Bátyám és én nem voltunk szüleink szeme fénye, nem a tudásunk, szorgalmunk által voltunk ismertek az iskolában. A téren, a lakótelepen nem a csendesen rajzolgató, bélyeggyűjtő gyerekként ismertek bennünket. Sosem kerestük a bajt, ezt bátran állíthatom. Valahogy az talált meg minket. Ennek köszönhetően a szüleinket is ismerték, sok panaszkodó szülőt kellett anyukánknak lehűteni, lecsillapítani. Persze utána mi is megkaptuk a szentbeszédet, természetesen hasztalan. A porondmester bátyám volt, ő találta ki a tartalmas időtöltésük zömét, a megvalósítás az én feladatom volt. Például amikor kitalálta, hogy lőport kellene gyártani, akkor az én dolgom volt elcsenni apám gyufáit, amikről finoman ledörzsöltük a fejet a téren lévő pingpongasztalon.

-De hát a gyufaméreg nem robban! – okoskodott bratyóm – simán csak elég…

-Zolikám – nyugtattam nagyképűen – lesz itt durranás, csak bízd ide. A lekapart anyagot óvatosan egy újságpapírra szedtem és összehajtottam. Volt a lépcsőházunktól nem messze egy nagyon hosszú garázssor, ahol a tiszti lakásokban lakók az autóikat tárolták szerelték vagy egyszerűen csak tárolónak használták. Ez a sor -egyszer megszámoltam- száztizennégy garázsból állt és  itt mindig találtunk olyan tulajt, aki szerelt éppen. A betonon sokszor találtunk ottfelejtett villáskulcsot, csavarhúzót, csavarokat, szegeket. Most ez utóbbira volt szükségünk. Nem kellett messzire mennünk, találtunk egy jó nagy -talán százas lehetett – szöget. Ezt a szöget kiegyengettük, mert görbe volt, mint apám nézése, amikor hazajött és már nem volt szomjas. Tudtam egy új kocsibejárót, ahol még viszonylag friss volt az aszfalt belevertük a szöget és a keletkezett lyukba szórtuk a port. A szög hegyét egy nagy kövön elkoptattuk, hogy tompa legyen, finoman visszatettük a lyukba, rá a gyufaméregre és rádobtuk a téglát.

Apámék a hitelt, amit a kocsibejáró javításáért vettek fel a banktól, hat hónapig fizették. Ami verést kaptam apámtól, az életem végéig kamatozik. Akkor ez nem tűnt valami jó befektetésnek. Ma már látom, hogy hosszú távú befektetés lett belőle. Szóval ilyen klassz srácok voltunk, akikben teljesen meg lehetett bízni. Csak ha aludtunk persze és nem beszéltünk közben. Ennek következtében a nyári szünetben anyukámék a lehető legkevesebbet akartak felügyelet nélkül hagyni. Gondolom, a leégett lakás vagy szilánkosra tört csontok rémképe lebegett a szüleink szeme előtt. A felügyeletet anyukám az iskolával oldotta meg, a szolnoki Tiszaligeti strandfürdő berkein belül. Ez a megoldás persze nekünk nemvolt jó, mert mégiscsak az iskola fennhatósága alá tartoztunk így. A Tiszaligeti napközis tábort ezért is hívtuk fogságtábornak. Hozzáteszem, maga a hely nem volt rossz, a sok medence, a csónakázó tó. A tó fürdővel szemközti partján pecázó egy-két horgász, egy kiszuperált szovjet tank rozoga kerítés mögött, a ligeti kiserdő azért adott lehetőségeket a görbe utakra, a szabályok áthágására. A bajt sosem kerestük, csak valahogy ránk talált és általában nekem kellett a balhét elvinnem, ha elkaptak minket.

