Benő barátom felhívott valahogy December elején, hogy eszik a süllő a Tisza-tavon, érdemes lenne rápróbálni. Mivel párszor már sikeres léki pecát tudtunk magunk mögött a tavalyi évben, szép darabos süllőket zsákmányolva. A gond az volt, hogy ebben az évben egész enyhe telet ígért a népi előrejelzés. A televíziós híradásból pár hete megtudtuk, hogy irtózatos hideg közeleg, öltözzünk rétegesen, készüljünk szibériai időjárásra. No, ez nemhogy elmaradt, hanem november elején, az ígért zimankó hetében a Tiszán félmeztelen márnáztam barátommal és bizony megkapott a nap! A manus, aki a tévében megjósolta a jégkorszakot, most igen enyhe és tartós meleg időt jósolt – vesztére. Tíz nap múlva a vizek széle felvette téli tüllszoknyáját, pár szem hó is előfordult az alföldön, a hegyekben viszont tartós lett a mínusz. Az egész ország a pacákon nevetett, bosszankodott, ki-ki vérmérséklete szerint. Viszont attól fogva nem meteorológusnak hívták az időjárás előrejelzés „sztárjait”, hanem az ősi idők sámánjainak mintájára és a tudásukra való hivatkozásként időjósoknak. Kiskapu a felelősség elől. A népi megfigyelés eddigi próféciái beváltak és eredményesen hasznosítottuk is. Péntekre szabit vettem ki s bár az időjósda tartós, de nem vészes hideget mondott, minden adott volt egy téli pecához. Hogy nem lékre megyünk az bizonyos, lévén a jég csak a vizek szélén volt még jelen. Csak pergetés vagy valamelyik vállfaja jöhetett szóba így. Nem tévedtem.
-Gunyihalazunk Tesókám! – közölte Benő és a várakozás tapintható volt a vonal végén. Ezidáig nem volt szerencsém ehhez a horgászmódszerhez, csak láttam vagy látni véltem a technikát. Gyakorlatilag a twisterezés mintájára a bedobást követően apró kis belehúzásokkal, megállításokkal egy pergetési metódust láttam. A várakozása érthető volt, mert tudta ezt.
-Nem csináltam még, bár van pár twisterem, villantóm, wobblerem, de nem nagy szám. – szabadkoztam szégyenlősen, de Benő lehűtött.
-Gyere át, ha van időd, fél óra alatt megmutatom a cuccost.
Nem volt különösebb dolgom, átmentem. Nem lakott messze gyalogosan is kényelmes tempóban jó, ha öt perc volt az út. Egyedül volt, beinvitált. Megkínált forralt borral, és a szobába vezetett. Ő az a horgász volt, aki nem teszi el a szezonális felszerelést, csak forgatja. A match és a rakós bot hátrébb került a szekrényben és a pergető botok, a nagyon finom spicc vagy picker botok vették át a helyüket. Ha víz volt meghorgászta, ha jég volt megfúrta, de ha pecáról volt szó nem ismert lehetetlent. Elővette a szerelékes ládáját és kivett belőle kettő dobozt. Az egyik dobozban az aprócikkek voltak, forgók, kulcskarikák, kapcsok, drillek különböző méretben. A másikban gumihalak, twisterek minden méretben és színben. Előkerült még egy tekercs zsinór is, ha jól láttam fonott, de azt nem láttam hányas méretű lehet.
-No, Csabikám most újat tanulsz! – Mosolygott barátom titokzatosan – Jól figyelj, mert csak egyszer mutatom meg – utánozta Matula bácsit a Tüskevár című regényből.
-Először is veszünk egy gunyihalat – Hogy miért így mondta a gumihalat, nem tudom, de eléggé viccesnek találtam és azóta is így jön a számra, ha szóba kerül. Kivett egy akkora halat a dobozból amekkorákat halcsipsznek szoktam eltenni a szákba. A színe rikító narancssárga volt, a farka lapát alakú és egy vékony faroknyélen billegett. A tenyerén tartotta és a hal lelógott mindkét oldalra, pedig testépítő lévén nem volt kis tenyere. Lehetett vagy tizenkettő- tizenöt centis.
-Benőkém ez szerintem bazi nagy lesz – tamáskodtam és elvettem a kezéből a plasztikot.
