Benő barátom felhívott valahogy December elején, hogy eszik a süllő a Tisza-tavon, érdemes lenne rápróbálni. Mivel párszor már sikeres léki pecát tudtunk magunk mögött a tavalyi évben, szép darabos süllőket zsákmányolva. A gond az volt, hogy ebben az évben egész enyhe telet ígért a népi előrejelzés. A televíziós híradásból pár hete megtudtuk, hogy irtózatos hideg közeleg, öltözzünk rétegesen, készüljünk szibériai időjárásra. No, ez nemhogy elmaradt, hanem november elején, az ígért zimankó hetében a Tiszán félmeztelen márnáztam barátommal és bizony megkapott a nap! A manus, aki a tévében megjósolta a jégkorszakot, most igen enyhe és tartós meleg időt jósolt – vesztére. Tíz nap múlva a vizek széle felvette téli tüllszoknyáját, pár szem hó is előfordult az alföldön, a hegyekben viszont tartós lett a mínusz. Az egész ország a pacákon nevetett, bosszankodott, ki-ki vérmérséklete szerint. Viszont attól fogva nem meteorológusnak hívták az időjárás előrejelzés „sztárjait”, hanem az ősi idők sámánjainak mintájára és a tudásukra való hivatkozásként időjósoknak. Kiskapu a felelősség elől. A népi megfigyelés eddigi próféciái beváltak és eredményesen hasznosítottuk is. Péntekre szabit vettem ki s bár az időjósda tartós, de nem vészes hideget mondott, minden adott volt egy téli pecához. Hogy nem lékre megyünk az bizonyos, lévén a jég csak a vizek szélén volt még jelen. Csak pergetés vagy valamelyik vállfaja jöhetett szóba így. Nem tévedtem.

-Gunyihalazunk Tesókám! – közölte Benő és a várakozás tapintható volt a vonal végén. Ezidáig nem volt szerencsém ehhez a horgászmódszerhez, csak láttam vagy látni véltem a technikát. Gyakorlatilag a twisterezés mintájára a bedobást követően apró kis belehúzásokkal, megállításokkal egy pergetési metódust láttam. A várakozása érthető volt, mert tudta ezt.

-Nem csináltam még, bár van pár twisterem, villantóm, wobblerem, de nem nagy szám.  – szabadkoztam szégyenlősen, de Benő lehűtött.

-Gyere át, ha van időd, fél óra alatt megmutatom a cuccost.

Nem volt különösebb dolgom, átmentem. Nem lakott messze gyalogosan is kényelmes tempóban jó, ha öt perc volt az út. Egyedül volt, beinvitált. Megkínált forralt borral, és a szobába vezetett. Ő az a horgász volt, aki nem teszi el a szezonális felszerelést, csak forgatja. A match és a rakós bot hátrébb került a szekrényben és a pergető botok, a nagyon finom spicc vagy picker botok vették át a helyüket. Ha víz volt meghorgászta, ha jég volt megfúrta, de ha pecáról volt szó nem ismert lehetetlent. Elővette a szerelékes ládáját és kivett belőle kettő dobozt. Az egyik dobozban az aprócikkek voltak, forgók, kulcskarikák, kapcsok, drillek különböző méretben. A másikban gumihalak, twisterek minden méretben és színben. Előkerült még egy tekercs zsinór is, ha jól láttam fonott, de azt nem láttam hányas méretű lehet.

-No, Csabikám most újat tanulsz! – Mosolygott barátom titokzatosan – Jól figyelj, mert csak egyszer mutatom meg – utánozta Matula bácsit a Tüskevár című regényből.

-Először is veszünk egy gunyihalat – Hogy miért így mondta a gumihalat, nem tudom, de eléggé viccesnek találtam és azóta is így jön a számra, ha szóba kerül. Kivett egy akkora halat a dobozból amekkorákat halcsipsznek szoktam eltenni a szákba. A színe rikító narancssárga volt, a farka lapát alakú és egy vékony faroknyélen billegett. A tenyerén tartotta és a hal lelógott mindkét oldalra, pedig testépítő lévén nem volt kis tenyere. Lehetett vagy tizenkettő- tizenöt centis.

-Benőkém ez szerintem bazi nagy lesz – tamáskodtam és elvettem a kezéből a plasztikot.

-Azt mondod? – állt fel – Mutatok valamit. Azzal átment a másik szobába. Csak néztem a nagy csalit és belegondoltam (mint Tutajos), hogy nem véletlenül, nem brahiból mutatja ezt nekem, erősen valószínű, sőt biztos, hogy fogott már ezzel süllőt. Az, hogy megmutatja nekem, igencsak baráti gesztus és nem azt érdemli, hogy kétkedjek benne.

Benő visszatért és egy preparált süllőfejet hozott egy szép fára rögzítve. Hatalmas szája kitátva és látni engedte a nagy, hegyes kapófogakat. Gyönyörű volt. Egy tavalyi emlék ötlött fel bennem, amikor léken süllőztünk. A lékben peckesen áll a pontyozó úszó, az egyágú egy-nullás horgon pici razbóra illegeti magát kívánatosan. Van ott egy üveg Garrone is, csupán lélekmelegítőnek. Benő a másik lékjénél babrál – két-két lék birtokosai vagyunk – az enyémeknél semmi mozgás, de amabban ott, billeg az úszó. Kiáltok Benőnek, aki komótosan beállítja a másik úszót, leteszi a léki botot, kinyitja a felkapókart és odacsúszkál hozzám, addigra az úszó billegéséből merülés lett. Benő felveszi az alig méteres botot és lehúz pár métert a zsinórból. Az úszó jól láthatóan távolodik a kristálytiszta jég alatt. Most megáll. Benő vár, én az úszó fölött vagyok, és figyelem mikor indul el újra. Amikor elindul, intenem sem kell, Benő látja a zsinór fezsülését és behúzza a horgot a hal szájába. A fárasztás drasztikus a huszonötös zsinórral, a víz hideg a hal lassan megadja magát. Egyszer fordul a jég alatt törtfehér hasát, csillogó oldalát mutatva. Óriási hal! Odakiáltok Benőnek, hogy ez öt kiló körül lehet! Ő csak fáraszt és centinkként nyeri vissza a zsinórt. A lék szájánál a hal feje. A horog tökéletesen akadt a felső állkapocs csontba. Ez rendben van. Az viszont igencsak nagy aggodalomra ad okot, hogy a fej elakad a tizenhat centi átmérőjű nyílásban. Tudom, hiszen láttam, hogy egy négy és fél kilós süllő éppen csak kicsusszan ezen a léken. Ez nem négy, de nem is öt kilós!! Barátom tartja a karikába hajlott botot, feszül a zsinór, pihen a hal, pihen a tanácstalan horgász. Egy gyors gondolattal a vágóhorgot a hal kilátszódó alsó állkapcsába fűzöm és keresztbe fektetem a jégen. Körbe kell furkálni a léket! Felváltva fúrunk, a jég kb. tizenöt centis, a lékfúró kissé életlen, egy órás nagy munka. Összeütjük a lékeket és kiemeljük a halat. Benő rettentő boldog. Én is. Nagyon jó így együtt horgászni. Leveszi a kesztyűjét és felém nyújtja a kezét. Kezet fogunk egyetlen szó nélkül. A süllő hét kiló húsz deka. Nem emlékszem fogtam-e akkor valamit. Arra emlékszem csak, hogy fogtunk.