Az egyik ilyen „fogságtábori” napon a szabadfoglalkozás kezdetén, ami kilenc órától tizenegyig tartott odaültem egy idősebb bácsi mögé, aki a csónakázó tó partján horgászott. Kissé már akkor is furcsállottam, hogy a strand területéről is engedélyezett a horgászat. A túlparton ültek a fák árnyékában a kialakított horgászhelyeken, valahogy az olyan igazi horgászos volt. A tó nem volt nagy. Vese alakú formájának csak kis része érintkezett a stranddal, hozzávetőlegesen harminc-negyven méter. Ám ebből csak a fele volt szabad víz, a többi nádas és a csónakázótó „irodája” egy stéggel ellátott fa bódé, ahol a jegyeket adták a csónakázni vágyóknak, de valahogy soha nem láttam senkit sem a tavon csónakázni, sem a bódéban jegyet árusítani. Az is lehetséges, hogy az egyik a másiknak a következménye volt, nem tudom. A bácsi a nádas mellett üldögélt kis széthajtható székén, előtte ágason egy pecabot, a szék mellett szögletes táska. Már korábban kifigyeltem, és szentül elhatároztam, hogy meglesem, mit és hogyan csinálja. Egy ideje foglalkoztatott már a horgászat, apám is le- lement és néha halat is hozott. Mélyebben azonban nem ástam bele magam a témába lévén más elfoglaltságom, azaz csínytevésen járattam az agyam. De valahogy most ez az elhatározás tartalmasabbnak ígérkezett, holott tudtam, hogy csak ülni fogok és figyelni. Valahol hallottam, hogy a horgászathoz csend kell, mert a zajok elriasztják a halakat. Hittem is meg nem is. A tanerő kihirdette, hogy szabad foglalkozás lesz tizenegy óráig. Máig sem tudom, honnan gondolták a nevelők, hogy tudni fogják a gyerkőcök, akik éppen játékba, fürdésbe vannak belefeledkezve, hogy számon fogják tartani az idő múlását. Egy-egy stréber diák, aki hűséges kutyaszemekkel várta a tanító néni kívánságait, volt körbeszalajtva a strand területén, és ő szólt mindenkinek. Akit nem ért el, annak a barátai, osztálytársai szóltak.

El voltunk engedve és a felügyelők is vagy kifeküdtek napozni, vagy maguk is beáztatták a kelmét. Én siettem a csónakázó tóhoz. A bácsi ott ült és a vizet nézte. Széles karimájú szalmakalap volt a fején, rövid ujjú kockás inget és könnyű bézs színű nadrágot viselt. Bajusza és rövid szakállába sok fehér szál keveredett már. Ötven évet már bizonyosan megélt már, de akkoriban ezt nem tudtam megítélni. A fürdőzők zsivaja ide csak morajként ért el, néha egy úszómester sípja, néha a hangosbeszélő keresett valakit. Lelassítottam a lépteim és csendesen közelítettem meg a vízpartot, a nádas felől mentem, és amikor a bácsi már csak öt méterre lehetett, leültem a fűbe kissé hátrébb, mint ő ült. Nem tudom, látta-e a jövetelem, de nem csinált semmit. Lassan egyé váltam a parttal, a vízzel, a fűvel és a nádassal. Már én is ide tartozónak éreztem magam, nem voltam már betolakodó. Csak ültem csendben és figyeltem. A nádszálakat nem mozgatta szellő, mégis susogott, apró madárka kapaszkodott az egyik szárba és a vizet figyelte, majd szálat, pozíciót váltott. A víz, bár nem volt semmilyen légmozgás mégis élt. Apró gyűrűk keletkeztek a felszínen, majd a gyűrűk tovább haladtak és elhaltak, buborékok jöttek a felszínre majd pattantak szét, merőleges, lapos picitolóhullám indult el a felszínen, majd rövidesen belesimult a saját ezüstös tükörlapjába. A fűben a hangyák apró morzsákat cipeltek. Ezekből az apró morzsákból hatalmas tartalékok lesznek a szűkösebb időkre, szöcskék pattantak fel és szemmel nem követhető ívet írva landoltak máshol, hogy vagy folytassák a táplálkozásukat, vagy maguk váljanak táplálékká. Vajon az elugrást megelőzően ezt vajon tudja a szöcske mérlegelni? Aligha. Akkor nem ugrálna. Valószínűbb, hogy a menekülésnél van az ugrásnak szerepe. És vajon, ha vízbe esik? Akkor táplálékká válik, ez biztos. De a hal hogyan látja meg a felszínen a táplálékot, hiszen oldalt van a szeme, akkor lát felfelé, ha lapjára fordul a vízben. Valahogy ezt is megoldották.