-Azt mondod? – állt fel – Mutatok valamit. Azzal átment a másik szobába. Csak néztem a nagy csalit és belegondoltam (mint Tutajos), hogy nem véletlenül, nem brahiból mutatja ezt nekem, erősen valószínű, sőt biztos, hogy fogott már ezzel süllőt. Az, hogy megmutatja nekem, igencsak baráti gesztus és nem azt érdemli, hogy kétkedjek benne.
Benő visszatért és egy preparált süllőfejet hozott egy szép fára rögzítve. Hatalmas szája kitátva és látni engedte a nagy, hegyes kapófogakat. Gyönyörű volt. Egy tavalyi emlék ötlött fel bennem, amikor léken süllőztünk. A lékben peckesen áll a pontyozó úszó, az egyágú egy-nullás horgon pici razbóra illegeti magát kívánatosan. Van ott egy üveg Garrone is, csupán lélekmelegítőnek. Benő a másik lékjénél babrál – két-két lék birtokosai vagyunk – az enyémeknél semmi mozgás, de amabban ott, billeg az úszó. Kiáltok Benőnek, aki komótosan beállítja a másik úszót, leteszi a léki botot, kinyitja a felkapókart és odacsúszkál hozzám, addigra az úszó billegéséből merülés lett. Benő felveszi az alig méteres botot és lehúz pár métert a zsinórból. Az úszó jól láthatóan távolodik a kristálytiszta jég alatt. Most megáll. Benő vár, én az úszó fölött vagyok, és figyelem mikor indul el újra. Amikor elindul, intenem sem kell, Benő látja a zsinór fezsülését és behúzza a horgot a hal szájába. A fárasztás drasztikus a huszonötös zsinórral, a víz hideg a hal lassan megadja magát. Egyszer fordul a jég alatt törtfehér hasát, csillogó oldalát mutatva. Óriási hal! Odakiáltok Benőnek, hogy ez öt kiló körül lehet! Ő csak fáraszt és centinkként nyeri vissza a zsinórt. A lék szájánál a hal feje. A horog tökéletesen akadt a felső állkapocs csontba. Ez rendben van. Az viszont igencsak nagy aggodalomra ad okot, hogy a fej elakad a tizenhat centi átmérőjű nyílásban. Tudom, hiszen láttam, hogy egy négy és fél kilós süllő éppen csak kicsusszan ezen a léken. Ez nem négy, de nem is öt kilós!! Barátom tartja a karikába hajlott botot, feszül a zsinór, pihen a hal, pihen a tanácstalan horgász. Egy gyors gondolattal a vágóhorgot a hal kilátszódó alsó állkapcsába fűzöm és keresztbe fektetem a jégen. Körbe kell furkálni a léket! Felváltva fúrunk, a jég kb. tizenöt centis, a lékfúró kissé életlen, egy órás nagy munka. Összeütjük a lékeket és kiemeljük a halat. Benő rettentő boldog. Én is. Nagyon jó így együtt horgászni. Leveszi a kesztyűjét és felém nyújtja a kezét. Kezet fogunk egyetlen szó nélkül. A süllő hét kiló húsz deka. Nem emlékszem fogtam-e akkor valamit. Arra emlékszem csak, hogy fogtunk.
-Ez a hét húszas? – kérdeztem, mintha csak egy masinisztát kérdeznék a peronon álló szerelvényről.
-Ez ám – mosolygott – add csak ide azt a plasztikot – nyújtotta a kezét és én odaadtam neki.
A fejet letette az asztalra lapjával az asztallapra, így a szája a csillár felé meredt. Farkánál fogva belelógatta a gumihalat, aztán keresztbe helyezte bele. Iszonyú nagy volt a szája a műcsalihoz képest és megértettem, hogy ez a méret egy ekkora halnak nem nagy falat. Szemöldökét felvonva. kérdőn nézett rám-
-Értem – bólogattam
-A másik az – magyarázta - hogy ezt a viszonylag nagy csalit biztosabban látja meg a süllő, mint a kisebbet. A kicsire lehet, hogy rá sem mozdulna, nem érné meg az energiaráfordítást a visszanyert kalória arányában.
Bólogattam. Tényleg tanulok mindig, ha átjövök. Ilyen dolgok eszembe sem jutottak volna, de a java még hátra volt. Kezébe vette a gumihalat és egy jó nagy ólomfejjel ellátott úgynevezett twisterhorgot vezetett be a hal fejrészénél úgy, hogy a háta közepén jött ki a hegy és a horog öblének a fele.
-No, ez eddig a hagyományos szerelés – tartotta fel a csalit – mennyi horgot szabad használni készségenként?
-Hármat – válaszoltam.
