapanyagok.
Összeráncolt szemöldökkel olvastam, hogy az etetőanyagnak tartalmaznia kell olajos magvakat is. Ezeket a magokat a halak, amikor megeszik, egyszerűen csak átszalad az emésztőrendszerükön hasmenés jellegűen, de nem okoz semmilyen más kellemetlen hatást, csak a hal nem lakik jól bármennyit is eszik. Itt felsorolt pár ilyen magot, de számomra csak a fekete héjú napraforgó volt elérhető. A többi vagy az ár miatt, vagy az ismeretlensége miatt nem jöhetett szóba. Nosza, be is szereztem egy pénteki suli után a terményesnél két kilót a fekete hashajtóból. A többit már elhozta bátyám, kukoricadarát és búzadarát két-két kilót. Így terveztem az etetőanyagot összeállítani, pluszban még az elmaradhatatlan száraz kenyérdarabok jól beáztatva. Ahogy belegondoltam a napraforgómagos etetőanyagba, majdnem elröhögtem magam az úton a szatyrot lóbálva. -És persze a halak majd szépen elszotyiznak, megtörögetik a magot, a héját meg kiköpködik! Mekkora sügér vagyok! - Csóváltam gondolatban a fejem. – De hát van megoldás, hiszen van darálónk. Volt kézzel hajtott, áttétellel felgyorsított vágóéllel rendelkező konyhai mindent darálónk. Általában hagymát aprított vele anyusom, de tudtam, hogy nem csak arra jó. Már leteszteltem, a kissé szárazabb anyagokat gond nélkül összeaprította, homogenizálta. A napraforgómag nem foghatott ki rajta. Igazam lett. A masinába szórtam egy adagot, rátettem a tetőt, a hajtókart és jól meghajtottam. Először csörgött a mag, de aztán halkabb lett és örömmel láttam, hogy a felismerhetetlenségig összeaprította. Az edény falán feltapadva volt egy réteg feketével kevert krémszínű őrlemény, kis adag fekete maghéjdarab, és amikor az őrlőkés eltávolítása után kézzel kikapartam az edényt, olyan olajos lett a kezem, mint apámé motorszerelés után. A fekete rész a maghéj, a krémszínű a mag volt maga. Nagyon fellelkesültem az eredményen és egy röpke óra alatt mind a két kilót átdolgoztam. Ügyködésemet látva édesanyám megkérdezte szépen, hogy mi az apám tarjagos valagát csinálok a darálójával, de mivel látta, hogy ártalmatlan a manőver, rákontrázott az igyekezetemre. Elővett ugyanis a spájzból egy kis zacskónyi pörkölt földimogyorót, hogy használjam el, mert már úgyis avas, és ez is olajos mag. Bedaráltam, nem kellett kétszer mondani.
Másnap a hajnal a bicajomon ért, tapostam a pedált, hogy korán kiérjek a vízpartra, ami a Tiszának egy holtága, a Kovácsi Holt-Tisza néven futott a slágerlistán. Körülbelül hét kilométert kellett pedálozni, de keményre fújt gumikkal, ifjonti erővel és lelkesedéssel ez nem volt távolság. Amikor kiértem, csak egy szaki volt kinn a parton. Intettünk egymásnak és én tőle úgy harminc méterre letelepedtem. A part itt öblösödött kissé, és így majdnem szemben ültünk egymással. Úgy nézett ki a víz, mint egy hatalmas, nagyon elnyújtott keskeny, ovális asztal, ahol a spori az asztalfőn ül, én pedig a hosszú oldalon. A száraz anyagot már előre bekevertem otthon, kukoricadara, búzadara, szotyi. Ehhez már ázott a merítőben a száraz kenyér. Amíg ázott én széthúztam a teleszkópos keszegező botomat, természetesen előre felszerelve. Pár dobással ellenőriztem az úszó helyes súlyozását és a vízmélységet. A víz már csillogott a szemembe az egyre feljebb kapaszkodó naptól, de ez jó volt, hiszen az úszóm antennája fekete lévén remekül fog látszani a szembe fénynél. Minden rendben volt, így az etetőanyag bekeverése következett. A beáztatott kenyeret kissé kinyomkodva hozzáadtam az összekevert darához. Ahogy kevertem észvesztően finom illat áradt ki a vödörből. Az állaga is hamar összeállt, mehetett az etetés. -No – gondoltam – ha ezt nem eszitek, akkor semmit! Degeszre fogom fogni magam… Majdnem úgy is lett. Majdnem…
Fájintos gombócokat készítettem az összesből és elkezdtem bedobálni féltávra a kolléga és közém. Már az első pár gombóc hangja fura volt, nem placcsant, mint a lágyra hagyott sneciző anyag, nem is bluttyant, mint a nehéz tiszai etetőgombócok, hanem csak volt egy „buggy” és kész. Már a fele is benn volt, vagy hat - nyolc gombóc, mikor a repülő golyóbis csak puffant egyet a víz tetején.