Ilyen és hasonló gondolatok kergetőztek a fejemben és akkor valahogy így gondolkodni, hogy nyugalom van és csend, nincs rohanás és nincs félelem attól, hogy rosszat teszek. Akkor és ott tiszta és békés volt minden. Ez az érzést érzem a mai napig is, ha arra a két órácskára gondolok, és onnantól mindig, ha akár bottal a kézben, vagy ha csak úgy leülök a vízpartra. Eszembe jut a kismadár, az elugró szöcske, és eszembe jut az idős bácsi, aki megszólított.

-A szüleiddel vagy itt kiskomám? – szeme sarkában azok az apró ráncok voltak, amik a vidám emberek díszei.

-Nem, - feleltem – fogságtáborban vagyok

-Hol, te? – és halkan kuncogott – mi az a fogságtábor?

-Tetszik tudni – kezdtem bele – az olyan, hogy az anyukám fél attól, hogy magamra gyújtom a házat.

A bácsi hangosan felnevetett, de nem kinevetett, mint más felnőtt, hanem tudtam, hogy az tetszik neki, ahogy előadom a problémát.

-Nehogy azt mondd – törölte meg a szemét – hogy te ilyen tűzmester vagy, aki szeret gyújtogatni.

-Nem vagyok az. – erősítettem meg. – Ha nem tűz, akkor kiesek az ablakon, vagy felmegyek a tetőre, onnan leesek és kitöröm a nyakam, vagy valami hasonló.

-Ahan – bólogatott – akkor a szüleid amolyan aggódósak, mi?

-Hát – vágtam fancsali képet – van miért aggódniuk nem vitás. Én amolyan rossz gyerek vagyok, tetszik tudni. A bátyám nem annyira, csak amikor valamit mond, hogy csináljuk meg, akkor valahogy mindig megcsinálom. Aztán elkapnak.

A bácsi a szemét törölgette egy kockás zsebkendővel. úgy nevetett. Amikor abba tudta hagyni ezt mondta:

-Nem vagy rossz gyerek! – és a kezét nyújtotta felém – ezt én mondom Szolnoki Pál. Becsületszavamra nem vagy az!

Kezet fogtunk és én is bemutatkoztam, ahogyan illik. Érdekelt és egyben jól is esett ez a kijelentés, hiszen ezt még nem hallottam magamra vonatkoztatva. Hogyne lennék az, hiszen mindenki ezt mondja.

-Honnan tudja ezt ilyen jól Pali bácsi? – telepedtem immáron melléje az keze intésének engedelmeskedve.

-Csabikám, - szavait a vízhez intézte, nem rám nézett – aki csendben, figyelmesen tud egy helyben ülni akár a természetben akár mások mellett akár mindkettő helyzetben, az megadja a tiszteletet a környezetének. Szerinted, aki tiszteletet ad, az lehet rossz? Válaszolni akartam, de folytatta.

Ahogy velem is beszélsz, nem vall olyan gyerekre, aki rosszat akarna. Valahogy úgy jön ki a lépés, hogy valahogy a jó szándékod rosszul sül el, nem igaz?

Elgondolkoztam. Felidéztem a sok olyan eseményt ahol szigorú büntetés lett a vége a cselekedeteimnek. A negyedikesek felrúgták a lasztit a kondiépület tetejére, de senki, nem mert felmenni a négy-öt méter magasra, mer a tető peremén az ereszcsatorna instabil volt és csak egy helyen volt biztonságos. Tudtam, mert sokszor teszteltem. Természetesen a tesitanár, aki órára készült elő benn és az ugrózsámolyokat rendezgette, bentről látta, hogy egy tanuló az ablakot védő rácson mászik felfelé a tetőre. Puff, osztályfőnöki és házi fenekelés nagy fakanállal. Derzsi Ancsának névnapja volt és a nagyszünetben elmentem virágért, hogy felköszönthessem. A gondnok kertjébe. Akinek persze otthon köpte a száját a légy. Jelzem sikerült az osztályfőnöki intő előtt felköszöntenem Ancsát, és a virágot sem kellett visszaadni. Amikor hetesként ki akartam igazítani Kádár elvtárs képét a falon, mer egyszer leesett és a papírkép úgy gyűrődött meg, hogy szegény úgy nézett ki, mint akinek nyúlszája van. Apámék szereztek valahonnan egy ugyanolyan nagy képet és azt tették ki az osztályteremen, a másikat haza kellett vinnem. Bátyám megkérdezte, hogy ki ez a Rémusz bácsi ezzel az irgalmatlan bajusszal és szakállal. Sehogyan sem akart elhinni, hogy ez bizony Kádár elvtárs inkognitóban. Anyám úgy vert el a fakanállal, hogy közben visítva röhögött.