-Úgy is van Tesókám – vigyorgott – akkor miért érjük be eggyel? Elővett egy kisebb és egy nagyobb hármashorgot. Mindkettőnek levágta egy fogóval az egyik horogszár hegyét a szakállal együtt. A nagyobbik horgot a karikájánál felfűzte a testben lévő horog öblére és a hegy nélküli szárat a testbe nyomta. Ámulva néztem. A kisebb hármashorog fülébe duplán fogott három-négy centi hosszú fonott zsinórt erősített, a zsinór másik végét a twisterfej szemébe hurkolta ahová a forgót kell kapcsolni, és mint a másik horoggal tette, a hegy nélküli ágat a testbe bökte úgy, hogy a fonott zsinór feszes legyen. Kész volt a „ragadós” csali
-Bárhonnan nyúl rá a süllő – magyarázta – mindenképp akad. Sokat panaszkodtak a rablóhalazók, hogy plasztikcsalit használva a süllők, csukák a farkat fogják meg sokszor, mivel hátulról támadnak. Ilyenkor jobb esetben a csalin csak egy fog által keltett hosszú vágás volt látható, rosszabb esetben a farokrésztől teljesen megszabadult a gumihal vagy twister. Ezzel a szereléssel viszont bárhonnan támadhatott a hal, ahogy Benő mondta.
-Rövid, maximum háromméteres bottal készülj, csónakból nyomjuk. – figyelmeztetett.
Volt egy kettő méter hetvenes finom kis pergetőbotom, erre gondoltam rögvest.
Azon huszonkettes zsinórral egy jobb fajta negyvenes kaliberű orsó, kérdeztem, jó lesz-e.
-Igen kiváló portéka – pojácáskodott barátom, de rettentő jól állt neki ez. – Hozd és tetetünk reá a jó anyatermészettel tüskéshátú állatot.
A csónakban kissé meg kellett lazítanom a kabát gallérját, a sapkát már korábban a zsebembe gyűrtem. Nem gondoltam, hogy ez a verőfényes, tiszta idő és a szikrázó nap ennyire át fog melegíteni. A pecahely teljesen nyílt víz kellős közepén volt és ennek a helynek a megkeresése, megtalálása igencsak gondolkodóba ejtett. Sehol egy támpont, sehol egy fix pont a nyílt vízen, Benő mégis centinként navigált. Az utolsó métereket evezőlapáttal állítottuk be.
-Balra egy kicsit – állva dirigált és a kezével mutatta is – jóóóóó. A csónak csigalassúsággal mozdult a kért irányba, az evezőt éppen csak meghúzva a vízben.
-Most előre kb. két métert… ne annyit! Kezében már ott volt a vasmacskának kikiáltott vasdarab a bekötősúly, ami eredetileg egy vasúti szerelvényeken rendszeresített vasfék-darab volt és egyszer a sínek mellett szedtem neki össze direkt erre a célra.
-Vissza kicsit, még, még, na, most jó! –A vízbe eresztette a vasat csobbanás nélkül. Gyorsan csúszott a kezében a kötél, és amikor leért megkötötte az orrban lévő karikához.
-Szerelhetünk. –Huppant mellém és kibontotta a botzsákját. Előkerültek a hadi eszközök, az előre elkészített és élesített szilikoncsalik, egy vágóhorog és a szájbilincs-füzér.
-Most megmutatom, hogyan csináld – állt fel Bence és én mellé álltam figyelni. Arrafelé fogunk dobálni, kb. negyven méterre. A víz itt majdnem tíz méteres, egy padkával fogunk párhuzamosan horgászni egy hosszanti árokban.
-Ezt honnan tudod? – kérdeztem gyanakodva és volt egy olyan érzésem, hogy barátom palira akar venni – mármint honnan tudod, mi van alattunk?
-Megradaroztuk a múlt héten – vigyorgott és meglendítette a botot. De hát akkor is, hogyan tudja, hogy hol radaroztak? Mihez igazodik most? Sehol semmi támpont, csak a messzi ködös part. Érthetetlen. A gumihal úszott a levegőben, és amikor vizet ért, Benő visszaváltotta a felkapókart, a bot spiccét lefelé és a zsinórra derékszögben tartotta. A spicc bólogatott, ahogyan a lapátfarkú gumihal lassan a fenék felé süllyedt.
-Ilyenkor már érdemes figyelni a spiccet – intett az állával – a spicc hirtelen kiegyenesedett, a gumihal a fenékre ért.
