Egy tavaszi-szüneti napon beállított bátyám két haverja pecabottal, mondván eszik a balin a Zagyeszon mintha muszáj lenne. Hegyeztem a fülem alaposan. Bár a balint nem szerettem enni a rettentő sok vékony szálka miatt, de párszor, keszegezés közben rá-rámart a kitekert csalira és ilyenkor fárasztani kellett a maximum harminc dekás kölyökhalat. Apám rendszeresen állított be egy-egy nagyobbacska balinnal, de anyukán csak ennyivel kommentálta: - Nnna, megint tűpárnát ehetünk. Láttam már nagyobb balint is a magazinokban, de azt a Tiszának és a Dunának meghagytam, biztosan csak a nagyobb folyóinkban nő nagyobbra. Jómagam jobban preferáltam a csatornákat, holtágakat. -A csali -ecsetelte gesztikulálva Matyi- igen pici 3-5cm-es twister (akkor még Mr. Twister), húszas zsinór. De a twistert sima füles horoggal kell preparálni, és a zsinórra megy egy nagyobbacska sörétólom. Csak, hogy dobni lehessen. Bátyám közben már pakolt a szimatba, ahogy a gázálarc táskát neveztük, és én úgy tettem, mintha teljesen l lennék merülve Verne Rejtelmes szigetében, de a betűk nem akartak sehogy sem értelmes szavakká összeállni. A fülem átvette az információbefogadás feladatát a szememtől.
-A közúti hídtól kell menni felfelé a vasúti hídig, és számolatlanul lehet szedni a bálinthalat.- Matyi olyan hévvel és lendülettel beszélt, hogy teljesen magával ragadott. Természetesen engem valahogy nem hívtak, de hát miért éppen most szakítottak volna a szokásukkal… Gondoltam egyet és az ajtó csukódása után magam is sebesen szedelődzködni kezdtem, összepakoltam a pergető cuccomat. 12 évesen már büszke voltam a kiművelt horgásztudásomra, hiszen volt már fenekező, keszegező, pergető és rablóhalas felszerelésem - ha kérdezték. De nem kérdezte senki, -ki is kérdezte volna- és én meg nem vagánykodtam azzal, hogy ezt a sokféle horgászmódszert gyakorlatilag két bottal és egy orsóval oldottam meg, amiből a rablós bot apámé volt, amikor szolgálatban volt, és ha használni szerettem volna, hát elkampaltam. A szerelékeim pedig elfértek egy kisebb ketté nyitható IGAZI HORGÁSZ ládában. Tehát gyorsan kiválasztottam a pergető botomat – amivel úszóztam és fenekeztem is, ahogy a helyzet megkívánta - és spuri a Zagyvára. Ládát nem vittem, kimarkoltam belőle egy marék befőttes gumit, egy pillanatragasztót, a sörétólmos dobozom és a horgaimat, amit egy Kalmopyrines dobozban gyűjtögettem, egy skálás reklámszatyrot, az igazolványomat. Twisterem nem volt, de – gondoltam – a befőttesgumit, ha csokorba fogom és ráabriktolom a megkötött horogra nem eshet bajom a balinszerző körúton. Ezt a rettentően okos dolgot már a víz felé trappolva ötlöttem ki.
A közúti híd a torkolattól kb. ötven méterre volt és itt a meder meredeksége folytán a víz összeszűkült és sebesen folyt a magába fogadó Tisza felé. Már a sóderes gáton porzott az út utánam, már hallottam Benő hangját, így összeraktam a képet: már hárman vannak. Benőt bátyám révén ismertem, jó fejnek tartottam, higgadt nyugodt természete miatt. Soha nem volt hozzám egy rossz szava sem, ha kérdeztem, szívesen válaszolt.
-Aztakurva! Mekkora! Szákolj Zoli – Aztán Benő hangja megint: Dobd vissza! ez csak kilós körül van… Van itt szebb is… Agyam ledobta az ékszíjat, amikor ezt hallottam. Kilós balint visszadobni, mert nem elég nagy??? Mi a picsa!! És már láttam is a három cimborát egymástól tíz méterre suhogtatni, Bátyám épp bevágott, de lemaradt. A túloldalon dobáltak, hogy milyen megfontolásból azt nem tudom, de nekem így éppen megfelelt. Leszánkáztam a gátoldalon és intettem nekik. Benő visszaintett, de bátyám a szokásos meleg testvéri szeretettel fogadott:
- Mi a szottyadt tökömet keresel te itt? Hívott valaki? Jó lenne, ha látótávolságon kívül amatőrködnél ecsém! - De Benő leintette: -Hadd dobáljon! miért fáj az neked? Van hal elég, a vízpart eléggé tágas, nem?