-Tudja Pali bácsi – sóhajtottam – valakinek rossz gyereknek is lenni kell, és valahogy ez rám ragadt.

Tudom, miről beszélsz – sandított rám mosolyogva – nekem is van egy bátyám, én is rossz gyerek voltam. Pont, mint te. Értettem miről beszél, és ez a mosolygós, szalmakalapos ember akkor többet adott nekem, mint az egész tanári kar a nyolc év általános iskola alatt.

-Aztán mondd csak kiskomám – megemelte a horgászbotot, és a rajta levő peremorsóval feltekerte a vékony zsinórt. –szeretsz pecázni? Mit is mondhattam erre? Soha nem pecáztam még, látni láttam már, de a varázslat csak itt ennek a pici tónak a partján érintett meg.

-Nem – csóváltam a fejem – nem próbáltam még.

-És szeretnéd kipróbálni? – huncutul rám sandított a nyél mellől. A horogra már feltűzte a sárga kukoricát és bedobta alsó dobással a vízbe a szereléket. Az úszó egy ideig csak feküdt a vízen aztán, mint aki akkor tér magához hirtelen felágaskodott és megmerült. Csak a színes, csíkos antennája állt ki a vízből. Pali bácsi pár szem kukoricát öntött a tenyerébe és azt az úszóra dobta.

-Kipróbálni? – gondoltam – hogy én fogjam a botot és fogjam meg azt a halat, ami nem engem illet? Sem a szerelés, sem a csali nem az enyém, tudom, hogy az engedély pénzbe került. Ha fognék is halat hova tenném? Az egyik medencébe? A tanár mit mondana? Biztosan loptam a halat, adjam vissza. Minden tényező egy irányba mutatott.

-Szeretném- ingattam a fejem - de nem szabad Pali bácsi. Nem is értek hozzá.

-Holnap is kell jönnöd a fogságtáborba? – ráncolta a homlokát.

-Igen, kell – legyintettem – még egy hétig kell, aztán szabad vagyok.

-Holnap is így lesz szabadidőd? – és már mosolygott.

-I-igen, minden nap ugyanúgy. – feleltem, de nem értettem mit is akarhat.

-Akkor holnap itt találkozunk, úgy, mint ma. – rejtélyeskedett – hozz magaddal két szelet kenyeret.

Másnap ugyanott voltam, ugyanabban az időben. Korábban már megláttam Pali bácsit, de homokfocira kellett mennem, így csak a megadott időben tudtam odamenni hozzá. A horgászbotját nem láttam sehol

-Szervusz, kiskomám – fogadott – hoztál-e kenyeret?

Rövidgatyám zsebéből kihalásztam a két darab félbe vágott friss kenyeret, másikból egy nagy marhamájkrém konzervet.

-Jó napot kívánok Pali bácsi – üdvözöltem én is – van még a táskámban is becsomagolva, csakhát nem engednek kaját kihozni a medencékhez.

-Nem baj Csabikám, ez is elég lesz. – mosolygott és a nyújtotta a kezét. Beleraktam a kenyeret és a konzervet, de azt visszaadta.

-A kenyér a halaknak kell, de egy kicsit megdolgozzuk. – Leültem mellé és figyeltem. Szép lassan kiszedte a héjából a belsejét, de úgy, hogy közben a vizet figyelte. Azután a kukoricakonzervből egy kis levet locsolt a kenyérre és elkezdte összegyúrni. Szájtátva lestem. Ebből mi lesz? Lett egy szép formás golyó, amit átadott nekem.