-Ez a hét húszas? – kérdeztem, mintha csak egy masinisztát kérdeznék a peronon álló szerelvényről.

-Ez ám – mosolygott – add csak ide azt a plasztikot – nyújtotta a kezét és én odaadtam neki.

A fejet letette az asztalra lapjával az asztallapra, így a szája a csillár felé meredt. Farkánál fogva belelógatta a gumihalat, aztán keresztbe helyezte bele. Iszonyú nagy volt a szája a műcsalihoz képest és megértettem, hogy ez a méret egy ekkora halnak nem nagy falat. Szemöldökét felvonva. kérdőn nézett rám-

-Értem – bólogattam

-A másik az – magyarázta - hogy ezt a viszonylag nagy csalit biztosabban látja meg a süllő, mint a kisebbet. A kicsire lehet, hogy rá sem mozdulna, nem érné meg az energiaráfordítást a visszanyert kalória arányában.

Bólogattam. Tényleg tanulok mindig, ha átjövök. Ilyen dolgok eszembe sem jutottak volna, de a java még hátra volt. Kezébe vette a gumihalat és egy jó nagy ólomfejjel ellátott úgynevezett twisterhorgot vezetett be a hal fejrészénél úgy, hogy a háta közepén jött ki a hegy és a horog öblének a fele.

-No, ez eddig a hagyományos szerelés – tartotta fel a csalit – mennyi horgot szabad használni készségenként?

-Hármat – válaszoltam.

-Úgy is van Tesókám – vigyorgott – akkor miért érjük be eggyel? Elővett egy kisebb és egy nagyobb hármashorgot. Mindkettőnek levágta egy fogóval az egyik horogszár hegyét a szakállal együtt. A nagyobbik horgot a karikájánál felfűzte a testben lévő horog öblére és a hegy nélküli szárat a testbe nyomta. Ámulva néztem. A kisebb hármashorog fülébe duplán fogott három-négy centi hosszú fonott zsinórt erősített, a zsinór másik végét a twisterfej szemébe hurkolta ahová a forgót kell kapcsolni, és mint a másik horoggal tette, a hegy nélküli ágat a testbe bökte úgy, hogy a fonott zsinór feszes legyen. Kész volt a „ragadós” csali

-Bárhonnan nyúl rá a süllő – magyarázta – mindenképp akad. Sokat panaszkodtak a rablóhalazók, hogy plasztikcsalit használva a süllők, csukák a farkat fogják meg sokszor, mivel hátulról támadnak. Ilyenkor jobb esetben a csalin csak egy fog által keltett hosszú vágás volt látható, rosszabb esetben a farokrésztől teljesen megszabadult a gumihal vagy twister. Ezzel a szereléssel viszont bárhonnan támadhatott a hal, ahogy Benő mondta.

-Rövid, maximum háromméteres bottal készülj, csónakból nyomjuk. – figyelmeztetett.

Volt egy kettő méter hetvenes finom kis pergetőbotom, erre gondoltam rögvest.

Azon huszonkettes zsinórral egy jobb fajta negyvenes kaliberű orsó, kérdeztem, jó lesz-e.

-Igen kiváló portéka – pojácáskodott barátom, de rettentő jól állt neki ez. – Hozd és tetetünk reá a jó anyatermészettel tüskéshátú állatot.

A csónakban kissé meg kellett lazítanom a kabát gallérját, a sapkát már korábban a zsebembe gyűrtem. Nem gondoltam, hogy ez a verőfényes, tiszta idő és a szikrázó nap ennyire át fog melegíteni. A pecahely teljesen nyílt víz kellős közepén volt és ennek a helynek a megkeresése, megtalálása igencsak gondolkodóba ejtett. Sehol egy támpont, sehol egy fix pont a nyílt vízen, Benő mégis centinként navigált. Az utolsó métereket evezőlapáttal állítottuk be.

-Balra egy kicsit – állva dirigált és a kezével mutatta is – jóóóóó. A csónak csigalassúsággal mozdult a kért irányba, az evezőt éppen csak meghúzva a vízben.

-Most előre kb. két métert… ne annyit! Kezében már ott volt a vasmacskának kikiáltott vasdarab a bekötősúly, ami eredetileg egy vasúti szerelvényeken rendszeresített vasfék-darab volt és egyszer a sínek mellett szedtem neki össze direkt erre a célra.

-Vissza kicsit, még, még, na, most jó! –A vízbe eresztette a vasat csobbanás nélkül. Gyorsan csúszott a kezében a kötél, és amikor leért megkötötte az orrban lévő karikához.

-Szerelhetünk. –Huppant mellém és kibontotta a botzsákját. Előkerültek a hadi eszközök, az előre elkészített és élesített szilikoncsalik, egy vágóhorog és a szájbilincs-füzér.

-Most megmutatom, hogyan csináld – állt fel Bence és én mellé álltam figyelni. Arrafelé fogunk dobálni, kb. negyven méterre. A víz itt majdnem tíz méteres, egy padkával fogunk párhuzamosan horgászni egy hosszanti árokban.

-Ezt honnan tudod? – kérdeztem gyanakodva és volt egy olyan érzésem, hogy barátom palira akar venni – mármint honnan tudod, mi van alattunk?

-Megradaroztuk a múlt héten – vigyorgott és meglendítette a botot. De hát akkor is, hogyan tudja, hogy hol radaroztak? Mihez igazodik most? Sehol semmi támpont, csak a messzi ködös part. Érthetetlen.                                                                                                                                                               A gumihal úszott a levegőben, és amikor vizet ért, Benő visszaváltotta a felkapókart, a bot spiccét lefelé és a zsinórra derékszögben tartotta. A spicc bólogatott, ahogyan a lapátfarkú gumihal lassan a fenék felé süllyedt.

-Ilyenkor már érdemes figyelni a spiccet – intett az állával – a spicc hirtelen kiegyenesedett, a gumihal a fenékre ért.

-Oké, most felcsévéljük a zsinórt úgy, hogy a csali ne mozduljon meg, csak a botot mozgatjuk – mondta és tekert az orsó karján vagy tízet, miközben a botspiccet a bedobás felé vitte el, amikor majd’ párhuzamos lett a zsinórral, meghúzta lendületesen derékszögig és ott tartotta. A spicc ismét bólogatni kezdett.

-Elemeltük egy határozott mozdulattal a fenéktől és most szépen lassan libeg lefelé a gumi. Amikor leér, akkor kell figyelni, mert rendszerint akkor üt a halacska.

Ahogy ezt kimondta a spicc kiegyenesedett egy pillanatra, majd hirtelen két ütést követően karikába hajlott. Benő, mint egy iskolai tanár hangsúlyváltoztatás nélkül kommentált tovább:

-Mint ahogy ezt az imént is láthattuk. – Rám pillantott vigyorogva – valahogy így Csabikám, valahogy így.

Rövid fárasztást követően egy másfél-két kiló körüli süllő mutatta meg az oldalát a csónak mellett. A fárasztás a hideg vízben rövidebb ideig tart, mint nyáron, hiszen az életciklus lelassul, az izomzat nem olyan robbanékony. Legnagyobb ámulatomra Benő a horogszabadítás után a halat visszacsusszantotta az éltető elemébe.