Benőre hallgattak, mert ő már dolgozott, idősebb is volt nagyobb is mindőnknél, szabadidejében testépítéssel foglalkozott és ő pont nem volt a „visszadobandó méret”. Hatalmas, kidolgozott izmai kidagadtak a bordó póló alól. Hogy akkor már versenyzett-e horgász vonalon, vagy az csak később jött neki azt már nem igazán tudnám visszaidézni, tény, hogy jól pecázott mióta csak ismerem. Olyannyira, hogy az idő múltával sok nemzetközi versenyen is kiemelkedően szerepelt. Sokat tanultam tőle, a versenyzésre is ő buzdított, de sajnos az idő elszakított egymástól minket.
A parton nekiálltam összeszerelni az általam kigondolt gyilkos szereléket rá-rápillantva a vízre, lelki szemeim előtt már a fárasztás apró kis részletei bontakoztak ki. -Ahan- annál a belógó bokornál vigyáznom kell majd, nehogy beszaladjon és letépje magát, ott viszont annál a hínárcsomónál engednem kell, hogy meg tudja kerülni. Közben a kezem is járt, felkötöttem a horgot, elé csíptettem egy borsónyi sörét ólmot. A befőttes gumikból kivettem egy csokorral, lehetett vagy 8 szál, zöld, piros, kék és sárga színekben. Összefogtam és elvágtam őket egy helyen. Középen összefogtam és beleillesztettem a gumikupacba a horgot. Már csak valahogy rá kellene bandázsolni a horogszárra. Akárhogy ügyeskedtem a gumiszálak minduntalan kifordultak, lefordultak a horogszárról. Közben odaát Matyi fárasztott. Még a nyelvem is kidugtam nagy igyekezetemben, de a fránya gumicsokor ellenállt. Eszembe villant, hogy hoppá, van nekem piliragim is ahogy a pillanatragasztót neveztük. Gyorsan előkaptam, fogammal megragadtam a kupakot, jobb kezemmel pedig a pár cseppet a balban tartott gumis-horgos csokorra cseppentettem. -Nnnna, ez majd megfogja! – Gondoltam megnyugodva, de nyugodtságom rögtön elszállt, amikor azt kellett konstatálnom, hogy nem tudom elengedni a barkácsot a jó kis ragasztó miatt. Bátyámék szép lassan haladtak felfelé közben, nem látták a bénázásomat. Kitéptem a hüvelyk és mutatóujjam közül a horgot, de a gumicsíkok ott maradtak az ujjaim végén mintegy színes sokcsápú polip. Rázásra huncutul tekergőztek, de nem mozdultak egy tapodtat sem. A fogaimmal kellett megszabadulnom a díszemtől. Ezt a technikát nem sokan ismerték, abból ált, hogy az ujjbegyemet az alsó metszőfogaimmal gyakorlatilag ledaráltam, lecsiszoltam a bőrömről a merev ragacsot. Akkor úgy véltem, ez megérhet valamilyen díjat valakinek, de mikor bratyómnak elmeséltem az ötletet lehűtött:
-Szerinted majd, ha valaki a világon összeragasztózza az ujját, majd hozzád rohan ragasztót rágatni?
Levágtam a horgot és újra kötöttem. Azon gondolkodtam, hogyan is maradhatna a horogszáron a gumicsokor, de rájöttem, hogy sehogy nem fog menni. Új terv kellett. Addig nézelődtem a parton, amíg egy régi eldobott tejeszacskót nem pillantottam meg félig a földben. A terv kész is volt. Levágtam a zacsi sarkát, ami merev volt már, és a megkötött horgot a csúcsába szúrva belefordítottam, mintegy sátrat képezve rajta, úgy, hogy a horoghegy a sátoron kívül legyen. Egy csepp ragasztó a rögzítésért, egy sörétólom a zsinórra, és voilá kész is volt a cájg. Lássuk mit tud a technika, bedobtam. Kissé könnyű volt a szerelék ezért a következő dobás előtt megspékeltem még egy kisebb ólommal. Így már oda tudtam pöccinteni erőlködés nélkül, ahová akartam, de nem volt elég nehéz, hogy gyorsan tudjon süllyedni. Nem volt a folyó széles tíz méter talán ezen a részen, de jó sodrós így nem kellett darálni az orsóval, szépen lassan jött a zacsisarok a víz alatt. Hatalmas fröcskölős rávágással a bot elnehezült és szépen karikába hajlott.