-No, Pajtikám, ez lesz a csalid! – azzal átnyújtotta a golyót. Nem volt nagy, de valahogy éreztem, hogy ez így még nem lesz jó. Túl nagy. Ekkorát nem tud hal bekapni. És minek kellet kenyér Pali bácsinak? Neki nincs otthon? És hol a botja? Elfelejtette volna kihozni? Pedig úgy néztem volna azt a gyönyörű úszót a vízen!

- Várjál csak egy minutát Csabikám – van itt valami neked. Belenyúlt a táskájába, rövid kotorászás után elővett egy piros szerelékes létrát, rajta zsinór, pici úszó, horog és nehezék. Felém nyújtotta.

-Ez a tiéd. – mondta – használd egészséggel. –Azzal rám kacsintott.

A szám is tátva maradt a csodálkozástól.

-Hiszen ez egy zsebpeca! – gondoltam, de kimondani csak annyit tudtam mondani, miközben elvettem az ajándékot:

-Nagyon köszönöm Pali bácsi! – gondolataimban már a kifogott halak és a csodálkozó és irigy tekintetek, amik „jutalmazzák” majd a ténykedésem. Az akkor meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg engedély is kellene, meg így bot nélkül eléggé nomád lenne kiszedni a vízből. Természetesen szüleim elől nagyon mélyen el kellett rejtenem majd a szerzeményem, mert természetesen úgysem hiszik majd el, hogy csak úgy kaptam. Mi módon kerülhet akkor hozzám a portéka? Naná, hogy loptam. Kitől. mikor, hogyan és hogy visszaviszed neki holnap és bocsánatot kérsz, nincs vacsora satöbbi. Ez csak egy pillanat alatt futott át az agyamon, de senki kedvéért nem adtam volna vissza. Akkor talán meg is bántanám, hogy az ő ajándéka nem jó nekem. Mivel igencsak szűkösen éltünk, mindig hónapról hónapra, nemhogy nagy ajándékozások, de a szülinapok és karácsony kivételével semmilyen anyagi kedveskedésről nem lehetett szó. A zsebpénzt csak az osztálytársaktól ismertük, és nagy csodálkozásomra apám heti borosüvegtermését én vittem le visszaváltani a boltba. Hat forint a boros üveg, két forint a sörös, az egydecis ötven fillér. A kapott aprópénzt átváltottam papír tízesre vagy jobb esetben húszasra és az ünneplő cipőm talpbetétje alá rekkentettem el. Amikor az utcán találtam kis dekás vagy kétdekás üveget, bizony eltettem. Az összegyűjtött Pénzt nem kötvényekbe fektettem, nem is ingatlanba. Egyszerűen ajándékot vettem szülinapra, karácsonyra. Egyszer egy majális után végig guberáltam a Tiszaliget és a talált üvegekből ezeregyszázötven Forintot sikerült visszaváltanom. Igaz, háromszor kellett fordulnom és a legközelebbi bolt sem a sarkon volt. Ezekről a hadműveleteimről anyukámék mit sem tudtak. Ha tudtak volna, szabotálták volna. Hogy miért, azt nem tudom, de mindennemű dolog, ami a fejemből kipattant az vagy hülyeség volt az ő szemükben vagy törvénytelen, vagy életveszélyes. És mindezt úgy jelentették ki, hogy az elgondolást csak elkezdtem felvázolni. Így aztán hamar leszoktam a demokratikus elvek szem előtt tartásáról és külön utakat jártam ki magamnak.

 -Használd egészséggel! – biccentett Pali bácsi – remélem, jó szolgálatot tesz. Az úszó ide van beállítva. az eresztéket sem kell bütykölnöd, éppen jó. Megmutassam a hogyant, vagy menni fog?

-Menni fog! – válaszoltam gyorsan, mert már ki akartam próbáni. – Köszönöm szépen!

-Amott – intett jobb felé a nádasra – van egy nyiladék. Ott nyugodtan ténykedhetsz, senki nem fog látni, senki nem fog zavarni. De a fogott halat vissza kell dobnod, mert megbüntetnek érte. Ha elfogyott a kenyér, a fűben van elég szöcsöge, az is megteszi. No, menj – intett – én még elüldögélek itt egy darabig, ha már itt vagyok.