-De miért? – nem értettem a dolgot – miért engedted vissza?

-Nem apróhalazni jöttünk tesókám – nagyképűsködött – süllőre pecázunk!

Elhűltem. Hiszen ez is süllő volt. Méretes. Finom szaftos. Ezek szerint ez csak az apraja lenne? Remélem, Benő nem csak ugratni akar? Közben rövid csaliellenőrzés után újra bedobáshoz készülődött.

-Megmutatom még egyszer – állt fel barátom – figyelj! Ugyanúgy, mint az előbb. Bedobod.

És ismét repült a gumihal. Benő a kimért és nyugodt kommentárral tanított.

-Becsobban, visszaváltasz és figyelsz. – a spicc bólogatott, mint a diák az első padban.

-Leér, kiegyenesedett, látod? Picit vársz és odatekered. – Visszacsévélte a zsinórt úgy, hogy a csali ne mozduljon.

-Lendületesen meghúzod – meghúzta – és várod a lekoppanást.

A lekoppanás megvolt és utána rögtön egy iszonyú húzás a spiccen.

-És jöhet a jól megérdemelt fárasztás. – Nevetett és én csak ültem a csodálkozástól. Gondolatban kalapot emeltem a tudása és a rutinja előtt, de alig vártam már, hogy magam is kipróbáljam. A fárasztás most hosszabb ideig húzódott el, és amikor a vágóhoroggal beemelte Benő a csónakba elkerekedett a szemem. Simán megvolt a hal négy kiló. Ahogy barátom a horgot szedte kifelé a süllő hatalmas szájából, rám sandított.

-No, Csabikám – mosolygott a mindent tudó emberek mosolyával – ezekért jöttünk. És a szájbilincsen a halat a csónak végben beleengedte a vízbe.

-Hajrá! – intett a fejével a víz felé – nekem meg kell igazítanom az első horgot.

Felálltam, nagyot nyeltem és izgalomtól remegő kézzel nyitottam ki a felkapókart dobáshoz készülve. Dobtam, és a gumihal nem egészen oda repült ahová akartam, de Bence legyintett.

-Ott is jó helyen van. – És elkezdtem a metódust. Spiccfigyelés, lekoppanás után picit várni, megtekerni és meghúzni, várni, hogy fenékre libegjen a csali, várni, várni, VÁRNI, és lekoppanás. Azt vártam, hogy kapásom lesz, mint Benőnek, de úgy látszik az ő csalija szimpatikusabb volt. Ismételtem, fellibentettem a gumihalat és vártam. Vártam. Majd kigúvadt a szemem annyira lestem a spiccet. A világ kizáródott. Csak én voltam és a spicc, ahogy bólogat, a világ megszűnt. És csak süllyedt a csali, csak süllyedt végtelen hosszan. Egyszer csak a spicc kiegyenesedett, a csali feneket ért. Vártam, de semmi sem történt. Újra meghúztam a csalit. Bólogatás és koppanás után semmi. És újra. Ezzel a csali alánk ért, újat kellett dobni. Közben Benő is elkészült és egy teljesen más helyre dobott, mint eddig. Én visszadobtam az előbbi helyre. Miközben süllyedt a plasztik, lopva Benő spiccét figyeltem. Ugyanazt csinálta, mint az enyém. Most egy jó ideig Benő is csak vallatta a vizet. Nagyjából egy fél óra múlva megtört a jég és az egyik meghúzásomat egy iszonyú súly akasztotta meg. A botom karikába hajlott és a szívem majd kiugrott a helyéből. Ekkora halat, ilyen súlyt nem éreztem még. Benő gyorsan kitekerte a szerelékét és aggódva figyelt. Hogyne, hiszen ez a hal, ha süllő, akkor irgalmatlan nagy lesz. A fék a hideg gyönyörűen lekövette a hal megindulásait. Megindulások, nem pedig kirohanások voltak ezek, ez volt a fura számomra. A másik tippem hirtelen harcsa volt, mert, bár jeges szélű vízből még nem volt eddig szerencsém süllőt fogni, a húzás egyáltalán nem vallott rá. Valahogy nehézkes, komótos húzásokat éreztem a boton.

-Te Csabikám – vakarta meg a feje búbját barátom – ez nem süllő lesz. Ez vagy harcsa, vagy valamit kabátba akasztottál. Ezt úgy értette, hogy a horog a hal testébe akadt kívülről. Az így megakasztott halat nagyon nehéz kifogni, és minden esetben vissza kell engedni a szabályok értelmében.

-Nem tudom tesó – nyögtem és piciket pumpáltam zsinórvisszanyerés okán, a boton. – de vagy tényleg nagy, vagy harcsa, ahogy mondod. Lassan, nagyon lassan jött fel a hal és még pár megindulását sikerült megfékeznem. A hal már a csónak alatt kőrözött.

-Tesó – mondta Benő mosolyogva – ezt nem hiszem el! Ilyet még nem láttam én sem.

Ő már tudta, amit én még csak elgondolni sem tudtam volna, ha agyonütnek sem, pedig az én botomon volt a hal, én fogtam a botot. Még tökéletes rejtély volt őkelme kiléte számomra, Benő viszont már tudta, mit adott a víz.

-Lehet, hogy bajban vagyunk – mondta és letette a vágóhorgot – mert ugye merítőnk nincs ugyebár.

A hal az utolsó métereken már csak jött felfelé, mint egy darab nádtorzs. Amikor megláttam nem hittem a szememnek. Egy hatalmas, hibátlan tükörponty köpte a vizet a csónak mellett, szájából a narancssárga lapátfarkú gumihalam kandikált ki. A nagy, egyes horog tartotta fogva szerencsére, nem kellett a leakadástól tartanom.

-Hát ezt nevezem – csóválta a fejét Benő és lehasalt a csónak peremére, hogy besegítse a halat. Beemelte nagy rutinosan a halat a csónakba és csak néztük. Lehetett vagy hat - hét kiló. Ő csak a fejét csóválta.

- Csabikám, nem így mutattam ám – sandított rám ál-komolyan – süllő. Érted? Nem ponty, süllő…

Én meg csak vigyorogtam bambán. Soha nem fogtam még ekkora pontyot, még nyáron sem fogtam. De az hogy a naptár Decembert mutat, még értékesebbé teszi a fogást számomra.

-Eltesszük? – kérdezte Benő, mikor már kicsodálkoztuk magunkat, és kiszedte a szájából a gumihalat.

-Mit javasolsz Tesó? – kérdeztem, mert tudtam, hogy, mivel nincs haltartónk, lehetne kantárra kötni, de ennek nem voltam a híve.

-Ezzel sietnünk kellene haza, mert nincs szákunk. De segíthetnél még pár süllőt fogni, mert vendégek jönnek a hétvégén és valami finommal akarom megvendégelni őket.

Bólintottam, ez így volt a leglogikusabb.