-Oké, most felcsévéljük a zsinórt úgy, hogy a csali ne mozduljon meg, csak a botot mozgatjuk – mondta és tekert az orsó karján vagy tízet, miközben a botspiccet a bedobás felé vitte el, amikor majd’ párhuzamos lett a zsinórral, meghúzta lendületesen derékszögig és ott tartotta. A spicc ismét bólogatni kezdett.
-Elemeltük egy határozott mozdulattal a fenéktől és most szépen lassan libeg lefelé a gumi. Amikor leér, akkor kell figyelni, mert rendszerint akkor üt a halacska.
Ahogy ezt kimondta a spicc kiegyenesedett egy pillanatra, majd hirtelen két ütést követően karikába hajlott. Benő, mint egy iskolai tanár hangsúlyváltoztatás nélkül kommentált tovább:
-Mint ahogy ezt az imént is láthattuk. – Rám pillantott vigyorogva – valahogy így Csabikám, valahogy így.
Rövid fárasztást követően egy másfél-két kiló körüli süllő mutatta meg az oldalát a csónak mellett. A fárasztás a hideg vízben rövidebb ideig tart, mint nyáron, hiszen az életciklus lelassul, az izomzat nem olyan robbanékony. Legnagyobb ámulatomra Benő a horogszabadítás után a halat visszacsusszantotta az éltető elemébe.
-De miért? – nem értettem a dolgot – miért engedted vissza?
-Nem apróhalazni jöttünk tesókám – nagyképűsködött – süllőre pecázunk!
Elhűltem. Hiszen ez is süllő volt. Méretes. Finom szaftos. Ezek szerint ez csak az apraja lenne? Remélem, Benő nem csak ugratni akar? Közben rövid csaliellenőrzés után újra bedobáshoz készülődött.
-Megmutatom még egyszer – állt fel barátom – figyelj! Ugyanúgy, mint az előbb. Bedobod.
És ismét repült a gumihal. Benő a kimért és nyugodt kommentárral tanított.
-Becsobban, visszaváltasz és figyelsz. – a spicc bólogatott, mint a diák az első padban.
-Leér, kiegyenesedett, látod? Picit vársz és odatekered. – Visszacsévélte a zsinórt úgy, hogy a csali ne mozduljon.
-Lendületesen meghúzod – meghúzta – és várod a lekoppanást.
A lekoppanás megvolt és utána rögtön egy iszonyú húzás a spiccen.
-És jöhet a jól megérdemelt fárasztás. – Nevetett és én csak ültem a csodálkozástól. Gondolatban kalapot emeltem a tudása és a rutinja előtt, de alig vártam már, hogy magam is kipróbáljam. A fárasztás most hosszabb ideig húzódott el, és amikor a vágóhoroggal beemelte Benő a csónakba elkerekedett a szemem. Simán megvolt a hal négy kiló. Ahogy barátom a horgot szedte kifelé a süllő hatalmas szájából, rám sandított.
-No, Csabikám – mosolygott a mindent tudó emberek mosolyával – ezekért jöttünk. És a szájbilincsen a halat a csónak végben beleengedte a vízbe.
-Hajrá! – intett a fejével a víz felé – nekem meg kell igazítanom az első horgot.
Felálltam, nagyot nyeltem és izgalomtól remegő kézzel nyitottam ki a felkapókart dobáshoz készülve. Dobtam, és a gumihal nem egészen oda repült ahová akartam, de Bence legyintett.
-Ott is jó helyen van. – És elkezdtem a metódust. Spiccfigyelés, lekoppanás után picit várni, megtekerni és meghúzni, várni, hogy fenékre libegjen a csali, várni, várni, VÁRNI, és lekoppanás. Azt vártam, hogy kapásom lesz, mint Benőnek, de úgy látszik az ő csalija szimpatikusabb volt. Ismételtem, fellibentettem a gumihalat és vártam. Vártam. Majd kigúvadt a szemem annyira lestem a spiccet. A világ kizáródott. Csak én voltam és a spicc, ahogy bólogat, a világ megszűnt. És csak süllyedt a csali, csak süllyedt végtelen hosszan. Egyszer csak a spicc kiegyenesedett, a csali feneket ért. Vártam, de semmi sem történt. Újra meghúztam a csalit. Bólogatás és koppanás után semmi. És újra. Ezzel a csali alánk ért, újat kellett dobni. Közben Benő is elkészült és egy teljesen más helyre dobott, mint eddig. Én visszadobtam az előbbi helyre. Miközben süllyedt a plasztik, lopva Benő spiccét figyeltem. Ugyanazt csinálta, mint az enyém. Most egy jó ideig Benő is csak vallatta a vizet. Nagyjából egy fél óra múlva megtört a jég és az egyik meghúzásomat egy iszonyú súly akasztotta meg. A botom karikába hajlott és a szívem majd kiugrott a helyéből. Ekkora halat, ilyen súlyt nem éreztem még. Benő gyorsan kitekerte a szerelékét és aggódva figyelt. Hogyne, hiszen ez a hal, ha süllő, akkor irgalmatlan nagy lesz. A fék a hideg gyönyörűen lekövette a hal megindulásait. Megindulások, nem pedig kirohanások voltak ezek, ez volt a fura számomra. A másik tippem hirtelen harcsa volt, mert, bár jeges szélű vízből még nem volt eddig szerencsém süllőt fogni, a húzás egyáltalán nem vallott rá. Valahogy nehézkes, komótos húzásokat éreztem a boton.