Tehát Pali bácsi nem elfelejtette a pecabotot kihozni. Miattam jött ki, hogy ideadja a zsebpecát! Valami melegség öntötte el a szívemet. A hála lehetett ez és szégyelltem, hogy csak szavakat tudok cserébe adni neki. Még egyszer megköszöntem és késztetést éreztem rá, hogy megöleljem az öreget.

Bánom, hogy nem tettem, akkor nem mertem, sajnos. Olyan ajándékot kaptam tőle ott a vízparton, amit azóta is előveszem és nézegetem, csiszolgatom és fényesítem, mert értékes volt számomra.

Nem, nem az a műanyag létrára feltekert pár méter zsinór a filléres úszóval. Ezek csak tárgyak, amik elvesztek az idő nagy süllyesztőjében. Olyan dolgot kaptam, amivel nem bír el az idő sem.

Elnyargaltam a jelzett hely felé és bevettem magam a sűrű nádba. A nyiladék rézsútosan futott befelé vagy két métert, itt már térdig a vízben álltam, majd vett egy kanyart és egy olyan két-három méter átmérőjű víztükör tárult elém, amit a part felől - mint egy ölelő kar, ami nem ér össze – magas és haragoszöld nádas szegélyezett. Miközben letekertem a körülbelül három méter zsinórt a létráról, csak ámultam. Ez egy világ elől elzárt hely, ahol magam lehetek, ahol nem vagyok szem előtt és azt tehetem, amit csak akarok. Tettem is. Először körömnyi golyócskát a kenyérből a horogra, aztán a kenyeret a gatyám zsebébe. Kis trükközés, bénázás után rájöttem a bedobás mikéntjére és a pici úszó ott billegett vidáman és hetykén a vízen, készen arra hogy jelezze a halak érkezését. Nem kellett sok idő és jelezte is. Először csak megbillent, mintha megpöckölték volna, azután ismét. Lassan oldalazni kezdett, majd egyre gyorsuló iramban besüllyedt a víz alá a nádas felé mentében. Megrántottam a létrát, amihez a zsinór volt kötve és akkor súlyt és ficánkolást éreztem a műanyagdarabon. A hal küzdött és ide-oda rohant a víz alatt, de én, ahogy szedtem fel a zsinórt, úgy csévéltem vissza a létrára. Aztán a hal ott volt a kezemben. A létrát a nadrágom korcába dugtam, hogy szabad legyen mindkét kezem. Gyönyörű egészséges vörösszárnyú keszeg volt. Persze akkor még nem tudtam, hogy az, később azonosítódott, ahogy a halfajok és ismertetőjegyeik bekerültek a tudástár csontalmáriumába. Két kezemben fogtam, a súlya nem lehetett több tizenöt dekánál, de akkor, ott hatalmas hal volt a szememben.

Szét szerettem volna kürtölni a világnak, hogy halat fogtam! Hogy ez a legremekebb dolog eddigi életem során, és hogy ezt mindenkinek ki kellene próbálnia, annyira jó! És, hogy mostantól én horgász leszek és anyámék sem tudnak ebben megakadályozni, vagy, ha megpróbálják, hát én elszököm.

Kipiszkáltam a horgot a hal szájából és csak néztem. Csillogó pikkelyei, Vérvörös úszói lenyűgöztek. Visszaemlékeztem Pali bácsi szavaira, és elengedtem a halacskát. Lássuk, meg tudom-e ismételni? Meg tudtam. Az előjáték ugyanaz volt. Úszó billeg, úszó elindul, úszó megmerül. Csabika bevág és boldog. Először azt hittem, hogy ugyanazt a halat fogtam ki másodjára, annyira egyformák voltak, de a harmadik valahogy fakóbb volt és kisebb is, aztán csak jött sorban a sok vörösszárnyú és bodorka – merthogy az volt a gyengébb színezetű. Mondhatom, kitanultam a mesterséget, már tudtam, hogy a nádba, ha bemegy elvesztem a halat, de elveszíthetem akár a horgot is, így nagyon vigyáztam merre megy a hal, ugyanis a horgot pótolni nem volt lehetőségem. De bármennyire is vigyáztam, egy rosszul sikerült zsinór visszaszedés alkalmával a hal valami akadóba bevitte a halat és ott hal, is, horog is elveszett. Bánatosan néztem az üres szálat, mit fog szólni Pali bácsi?