Sajnos akkor nem sikerült fognom süllőt, de Benő megmutatta, hogy nem véletlenül van legendás neve horgászberkekben. Körülbelül fél óra alatt még fogott két igen termetes süllőt. Közben folyamatosan oltott:

-Most meghúzom a zsinórt, hogy átemeljem a pontyokon, most nem vágok be még, mert lehet, hogy ponty enné meg a csalit és még ilyeneket beszélt. Én csak mosolyogtam és nem érdekelt már, hogy nem eszi a süllő az én csalim. Amikor megvolt Benőnek a kvóta, megkérdezte, hogy megfoghatja-e az enyémet. Nos, más ezt nem hiszem, hogy megtette volna, de ő minden tekintetben tisztességes volt. Természetesen igent mondtam, és amikor sikerült rövid időn belül megfognia a soron következő halat, ami nagyságra a legkisebb volt, - de ez is megvolt bőven három kiló – a menést indítványozta. Beleegyeztem, mert a levegő is kezdett érezhetően lehűlni, a kedvem is szottyant már és a halat is vinni kellett haza. Összecsomagoltunk.

Hazafelé a Trabiban, a jó melegben megbeszéltük az eseményeket. Megköszöntem barátomnak az élvezetes horgászatot. Ő mosolyogva, minden rossz szándék nélkül felajánlotta, hogy megismételhetjük a pecát – feltéve, ha megígérem, hogy nem alázom meg egy ilyen fogással. Nem tudtam, hogy most is viccel-e, de egy baráti vállba boxolással megoldódott a dilemmám. Már Szolnok határában jártunk, amikor egy hirtelen gondolattal felajánlottam, hogy a pontyot is tartsa meg, ha szeretné.

-Komolyan? – kérdezte meghökkenve – Miért adnád nekem, hisz’ te fogtad.

-Tudod – feleltem kissé szégyenkezve – mi nem nagyon esszük a halat. Ha mégis, akkor az az apró keszeg paprikás-fűszeres lisztben, vagy az afrikai harcsa paprikás. Mást nem nagyon.

-Hát, ha így van – nagy lapát kezét a tarkómra tette és kissé megszorította, mintegy kézfogás gyanánt- akkor nagyon köszönjük.

Másnap, szombat délelőtt csörgött a telefon és barátom tudakolta, hogy mit csinálok este hat magasságában, mert kellene nekik a segítségünk. Nem volt semmi különösebb dolgom, ezt mondtam is neki. Megkérdezte, hogy barátnőm is ráérne-e. Válaszoltam csodálkozva, hogy persze, és amikor mikor meg akartam kérdezni, hogy mi az a fontos dolog, amihez Evelin is kell, megelőzött és gyorsan közölte, hogy hatkor mindenképpen várnak. Elköszönt és lecsapta a telefont. Egész nap ezen járt az eszem és barátnőmmel a különböző lehetőségeket vázoltuk egymásnak. Fél hatkor elindultunk Benőékhez. Kényelmes húsz perces séta után megérkeztünk és felcsengettünk a kaputelefonon.

-Gyertek, gyertek – mondta Andi, Bence felesége a telefonba. – Az ajtó nyitva lesz.

Ahogy felértünk és a folyosóajtót nyitva találtuk valami észveszejtően finom illat csapta meg az orrunkat.

-Bakker, - mondtam Evelinnek – Benőék vendégeket várnak, biztos a dekorhoz kellünk, vagy a konyhába kell a segítség.

Levetettük a cipőinket és bekopogtunk a résnyire hagyott lakásajtón-

-Hahó – szólt Ev lassan nyitva az ajtót – jött a segítség!

Benő jött kis tálcával, rajta talpas feles poharak, a poharakban házi pálinka.

-Gyertek fiatalok – invitált – vegyetek egy kis aperitifet. És szélesen mosolygott. Miközben a pohárkáért nyúltunk megkérdeztem:

-A vendégek mikorra jönnek?  - Andi is előjött, kezét törölgette a kis köténykéjébe, majd levett egy pálinkát a tálcáról.

-Épp most futottak be Tesókám – Mondta széles mosollyal Benő és megemelte a poharát.

-Egészségetekre! – és fenékig húzta a pálinkát. Követtük a példáját és bennem egy nagy-nagy melegség ömlött szét. Ez nem az alkohol hatása volt, hanem a szereteté. Benő már a hét elején eltervezett mindent, és a kivitelezés tökéletes volt. Hogy mi volt a meglepetés apropója?

-Miért kell apropó? – már az asztal mellett ültünk, rajta gyönyörű porcelán tálon, salátalevél ágyon halszeletek, gombafejek rántva, sült tarja és sült hagymakarikák, másik tálban zöldborsós rizs, egy mélyebb leveses kínálóban krumplipüré, egy lapos tálban friss sült krumpli, kis edénykékben bazsalikomos paradicsomszósz, tartármártás, fonott kosárkában friss kenyér, eszegettünk.

-A barátsághoz nem kell semmi alkalom. – mondta és hatalmasat harapott a kezében tartott halból.

-Vegyetek a süllőből és a pontyból – intett a rántott halpatkók felé és rám kacsintott – friss fogás.

2025.02.04

A kilencvenes évek vége felé, amikor elkezdtem drasztikusan finomítani a horgász eszközeimet és módszereimet, a spiccbotozás valahogy nagyon kedvemre való volt. Természetesen ez a módszer sem maradhatott ki a forradalomból. Az addig spicckarikába kötött főzsinór (ami nem ritkán tizenhatos volt előke nélkül) vagy a spiccre ragasztott szelepgumi és annak a szabad végébe ragasztott forgó korszaka az ezredfordulóra végleg átadta a helyét a gumizott topseteknek. két hat méteres spiccbotom volt, az egyiket versenyen nyertem, a másikra kuporgattam. A versenyen nyert bot igen erősen próbált a „szar” kategóriából a „gyatrába” áttendálni. Nem sikerült. Ez a bot volt a tesztalanya a spicc begumizásának. A spicce lógott, a dinamikának a szele sem lebbentette meg. Bevágásnál csodálatos módon a fejnehéz mivolta miatt először lefelé mozdult a spicc! a súlya nem tette lehetővé a folyamatos úsztatást huzamosabb ideig. Szerencsére nem tű, hanem csőspicces volt bot, így a kísérlethez ideális alany volt, hisz nem sajnáltam. A bemutató videokazettán(!) elejétől végéig végig kísérhető volt a folyamat, az eszközszükséglet és a hibákra is felhívta a figyelmet. A bevásárlólistán a következők álltak:

• Befűződrót
• Spiccgumi
• Végdugó
• Teflonspicc
• Végkapocs

A spiccguminál morfondíroztam kissé. Minél vastagabb a gumi, annál többet kell levágni a spiccből, ergo: annál rövidebb lesz a bot. 0,8 mm – es volt a legvékonyabb és 2,6 mm a legvastagabb. Az is megtudtam a kazettáról, hogy a gumik a sokszorosukra képesek nyúlni, mérettől függően. Az 1 mm-es gumira esett a választásom, ehhez kérem két darab teflont a spiccre, gondolva a hibalehetőségre. A horgászboltos srác készségesen segített, értett hozzá, nem vitás.