-Te Csabikám – vakarta meg a feje búbját barátom – ez nem süllő lesz. Ez vagy harcsa, vagy valamit kabátba akasztottál. Ezt úgy értette, hogy a horog a hal testébe akadt kívülről. Az így megakasztott halat nagyon nehéz kifogni, és minden esetben vissza kell engedni a szabályok értelmében.
-Nem tudom tesó – nyögtem és piciket pumpáltam zsinórvisszanyerés okán, a boton. – de vagy tényleg nagy, vagy harcsa, ahogy mondod. Lassan, nagyon lassan jött fel a hal és még pár megindulását sikerült megfékeznem. A hal már a csónak alatt kőrözött.
-Tesó – mondta Benő mosolyogva – ezt nem hiszem el! Ilyet még nem láttam én sem.
Ő már tudta, amit én még csak elgondolni sem tudtam volna, ha agyonütnek sem, pedig az én botomon volt a hal, én fogtam a botot. Még tökéletes rejtély volt őkelme kiléte számomra, Benő viszont már tudta, mit adott a víz.
-Lehet, hogy bajban vagyunk – mondta és letette a vágóhorgot – mert ugye merítőnk nincs ugyebár.
A hal az utolsó métereken már csak jött felfelé, mint egy darab nádtorzs. Amikor megláttam nem hittem a szememnek. Egy hatalmas, hibátlan tükörponty köpte a vizet a csónak mellett, szájából a narancssárga lapátfarkú gumihalam kandikált ki. A nagy, egyes horog tartotta fogva szerencsére, nem kellett a leakadástól tartanom.
-Hát ezt nevezem – csóválta a fejét Benő és lehasalt a csónak peremére, hogy besegítse a halat. Beemelte nagy rutinosan a halat a csónakba és csak néztük. Lehetett vagy hat - hét kiló. Ő csak a fejét csóválta.
- Csabikám, nem így mutattam ám – sandított rám ál-komolyan – süllő. Érted? Nem ponty, süllő…
Én meg csak vigyorogtam bambán. Soha nem fogtam még ekkora pontyot, még nyáron sem fogtam. De az hogy a naptár Decembert mutat, még értékesebbé teszi a fogást számomra.
-Eltesszük? – kérdezte Benő, mikor már kicsodálkoztuk magunkat, és kiszedte a szájából a gumihalat.
-Mit javasolsz Tesó? – kérdeztem, mert tudtam, hogy, mivel nincs haltartónk, lehetne kantárra kötni, de ennek nem voltam a híve.
-Ezzel sietnünk kellene haza, mert nincs szákunk. De segíthetnél még pár süllőt fogni, mert vendégek jönnek a hétvégén és valami finommal akarom megvendégelni őket.
Bólintottam, ez így volt a leglogikusabb.
Sajnos akkor nem sikerült fognom süllőt, de Benő megmutatta, hogy nem véletlenül van legendás neve horgászberkekben. Körülbelül fél óra alatt még fogott két igen termetes süllőt. Közben folyamatosan oltott:
-Most meghúzom a zsinórt, hogy átemeljem a pontyokon, most nem vágok be még, mert lehet, hogy ponty enné meg a csalit és még ilyeneket beszélt. Én csak mosolyogtam és nem érdekelt már, hogy nem eszi a süllő az én csalim. Amikor megvolt Benőnek a kvóta, megkérdezte, hogy megfoghatja-e az enyémet. Nos, más ezt nem hiszem, hogy megtette volna, de ő minden tekintetben tisztességes volt. Természetesen igent mondtam, és amikor sikerült rövid időn belül megfognia a soron következő halat, ami nagyságra a legkisebb volt, - de ez is megvolt bőven három kiló – a menést indítványozta. Beleegyeztem, mert a levegő is kezdett érezhetően lehűlni, a kedvem is szottyant már és a halat is vinni kellett haza. Összecsomagoltunk.