-Basszuskulcs – hűltem el – hókon vágtam egy pontyot a gombóccal! Mekkora esélye van ennek? De ahogy meresztettem a biluxom, hogy jobban lássak nem hittem a szememnek. A bedobált etetőanyag, mint a szilvásgombócok a forrásban lévő vízben egymás után bukkantak ki a víz alól és lassan vándoroltak a szaktárs felé. Olyan olajfolt kezdett terjedni a víz tetején, mint egy alaszkai tankhajó katasztrófájánál a tengeren. -Az olajos magvak. – csaptam a homlokomra - Túl sok volt az etetőben! Mekkora marharépa vagyok. Sandítva néztem a sporit szemben, vajon meglátja-e a bénaságom tanúságát. Meglátta. Ezt onnan tudtam, hogy egyszer csak a semmiből szamárbőgéssel megszaggatott nyerítés ért hozzám, a kolléga nevetése. Először úgy néztem rá, mint Lenke néni a romlott parizelre, de aztán belőlem is kibuggyant a röhögés. Ő a vízre mutogatott úgy röhögött a térdét csapkodva és már vinnyogva, én azon, ahogy ő röhög és így bezárult a kör. Mikor alábbhagyott a nevetőgörcs átszólt, de valahogy fura nyihogó hangon:
-Szórd be a többit is – hehehihiiii – ha van, és - hihihi – gyere ide át pecázni. A szemét törölgette.
-Valamikor majd csak elsüllyednek ezek a gölődinyek is. - És megint ordítva, harsányan felnyerített. Mit tehettem, röhögtem én is az oldalamat fogva és már sírva, annyira fájt a hasam. Két röhögés között beszórtam a maradékot, de Istenemre mondom, embert így nevetni nem láttam még! Hörgött, nyerített és alig kapott levegőt. Ő a fel-felbukkanó gombócokon nevetett, én azon, ahogyan ő nevet, bezárult a kör. Fuldokolva magam is átmentem a cuccaimmal hozzá. Szemeit dörgölve mondta:
-Fiam, szereztél egy jó napot nekem, köszönöm. – A kezét nyújtotta és én elfogadtam.
-Túl sok lett a keverékben az olajos napraforgómag. – Magyaráztam komolyságot erőltetve. -Nem baj. – válaszolta – majd csak elmerülnek, és akkor tudunk – persze ha nem bánod a többes számot – rajta pecázni. Amúgy mi a neved? – érdeklődött és én megmondtam.
-Én meg Némó kapitány vagyok – a végét már megint nyerítette és én röhögtem vele megint kifulladásig.
-Ez komplett hülye- gondoltam és törölgettem a szemem. Az etetőanyag viszont lassan, -ahogy kioldódott a nehéz dara és a kenyér a gombócokból – szállingózott alá, csak a fekete maghajat láttam a víz tetején lebegni és egy tekintélyes méretű olajfoltot. A halak viszont értékelték a fura, sosem látott kaja kombinációt és Bandi bácsi - mint később megtudtam az igazi nevét – úgy szedte a keszeget, kárászt, mint a virágot. Azt is elmondta, hogy ő maga nem eszi a halat, a sárkány is csak néha – mármint az asszony – nézett rám nagyon komolyan. Ezt megrendelésre viszi most, el szokta adni. Én viszont alig fogtam valamit, mi volt az oka nem tudom. De amikor már eluntam magam és szedelőzködtem rám szólt:
-Várj egy kicsit kiskomám! – A szákjából egy erős vastag nejlonszatyorba öntötte a halakat, volt vagy nyolc kiló – Ezt vidd el, mi nem nagyon esszük, meg amúgy is a te etetéseden fogtam. -Neeem – szabadkoztam – Ezt maga fogta Bandi bátyám, nem viszem el, nem fosztom meg a bevételétől! -De, de- erősködött – nyugodtan vidd csak el! A halakért ötszáz forintot kapok a kocsmában, amiből a haverokat is meg szoktam hívni egy kis fröccsözésre. – magyarázta – de ezért az etetőanyagos sztoriért mindenki meghív majd aki hallja, és gondoskodom róla, hogy sokan hallják! Felnevetett és én még akkor is el-elröhintettem magam, amikor hazafelé karikáztam a betonúton. Persze ezt a sztorit senkinek sem meséltem el, de vagy két év múlva – alaposan kiszínezve – visszahallottam a sztorit a vízparton egy nyugodt dévérezés közben a túlpartról.
2024.12.30
Zati