Szerzeményeimmel hazasétáltam és az úton gondolatban összeraktam a gumizott spiccet. Ez szokásom volt és sokszor segített is, nem ad-hoc jelleggel kellett a hibákat elkerülnöm, ne adj Isten kijavítanom. Otthon mindent előkészítettem és kipakoltam – mint egy műtétnél – az eszközöket, hozzávalókat, kellékeket. Elővettem a botot és nekiláttam a beavatkozásnak. Gondoltam két tagba, ha fűzöm, az elég lesz, mert a gumi nyúlása egy méteren akár hatszoros, nyolcszoros is lehet. Az nekem sok lett volna így, gondoltam két tagba elég lesz 60-70 centi előfeszítve. Kivettem az első két tagot a botból és a spiccet óvatosan, egy hüvelykre a spicctől háromszögreszelővel lepattintottam. Szépen kisorjáztam, megcsiszoltam és láss csodát: a gumi gyönyörűen belecsusszant a spiccbe lötyögés nélkül. A többi szinte gyerekjáték volt. A végkapcsot is sikerült lötyögésmentesre kötni, a csavaros végdugó pedig a második tag aljában egy ujjnyira rögzült. Minden a legnagyszerűbben ment így ezt a gyakorlati részt átültettem a használt botra. A spicc méretre vágása kettőből sikerült, mert ennek a botnak más volt a falvastagsága. Minden más tökéletes lett, a spiccgumi gond nélkül siklott a teflonon, készen állt a bot a bevetésre.

Ez a bevetés egy szerdai szabadnapomon jött el, amikor a Zagyván a vízparton szerelve talált a hajnal. Semmi extra csak egy GUMIZOTT hatos spiccbot, etetőanyag és merítő volt a fegyverzetem. Az aprócikkek úgymint sörétólmok, horgok előkezsinór horogszabadító stb. a zsebemben pihentek. A szerelékem tizenkettes zsinór, tízes előke, tizenhatos hosszúszárú horog és egy négy grammos úszó volt, egy rövid nyelű keszeges merítő egészítette ki a repertoárt. Az etetőanyagom egy igen gazdagon főtt búzás kukoricadarás alap etető volt gyenge tapadással, mert a víz lassan cammogott. Öt-hat alapozó gombóc után elkezdtem úsztatni. Néha vissza-visszatartottam a szereléket, ilyenkor a fellibenő két csontit bodorka, dévér kapta el. A gumi nem mozdult. Még…   Ahogy úsztatgattam, hátam mögül csörtetést hallottam és odanézve Bélát láttam lesietni a gátoldalon. Kezében spiccbot összecsukva, egy szál póló rövidgatya és szandál vértben. Most nem pergetőbotot hozott, pedig nagy rablóhalas volt ő. Bélát az ismerősök Léhűtő Bélának hívták az életmódja miatt. Ha segítség kellett felhívott azzal, hogy hívjam vissza, mert nincs pénz a feltöltőkártyáján. Sosem volt. Ha nekem vagy másnak kellett segítség, akkor ő egy szép nagyot lépett hátra, valami nem létező okra ürügyre hivatkozva. Tipikusan kapni mindent, adni semmit kategóriájú srác volt. Jellemző rá: az évek során milliós nagyságrendű műcsali készletet halmozott fel, ez különböző forrásból fedezte. Darabra hozzávetőlegesen 4500 vagy több is lehetett, ebben minden kategória megtalálható volt. Ennek ellenére a Tisza apadásakor órák hosszat keresgélt a kövek között beszakadt műcsalik után, mondván „nehogy már a méregdrága, új csalikat kelljen elhasználni”. Ha mégis rávette magát, hogy használja és netalán le is akadt, nem szakította be. Nem. Inkább levetkőzött, bement a vízbe és kikotorta a műcsalit. Ilyen volt Béla. Nem nagyon akart vele foglalkozni senki, de sajnos megvolt az a képessége, hogy ott legyen mindig, ahol a „haverjai” fellelhetők voltak. Most sem nagyon értettem, hogyan talált rám. De itt volt és hálát adtam az égnek, hogy minden a zsebemben volt és nemet tudtam így mondani a leendő kunyerálásának.

-Szeva! – köszöntött a maga módján – van valami?

-Mindig van Bélám – válaszoltam -most például a Zagyesz és én.

Tudtam, nem valami magasröptű a beszélgetés, de hát nem is akartam egyáltalán beszélgetni.

-Beszállhatok? – kérdezte és már húzta is szét a botját. Neki egy jó minőségű öt méteres pálcája volt és viszonylag jól is kezelte.

- Gyere nyugodtan – invitáltam és a balomra mutattam amerről folyt a folyó. Nem akartam magam alá engedni, mert akkor az én etetésemen horgászik és folyton ráúsztatnék a cájgjára. Vehette a lapot mert leült tőlem balra úgy nyolc-tíz méterre és szerelni kezdett. A rövidgatya zsebéből előkerült a szereléklétra és a bot spiccén lévő fix gyorskapocsba akasztotta. Gyorsan megvolt a szerelés, másik zsebből csontis doboz került elő és csalizás után már ment is a lassan visszatartott úsztatás. Nálam egyelőre a tenyeres keszegek jöttek, de tudtam, hogy a jászok is megjelennek hamar. Egy jobbacska dévér után takarítottam a halnyálkától a zsinórt amikor láttam, hogy Béla bevág röviden majd mintha a bottal bele akarna kotorni a vízbe, a spiccet a víz alá nyomta. Mint kiderült nem ő nyomta…

-Aztakurva! – nyögte, de a szó végébe egy apró reccsenés is vegyült ahogy letört a spicce vége. A hal – mert természetesen az volt- elment. Béla leült es csak nézte a vizet.

-Elvitte a kétszáz forintos úszóm! – hüledezett. Az úszó hamar meglett, tőlünk feljebb, úgy húsz méterre bukkant ki a vízből és lágyan követte a hullámzást. Tudtam, hogy vagy leakadt a hal, vagy a sok hínárcsomóban letépte magát. Ha ott lett volna, az úszó nem így fekszik a víz tetején. Béla is tudhatta, mert odasétált, nemes egyszerűséggel besétált a vízbe - nem jelentett gondot, kora nyár lévén a víz maximum mellkasig ért - és az úszót megragadva, feltekerte a zsinórt a kezére. A horog is rajta volt, a botspicc is. A horog viszont gyalázatosan ki volt hajolva, ez volt az oka, hogy a hal nem lépett meg a szerelékkel. Visszasétált hozzám és leült.

-Jász lehetett – mondtam – búzás az etetés. Rájuk várok én is. Ahogy ezt kimondtam az úszó úgy cuppant le a víz alá, hogy szabályosan hallani lehetett. rövid bevágás és a gumi azonnal kiugrott a spiccből, de éreztem, ahogy lassan felkeményedik a nyúláshatáron ezzel fárasztva a halat. Azonnal ráéreztem a technikára. Ha tompaszögben van a gumi a spicchez képest akkor a hal tudja húzni, ha hegyesszögben akkor a kicsúszás megakad és vissza tudom nyerni lassan a gumit. Tulajdonképpen a hal önmagát fárasztja, nekem csak koordinálnom kell a mozgását.

-Mi a franc!!! – Hallottam Béla elhűlt hangját – gumizott a spicced?

-Ahan – válaszoltam és a jászt figyeltem ahogy lassulnak a kirohanásai – Egy hete csináltam, de csak most érkeztem kipróbálni. Működik.