-BALIN!!! – Ujjongtam fel – És hatalmas. Ahogy fordult a rablás után láttam, hogy nem mellre vevős jószág. Soha nem fogtam annak előtte ekkora halat. Láttam a víz alatt, ahogy fordul, éreztem a nyers, de dinamikus erőt, amivel védekezett a hal és sokért nem adtam volna, ha a többiek látják a fárasztást. Mert bizony fárasztottam. A Silstar orsó most meghálálta a sok pepecselős foglalkozást, a grafitos zsírt, amit én magam kreáltam porrá tört ceruzabélből és finom gépzsírból, az új filcezész a fék alatt, anyukám varrós dobozából (Valahogy egy szék lábaira nem jutott a filckorong, amit pedig gondosan kiszámolt, ki érti ezt?), szépen, egyenletesen adta a zsinórt, amikor megugrott a hal és a bot is segített a rugalmasságával. Vagy tíz perce tarthatott lassan a fárasztás, óvatosan bántam a hallal, nem láttam az akadást sem. Lassan megadta magát és én, szákom nem lévén besétáltam a vízbe, a kopoltyú mögött megragadtam és kiemeltem. Nem ellenkezett csak a farkát kanyarította kissé felfelé. Hatalmas, ezüstös teste torpedóra emlékeztetett, hatalmas szája akár egy süllőé csak éppen fogak nélkül. két és fél kilóra saccoltam. Előkotortam a szimatom aljáról a reklámszatyrot és beletettem a balint, becsavartam és megpróbáltam úgy beletenni a szimatszatyorba, hogy ne zavarjon. De zavart. A nagy súlya, az, hogy félig kilógott nem volt kényelmes, így a szatyrot a magas fűbe tettem.
Mielőtt újra bedobtam volna megnéztem, hogyan viselkedik a vízben a csalim, mit is lát a hal. Ezt sokszor megcsináltuk a twisterekkel, a rapalákkal, a körforgó villantókkal, így ellenőrizvén megfelelően mozog-e a vízben a műcsali. Itt szó sem lehetett mozgásról, hisz csak egy tejeszacskó sarka volt a horgon. Ahogy húztam a vízben viszont, elhűlten láttam, hogy egy jó öt centis levegőbuborékot húz maga után a csalim, ami úgy csillogott a vízben, mint egy tükör. Naná, hogy meglátja a balin a hatalmas szemével akár Győrből is! De hogyan?? Kivettem a vízből és megtapogattam. Összeállt a kép. A tejeszacskó régóta lehetett eldobva, merevvé vált. Mivel a merevsége folytán a víz nem tudta összenyomni, nem tudott összelapulni, megtartotta a sarka a kúpos formát. Ezt vágtam le és még a pillanatragasztóval plusz merevítést adtam neki. Ezért húzza maga mögött az elnyújtott buborékot a vízben. Olyan lehetett, mint egy kicsi kölyökhal a balinok szemében. Büszke voltam magamra rettentően.
-No lássuk, van-e párja a nagy bálinthalamnak – fohászkodtam és elkezdtem dobálni. Ötödik vagy hatodik dobásra jött egy fél kiló körüli kölyök, fárasztani sem kellett, visszadobtam. Kábé tíz perc után feljebb mentem egy harminc métert és folytattam. Benőéknek már a hangját is csak néha hallottam. A parttal párhuzamosan vezettem a csalit, néha meg-megpöccintettem, de semmi. Pár dobás után láttam, hogy a víz tetején szétspriccelnek a küszök egyértelmű jeleként, hogy valami közéjük vágott Azonnak odadobtam és csak egyet tudtam tekerni a hajtókaron jött az ütés. Mintha valami ki akarta volna tépni a botot a kezemből. Azonnal bevágtam és mintha elakadt volna, a horgom helyben maradt. Megcincáltam kicsit erre heves kirohanás volt a válasz, de nem elfelé, hanem pont felém. Nem éreztem, láttam! Láttam a vízpúpot, ahogy sebesen száguld felém, alig tudtam visszaszedni a meglazult zsinórt. Aztán újra lefelé folyásiránynak, majd megint felém. Ide-oda, ide-oda.