-Pali bácsi! – derültem fel – majd ő segít! Feltekertem a zsinórt és sebesen caplattam ki a nádasból. Kiérve indultam volna hozzá, de láttam, hogy már nincs ott ahol üldögélni szokott. Biztosan hazament. Bánatosan baktattam fel a fákhoz, ahol a csoportom gyülekezni szokott. Most is gyülekeztek, gondoltam, ebédelni megyünk. Mi tagadás, eléggé éhes voltam már én is, valahogy jobban is, mint szoktam. Felvettem a pólómat és megrökönyödve konstatáltam, hogy sokan már a táskájukat is felvették, zoknit, cipőt vagy szandált. Ebédelni nem kell csak a póló!

-Hát te merre voltál? – kérdezte Zsuzsa néni a fiatal nevelő, akit szerettünk, mert sokkal engedékenyebb volt, mint a múmia kolléganői. Ő még a medencébe is bejött velünk bohóckodni. Az a szóbeszéd járta köztünk, hogy az idősebb Mariann néni és Erzsi néni azért nem megy bele egyik medencébe sem, mert félnek, hogy baja esik a balzsamozásnak, amit még Egyiptomban kaptak régen.

-Nem jöttél ebédelni! – Csípőre tette a kezét – és zordul, mosolyogva nézett rám. Egy hideg karom szántotta végig a hátamat. Basszuskulcs, lemaradtam az ebédről. Annyira jól éreztem magam ott a nádban, hogy úgy eltelt az idő, mintha csak egy órácskát lettem volna bent.

-De voltam – vágtam rá rögtön – Lipták Laci mellett ültem. – Osztálytársamra néztem és ő hevesen bólogatott. Tudta, nem jó, ha ellent mond nekem, vagy beárul. De voltunk annyira jóban, hogy ezt szíveségből is megtette értem. Hogy melyik volt, ma sem tudom.

-Nem láttalak – Pörölt tovább Zsuzsi néni.

-Tetszik tudni, nem szeretem a kelkáposzta főzeléket és hamarabb kijöttem, mint a többiek. – daráltam egy szuszra. Emlékeztem ugyanis, hogy ma kelkáposztafőzelék lesz az ebéd, valami sportlevessel. Mindent bele! A gyerekek közt susmorgás indult el, de nem hallottam belőle semmit.

-A kelkáposztafőzeléket. – Ez nem kérdés volt, de a hangsúlyból rögtön éreztem, hogy valami nem az optimális íven fut.

-Azt – válaszoltam és nem értettem az értetlenkedését. De csak megcsóválta a fejét és legyintett, majd sorakozót és indulást vezényelt. Általában Lacival mi voltunk a sereghajtók és lassan ballagtunk ki a strandól.

-Merre voltál igazából? – firtatta – aftához is kerestünk. Az afta egy focis játék volt, és mivel a labdajátékokhoz annyi érzékem volt, mint lónak a hátúszáshoz, mindig utoljára maradtam, amikor a csapattagokat választották ki. most is csak azért kellettem volna, mert nem volt más. Laci eszméletlen jól focizott és akár húszat is tudott dekázni, ezért is ő volt a csapatkapitány mindig. Neki a foci volt a mindene.

-Pecáztam és nagyon jó volta kapás. – mondtam flegmán és megmutattam a zsebpecát. Elkerekedett szemmel nézte.

-Apukám, ezt nevezem. – elvette és áhítattal forgatta a kezei közt – Csabikám, ez nagyon menő! Én is mehetek veled holnap? Már, persze, ha megint elhozod.

Visszaadta és várakozón esdeklő szemekkel rám nézett.

-Holnap is hozom – tettem el nagy nyeglén – a konyhás nyanyák nagyon fognak örülni a halnak, mert holnap az lesz az ebéd. Nekem kell kifognom – lódítottam.

-Ma volt hal a kaja – javított ki összeráncolt szemöldökkel – krumplival. Kelkáposztafőzelék tegnap volt.

2024.11.29

Zati