-Nem is rosszul! – hogyan csináltad? - Kezembe adta a szákot, ahelyett, hogy megmerítette volna. Lassan, bal kezemben magasra tartott bottal, jobbal a szákot óvatosan a hal alá vezetve megszákoltam a gyönyörű jászt. Jó másfelesre saccoltam. Ez igencsak szép eredmény volt így első nekifutásra az új cuccal.

Elmondtam röviden, hogy a botba egy milliméteres gumit fűztem, alulról egy végdugó akasztja meg, fölül – meg is mutattam kihúzogatva a gumit a zsinórral – ezen a végkapocs van és ez a teflon akadályozza meg a gumi kidörzsölését. Hozzátettem azt is, hogy különböző átmérőjű gumik vannak, az itteni pecaboltban a nulla nyolcastól a majd’ három millisig kapható, és mind más mértélben nyúlik.

Nem volt buta, gyorsan felfogta a dolgok lényegét, kézügyessége is volt és az elszántsága mindig is elismerésre késtetett.

-Nemsoká jövök – vette nyaka közé a lábát – meddig maradsz?

-Délutánig biztosan kitart az etető – válaszoltam és nem kérdeztem meg, hogy hová iszkol, mert jól tudtam. Először a horgászboltba, azután spiccet gumizni.

A nap jól telt, jöttek a halak vegyesen, de már túlnyomórészt jász volt a zsákmány. Mindegyik megtornáztatta a gumit és nekem nem volt más dolgom, csak az, hogy végig aszisztáljam a halak „önfárasztását”

Egy óra felé megjelent Béla, bottal és egy kisebb vödörrel.

-Visszajöttem – ragyogott – hoztam főtt búzát is. Letette a vödröt a partra és szereléshez látott. Láttam új a szerelék, reggel másik úszója volt, gondoltam az megsérülhetett.  -Én is begumiztam a botot. Egy egész négyeset tettem bele, de végdugót szerkesztenem kellett, mert az elfogyott a boltban – újságolta.

Láttam, hogy a végkapocs kissé lóg a spiccen, de gondoltam, még nem húzta ki a spicctagot teljesen. Egy újabb kapás elterelte a szemlélődésem és egy gumihúzós fárasztás után egy szép fél kiló körüli kárász mehetett vissza éltető elemébe. Az újabb bedobás előtt láttam, hogy a horog előtt egy csomó keletkezett a zsinóron, így leültem a bogozótűvel orvosolni a problémát.

-Mehet a búza? – kérdezte Béla és megemelte a vödröt.

Tőlem, nyugodtan – válaszoltam és a nyelvem hegyét kidugva próbáltam beletalálni a tűvel a csomó közepébe. Surrogva esett a vízre a három-négy kilónyi főtt búza és tudtam, hogy ez tutira idevonzza a folyóvíz erőművészeit a jászokat. Eddig is itt voltak, de ez a tiszta etetés biztos hatás.                         Egy leúsztatás Bélának. Még egy. A következő leúsztatásnál egy enyhe visszatartásba belevágott a hal, Béla bevágott és a kiröppenő gumi láttán az első pillanatban azt gondoltam, elszakadt a gumi és kicsúszott a spiccen. De a guminak nem akart vége lenni, csak nyúlt és nyúlt és nyúlt. Béla kétségbeesett arca láttán olyan röhögőgörcs jött rám, hogy az ujjamba szúrtam a bogozótűt. A jász úszott lefelé, Béla hátrált felfelé a gáton és esküszöm mindenre, ami szent legalább húsz méter gumi kötötte össze a halat a bottal. Rögtön tudtam, hol csúszott el a logaritmus. Béla az egész botot begumizta. Mind az öt métert! Igaz nem mondtam, hogy mekkora gumi van a botomban, de a boltban vásárolt standard mennyiség öt méter. Ez a szám valahogy harmonizált Béla botjának a méretével, ezért került feldolgozásra a vásárolt mennyiség.

-Bakker Bélám, mennyi gumit fűztél a botba? – kérdeztem, bár sejtettem a választ.

-Öt méteres a botom – válaszolta ingerülten, mert tudta már, hogy valamit elbaltázott – mennyit fűztem bele szerinted?

-Szerintem mind az öt métert – vigyorogtam és sétáltam Bécivel felfelé srégan a gátra.

-Miért, a tiédben mennyi van, ha szabad kérdeznem? – feszültsége egyre fokozódott.

-Az enyémben csak egy méter húsz – vontam meg a vállam.

Szerintem ekkor esett le neki, hogy nem azért adnak öt méter gumit, mert öt méteres a bot.

Béla a rézsűn, hal a vízben. Kettejük közt, mint valami magasfeszültségű kábel feszül a zöld gumi. Gigászi küzdelem. Bélának a hallal, nekem a rekeszizmommal.

-Segítenél a röhögés helyett?? – kérdezte ingerülten és a feje paradicsomszínben pompázott.

-Persze Bécikém, persze. – feltápászkodtam, felvittem neki a gátra, és mint ő is nekem korábban, a kezébe adtam merítőhálót.

2025.01.03

Zati

A téli peca számomra mindig egy hatalmas élmény volt, sajnos, nem nagyon tudtam érdemben foglalkozni vele. Talán a kényelem, talán az, hogy alapvetően békés halak horgászatára voltam beállva, talán az, hogy nem volt erre az időszakra helyismeretem. Az, hogy nyáron, ősszel, tavasszal tudtam a halak mozgását, nem volt elég arra, hogy télen is megpróbáljam megkeresni a bandázó rajokat. Mindent egybevetve szerettem a téli pecát, de csak távolról. Magam fejétől nagyon-nagyon ritkán vetemedtem téli békéshal-pecára. Talán a ritka alkalmak varázsának engedve, talán a barátságra hivatkozva mondtam igent egy ilyen pecára, amikor Tifusz barátom megkeresett.

-Csabikám -kezdte a telefonban nagy lelkendezve- eszik a fogas a tározón! Le kellene pattani. Benne vagy?

Semmi konkrétum nem hangzott még el.

-Várjál már kicsit - hűtöttem le - hová és mikor?

-Szombaton mennénk hármasban a szalóki-öbölbe. Gumihalaznánk. Érdekel?

-Ahhoz kellene csónak is - még nem voltam meggyőzve - anélkül esélytelen a dolog. Előző évben Benő barátommal már megejtettünk pár gumihalas pecát, mondhatom, nagyon jó eredménnyel. Csónakból pecáztunk, rettentő nagy tapasztalattal, már ami Benőt illeti és általa kiváló helyismerettel. 

-Csónak a haveré - ütötte a vasat tovább Tifusz, akit eredetileg Titusz néven anyakönyveztek, de valahogy ráragadt ez a kellemes, vidám becenév. Úgy ismertem meg, mint aki nagyon tud lelkesedni a dolgokért, mindent megmozgat a cél érdekében és mindenféle önzés hiányzott belőle. – Motor van, benzin van, a csónak meg épp három személyes. Pénteken mennénk a hétvégi pecások előtt.

- Végül is miért ne – adtam meg magam – semmi dolgom, szabin vagyok éppen és a karácsonyi asztalra jól jön a rántott süllőfilé. Mikor indulnánk?

-Ötkor jó lenne – kicsit számolgatott – másfél óra alatt ott lennénk, fél óra alatt a helyen vagyunk. Lacesz barátom helyi, ott csatlakozik.