-Bolond ez a hal – csodálkoztam – saját magát fárasztja! Ez igaz is volt, mert pár perc múlva nem volt kirohanás csak tátogott a víz tetején és hagyta magát vontatni egyenesen a kezembe. Ez a balin kissé sötétebb volt, hosszra megegyezett teljesen az elsővel, de annál hasasabb, kerekebb volt. Úgy kettő kiló nyolcvan dekára saccoltam, de semmiképp nem mertem a három kilót odaítélni. Túl szép lett volna. Horgot ki, halat a szatyorba, és akkor…
Az eszembe sercent valami és a horgot a felkapókarba akasztva, a szatyrot felmarkolva rohantam bátyámék után. Nem voltak messze, két perc után már láttam őket. Dobáltak, beszélgettek, és láttam, hogy Benőnek is, Matyinak is kilóg egy-egy szatyor a szimatból, jelezvén, hogy már tettek el halat. Lassan szembe kerültem velük.
-Eszik itt is Zolikám? -kérdeztem flegmán és kiakasztottam a horgot a felkapókarból. A szatyrot letettem a fűbe, nem hiszem, hogy látták. Dobtam, és lassan tekerni kezdtem.
-Van ám – Mondta Matyi és idemutatta a hal farkát.
-De csak a kiló felettieket tesszük el – Szólt benő és dobott. A levegőben láttam, hogy narancs színű pici plasztik csalija van. Ahogy a vízbe csobbant, abban a pillanatban heves rávágás és Benő már fárasztott is.
-Jó másfeles – saccolta. -Megy vissza, mert nagyobb is lehet még és nem akarom, hogy idő előtt beteljen a kvóta. Ebből megértettem, hogy Benő menet közben írja a fogási naplót.
-Értem – bólintottam – Sok sikert Benő! Intettem neki és kiakasztottam a felkapókarba akasztott sátrat. Meglendítettem a botot és a kókányolt csalit beejtettem a Matyi mellett álló bokor behajló ágai elé. Nem tudtam a hajtókaron kettőt tekerni és ránehezedős kapásom lett és időm sem volt bevágni, megindult a víz alatt valami irgalmatlan erő. a fék most is időben szólalt meg és éreztem, hogy noha a rávágás vehemensebb volt, súlyra nincs akkora, mint az elsőnek. Benőék összenéztek. Láttam a csodálkozást az arcukon, hiszen én csak öcsi voltam, aki folyton a könyveket, újságokat bújja. Bratyóm a nyakát nyújtogatta. Nem dobtak, megvárták a fárasztás végét, és én ismét az előbbi technikát alkalmazva a kopoltyú mögött megfogva kiemeltem a halat.
-Szép! – Mondta bátyám ajkbiggyesztve. – Mákos vagy, ez nem vitás.
Szép ám – Helyeselt Benő és hozzátette: Vastagon megvan a másfél kiló. Bravó! Feltartott hüvelykujját rám emelte.
Közben kiszabadítottam a horgot, felálltam és magasra tartva úgy tettem mintha mustrálnám a halat. -Igen – vélekedtem – Alsó hangon is másfél, igazad van Benő. Kell nektek? Elteszitek?
-Nyugi öcsi – flegmázott Matyi – fogunk mi is ilyet, ne aggódj.
-Oksi – vontam vállat és szépen visszaengedtem a balint az elemébe.
-Normális vagy? – hűlt el bratyóm – visszaengedted? Miért te lüke?? Csak hápogott megrökönyödésében.
-Én két kiló felett teszek csak el balint – válaszoltam nyugodtan – az apraja legyen csak az amatőröké.
Azzal kicsúsztattam a halakat a szatyorból és felemeltem feléjük.
Bátyám és Matyi arca egy esettanulmány volt. Kissé megnyúlt, szemek elkerekedve, Matyi keze megállva a hajtókaron. Ezekért az arcokért megérte az eddigi sok megalázás, lerázás, öcsizés. Benő letette a botot és sajátos horkantós nevetésével megkoronázta a sikeremet. Az első balin súlya az otthoni sütimérleg szerint kettő kiló hatvanegy dekagramm volt, a másodiké pedig három kiló és tizenegy deka. Később csak neki mondtam el a technikát, de hogy hasznosította-e vagy nem azt nem tudom, de ezzel a módszerrel valahogy azóta sem horgásztam. Mondjuk célzottan, balinozni sem jártam el sosem, nem lett a kedvenc halam valahogy. Néha, keszegezés közben becsúszik egy-egy, ilyenkor mindig ez a történet jut eszembe, ilyenkor mosolygok nagyon. Matyi azóta is alázóhalnak nevezi a balint.
2025.02.02
Zati