Hazafelé a Trabiban, a jó melegben megbeszéltük az eseményeket. Megköszöntem barátomnak az élvezetes horgászatot. Ő mosolyogva, minden rossz szándék nélkül felajánlotta, hogy megismételhetjük a pecát – feltéve, ha megígérem, hogy nem alázom meg egy ilyen fogással. Nem tudtam, hogy most is viccel-e, de egy baráti vállba boxolással megoldódott a dilemmám. Már Szolnok határában jártunk, amikor egy hirtelen gondolattal felajánlottam, hogy a pontyot is tartsa meg, ha szeretné.
-Komolyan? – kérdezte meghökkenve – Miért adnád nekem, hisz’ te fogtad.
-Tudod – feleltem kissé szégyenkezve – mi nem nagyon esszük a halat. Ha mégis, akkor az az apró keszeg paprikás-fűszeres lisztben, vagy az afrikai harcsa paprikás. Mást nem nagyon.
-Hát, ha így van – nagy lapát kezét a tarkómra tette és kissé megszorította, mintegy kézfogás gyanánt- akkor nagyon köszönjük.
Másnap, szombat délelőtt csörgött a telefon és barátom tudakolta, hogy mit csinálok este hat magasságában, mert kellene nekik a segítségünk. Nem volt semmi különösebb dolgom, ezt mondtam is neki. Megkérdezte, hogy barátnőm is ráérne-e. Válaszoltam csodálkozva, hogy persze, és amikor mikor meg akartam kérdezni, hogy mi az a fontos dolog, amihez Evelin is kell, megelőzött és gyorsan közölte, hogy hatkor mindenképpen várnak. Elköszönt és lecsapta a telefont. Egész nap ezen járt az eszem és barátnőmmel a különböző lehetőségeket vázoltuk egymásnak. Fél hatkor elindultunk Benőékhez. Kényelmes húsz perces séta után megérkeztünk és felcsengettünk a kaputelefonon.
-Gyertek, gyertek – mondta Andi, Bence felesége a telefonba. – Az ajtó nyitva lesz.
Ahogy felértünk és a folyosóajtót nyitva találtuk valami észveszejtően finom illat csapta meg az orrunkat.
-Bakker, - mondtam Evelinnek – Benőék vendégeket várnak, biztos a dekorhoz kellünk, vagy a konyhába kell a segítség.
Levetettük a cipőinket és bekopogtunk a résnyire hagyott lakásajtón-
-Hahó – szólt Ev lassan nyitva az ajtót – jött a segítség!
Benő jött kis tálcával, rajta talpas feles poharak, a poharakban házi pálinka.
-Gyertek fiatalok – invitált – vegyetek egy kis aperitifet. És szélesen mosolygott. Miközben a pohárkáért nyúltunk megkérdeztem:
-A vendégek mikorra jönnek? - Andi is előjött, kezét törölgette a kis köténykéjébe, majd levett egy pálinkát a tálcáról.
-Épp most futottak be Tesókám – Mondta széles mosollyal Benő és megemelte a poharát.
-Egészségetekre! – és fenékig húzta a pálinkát. Követtük a példáját és bennem egy nagy-nagy melegség ömlött szét. Ez nem az alkohol hatása volt, hanem a szereteté. Benő már a hét elején eltervezett mindent, és a kivitelezés tökéletes volt. Hogy mi volt a meglepetés apropója?
-Miért kell apropó? – már az asztal mellett ültünk, rajta gyönyörű porcelán tálon, salátalevél ágyon halszeletek, gombafejek rántva, sült tarja és sült hagymakarikák, másik tálban zöldborsós rizs, egy mélyebb leveses kínálóban krumplipüré, egy lapos tálban friss sült krumpli, kis edénykékben bazsalikomos paradicsomszósz, tartármártás, fonott kosárkában friss kenyér, eszegettünk.
-A barátsághoz nem kell semmi alkalom. – mondta és hatalmasat harapott a kezében tartott halból.
-Vegyetek a süllőből és a pontyból – intett a rántott halpatkók felé és rám kacsintott – friss fogás.
2025.02.04