-Mármint mi csatlakozunk hozzá, ha jól gondolom – vetettem ellen. De tudod mit? Rendben haver, még így is jó, de nem lesz kocsim, még mindig nem készült el.

– Korábban egy felségjelzés nélküli szarvas előre be nem jelentett látogatgatást tett a motorháztetőmön és egy előre nem megbeszélt szóbeli szerződés keretében bekéredzkezett a csomagtartóba. Nagy, kombi autóm lévén ez nem jelentett semmilyen problémát. A biztosító a kifizetést lehetetlen kritériumokhoz kötötte volna, mint egy ismerősöm hasonló esete bizonyította, ezért nem kockáztattam. A garázsban megnyúztam, kizsigereltem és a húst – hentes szakmám lévén – szakszerűen feldolgoztam, ami azután egy másik cimbora éttermének a konyhájára vándorolt.

-A kocsira ne legyen gondod, de csak alapfelszerelést hozz. – kicsit gondolkozott – igazából most is áthozhatod, úgyis feléd megyek haza ma, és akkor betesszük a cuccaidat. Holnap utánig elférnek. – aztán ravaszkásan hozzátette:

-Meg aztán, meg is mutathatod a szerelés mikéntjét, nem gumihalaztam még ott.

-Aha! – vigyorodtam el – szóval innen fúj a passzát! Gere fel és itt megmutatom.

Egy órán belül ott is volt, addigra én előkészítettem a pergetőcuccaimat, nem kellett sokat logisztikáznom, nem sok volt. Egy két méter hetvenes, gerinces pálca, egy finom, negyvenes méretű, tizenhárom csapágyas pergetőorsó és a kellékesdoboz.

-No, telepedett mellém a konyhaasztalnál – jöhet a tudomány. Elmondtam neki, hogy mivel gyakorlatilag a pergetőhorgászat egy vállfaja, ugyanaz fog kelleni itt is egészen a csaliig. A csalinál már viszont drasztikus a változás, hiszen nem ritkán a 15 centis lapátfarkú gumira támad a süllő. Ezt viszont illik három horoggal feldíszíteni, hogy a ragadozó bárhonnan támad, rajtaveszítsen. Meg is mutattam, hogyan kell megszerelni, amit Tifusz szájtátva nézett-

-Nem fogja a három horog a mozgásban akadályozni a csalit? – kérdezte

-Nem, hiszen a csalinak csak a farka mozog, ott pedig nincs horog.

Bólogatott, raktározta az információt.

-Ahan, értem – megvakart az állát, láttam megy a matek a fejben rendesen – és gondolom, jobb a fonott zsinór, mint a monofil, közvetlenebb a kapás.

-Ajaj! – tiltakoztam rögtön – meg ne próbáld! Elmondtam neki az a történetet, amikor én is megpróbáltam télen fonottal pergetni. Mínusz nyolc – tíz fok lehetett, de a szél miatt ezt rendesen a duplájának éreztem. Könnyű kis kétszázhetven centis pergetőbottal negyvenes elsőfékes orsóval, az orsó dobján huszonkettes fonott zsinór. Egy nagyobb twisterrel kezdtem vallatni a Milléri csatornát. Az első pár dobásnál nem volt gond, de észrevettem, hogy egyre nagyobb lendület kell a műcsalit eljuttatnom oda, ahová szeretném. Átvizsgáltam mindent, nem találtam hibát, dobáltam hát tovább. Az első helyen nem volt mozdulás, hát én mozdultam feljebb úgy ötven méterre.  Az első dobásnál a twister önállósította magát és berepült a nádba az engedélyem nélkül. Semmit sem tehettem, a póráz valahogy elszakadt. Megnéztem a zsinórvéget és ámulva láttam, hogy mint a parasztgatya szára ki van rojtosodva a szakadt rész. Hogy lehet ez? A zsinór új, novemberben vettem és ki is próbáltam. Elővettem az ollót és levágtam a zsinórvéget, de ki is kerekedett a szemem, mert a zsinór egyenesen állt a kezemben, mint a hurkapálca. Azonnal megértettem a dolgot. A fonott zsinór sodort szálai közé beitatódik a víz, azaz megszívja magát a zsinór vízzel. Pár perces állás elég volt a kevés víznek hogy megfagyjon a zsinórban, és a jeges zsinór bizony már nem olyan lágy. Egyszerűen eltört. Szerencsére a monofil zsinórral töltött dobom is nálam volt, így azzal folytattam a pecát. Az eredményről nem beszéltem, hiszen inkább eredménytelenségnek nevezném, de a lényeg benne volt az elbeszélésemben.

-Azt javallanám – emeltem fel az ujjam oktató jelleggel – télen felejtsd el a fonottat. most ugyan nem lesz mínusz tíz, de nem szabad kísérteni a sorsot.

-Okés, okés. – bólintott. – Asszem minden megvan. – felállt és készülődött menni.

-Tuti? – kérdeztem – ha valami eszedbe jut, hívj. Fogta a cuccaimat és gondolataiba mélyedve leballagott a lépcsőházban.

Másnap hajnalban a hőmérő higanyszála mínusz tizenkét fokot mutatott, tudtam, hogy ez napközben majd kissé feljebb kúszik, de most fáztam. A reggeli kávé, és a hideg gondoskodott róla, hogy az álmosságnak a nyoma se maradjon. Egy oldaltáskával vártam Tifuszt, aki pontosan a megadott időben beállt a parkolóba. Jó meleg autóba ültem és üdvözöltem barátomat.

-Minden megvan? – kérdezte

-A cuccaim nálad. a kiegészítők nálam. – feleltem és a táskára mutattam.

-Viszont van egy kis változás – közölte tolatás közben.

-Ajaj… - nem szerettem a változásokat – miféle változás?

-Csak ketten leszünk – vigyorgott rám és elindult. – a motor, a benzin, a lapátok benne lesznek a csónakban, de Lacesz nem tud jönni, csak útnak indít minket.

-Akkor hajrá! – Ez a változás jót sejtetett, bár nem ismertem a barátját, mindazonáltal egy csónakban két pecás kényelmesebben dobál, mint három. Az viszont aggasztott kissé, hogy így helyismeret híján leszünk úgymond vakrepülésben fogunk pecázni. 

Viszonylag simán és gyorsan odaértünk a kikötőhöz, útközben megbeszéltük a stratégiát, fontolgattuk az esélyeinket.

Laci nagyon készséges volt, mindent előkészített nekünk és elnézést kért, hogy „cserbenhagyott” minket. Ő fogalmazott így, és én nem értettem, hogy ha valaki szívességet tesz, miért kér elnézést. Útbaigazítást is adott, hogy nagyjából merre és meddig menjünk. Amíg pakoltuk be a felszerelést a csónakba, magyarázott:

-Nagy a víz, nem kell centire a hal fölött lennetek - legyintett – nagyon jó most a süllőállomány. A kapások is egyértelműek, nem lesz gond.

Amikor el és felkészültünk, nagyot taszított a csónakon.

-Hal nélkül meg ne lássalak titeket! – Intett nevetve.

Berántottam a motort és lassan nagy íven kikanyarodva a kikötőből megindultunk a jelzett irányba. A jeges szél a sapkánk, szőrmegallérunk alá hatolt és erőteljesen próbált szuggerálni egy meleg szobát, forró teát vagy kakaót, egyszóval mindent megtett azért, hogy felhagyjunk botor tervünkkel. De hát a horgász egy különleges állatfajta, nem akar hinni senkinek és semminek, a tervét mindenáron meg AKARJA valósítani, ellenére az intő jeleknek. A táskámban lapult két üveg hidegtaszító meggybor. Természetesen nem készültünk nyakára hágni mindkettőnek, de jó, ha tudjuk, hogy lehet számítani rá. A léki pecák során ez egyfajta rutin lett, és nem igazán éreztük a negatív hatását. Figyeltük a partot, ahol a házak után egy kis nyírfaerdő kezdődött. Ezt elhagyva egy nádas kezdeténél a partra merőlegesen kellett mennünk félgázzal kettő percig. Laci elmondása alapján ez volt a „tuti” hely.

-Vess horgonyt Tifusz – állítottam le a motort – megérkeztünk.

-Igenis kapitány – szalutált a hidegtől kissé szabálytalanul, azzal lassan leengedte a súlyt. A nagy betontömb lassan ereszkedett, ahogy barátom engedte. Amikor leért a kötelet hozzárögzítette a csónak orrán lévő kétágú kampóhoz.

- Olyan tíz méteres lehet a víz – jelentette.

-Elsőnek igyunk egy kis antidermedést – nyújtottam felé a meggyboros üveget. Szájára vette és ivott egy nyeletet, majd visszaadta.

-Nem fáj – nyugtázta vigyorogva, ami nála azt jelentette, hogy finom. Magam is ittam egy kortyot és éreztem, hogy a nemes nedű átmelegíti a belsőm.

- A tíz méteres víz az jó nekünk. – a botomért nyúltam és szerelni kezdtem – a víznek csak a felső egynegyede hideg. Lentebb barátibb a hőmérséklet, de hideg az is, ne aggódj.

-Nem aggódok – válaszolta és szerelni kezdett ő is. Pergetőbot került elő a zsákból, orsó a táskából. Amint szerelte fel az orsót a botra, azt hittem rosszul látok.

-Csak fonott zsinórt szereltél Tifusz? – kérdeztem lemondóan – elmondtam, hogy nem lesz jó. Azt is, hogy hogy jártam…

- Nyugi – intett le nagyképűen – okos ám a Tifusz bácsi. Megelőztem a bajt.

- Ha szabad kérdeznem, hogyan?

- Majd meglátod – kacsintott és átfűzte a zsinórt a gyűrűkön. - Szereltem előre gumihalat.

Térdével ültében összefogta a botot és túrni kezdte a táskáját. Szájtátva figyeltem. Nem őt, nem a táskát, hanem a zsinórt. Ahogy elengedte, hogy keresgessen a táskában, a zsinórnak a szélben libegni kellett volna. De nem tette. Nem lógott, nem lobogott, csak egyenesen tartotta magát, mintha egy acéldrót lett volna. A bottal együtt olyan volt, mint egy iskolai háromszög vonalzó, aminek hiányzik a rövid oldala. Csak állt mintha a bot végéhez ragasztották volna. Félelmetes volt!

-Mi van? – nézett fel rám felhúzott szemöldökkel.

-A, a, a, zsi-zsinórod – dadogtam túlvilági hangon – a zsinórod kimeredt!

A látvány olyan szürreális volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy sírjak kínomban. Tifusz felnézett és összeráncolta a szemöldökét. Felnyúlt a zsinórért, odahúzta magához és meghajlította, mint egy rézdrótot. A zsinór tartotta az új alakját. Egy újabb kanyart hajlított bele ugyanolyan eredménnyel. Kikerekedett szemmel figyeltem milyen forma lesz végül a hajtogatás eredménye. Kezdett elönteni az orbitális röhögés

-Mi a fraktál! – suttogta és akkor felbuggyant belőlem a nevetés. Csak a szemét emelte rám.

-Elbasztam, jó? – ismerte el. Annyira nevettem, hogy már fájt az oldalam és láttam, hogy barátom szája is kezd rángatózni, majd felröhögött ő is. Röhögött, röhögtem és nem tudtuk abbahagyni. Nekem folyt a könny a szememből, ő a térdét csapkodta.

-Jaaaaj, de jóóóóóó! – nyerített – mingyá, mingyá elmohohohondom…

Amikor sikerült kissé összekapni magunkat és már az másik botomat szerelte, elmondta mi is történt.

-Amikor elmondtad, hogy a fonott zsinór megszívja magát vízzel és megfagy benne, bevillant, hogy víztaszítóvá kell tenni.

-Hihihi – vihogott fel miközben kötötte a MONOFIL zsinórra a Klinch-csomót - hogyan történt a kivitelezés? Bruhahahaha, vazelinnel apukám. Vazelinnel.

Csak ültem és hallgattam.

-Egy rongyba tettem egy jó adag vazelint és azon át csévéltem fel a zsinórt.

-Vazelinnel? – nem győztem csodálkozni – végül is működött, nem?

-Működött? – kérdezett vissza összevont szemöldökkel.

-Jaja! – álltam fel dobáshoz készülve – megmeredt a cucc rendesen, nem? És dobtam.

Fejenként megfogtuk a három – három engedélyezett tüskéshátút körülbelül tíz óráig. Tényleg jó volt a hely. A csónakot kikötöttük és a zárható részbe betettük a benzineskannát és öt süllőt. Tifusz megtartott egyet az asztalra. A motort lezártuk, a kulcsot a megbeszélt helyre tettük. Hazafelé a meleg kocsiban kissé elpilledtünk.

Felvihogtam, amikor eszembe jutott a mereven lógó zsinór.

-Mi az – kérdezte és mereven az utat figyelte.

-Vazelin – feleltem, mire a nevetés őt is elkapta. És elkapja a mai napig bármikor is mondom előtte csak ezt az egyetlen szót.

2024.11.05

Zati

Laci bácsi egy karizmatikus, igen megnyerő és jó kiállású katonatiszt volt alezredesi rangban. Apám barátja volt, ott is két fiúgyermekkel. A két család össze-összejárt időnként, s hogy a felnőttek miről beszéltek ilyenkor azt a francot sem érdekelte, mert előkerültek a rejtett kincsek, játékok, bátyám és a nagyobbik fiú Laci néha félrevonult a csajos kártyákat és magazinokat csodálni. Mi Petivel a horgokat, villantókat, orsót, botot vettük elő, vagy, ha új kötést tudott valamelyikünk, azt szívesen megmutattuk egymásnak. Nekünk nem kellett félnünk a szülők váratlan és kiszámíthatatlan betoppanástól, mint Zolinak és Lacinak, akik szánalmasan átlátszó gyorsasággal ejtették le az ölükbe a meztelen csajos kiadványokat.                                                                                                                         Egy ilyen összejövetel alkalmával Marika néni megkérdezte:

-Nem mentek le mostanában Csabikám horgászni? – A kérdésen elcsodálkoztam.

-Miért tetszik kérdezni? – És összenéztem Petivel. Peti jó tanuló volt és mellette sportolt is, nem nagyon tudtunk nagyon együtt lemenni pecázni, mert én általában pirkadattól alkonyatig voltam lenn pecázni, Petinek mindig volt valami teendője.

-Hétvégén vendégek jönnek – Petire nézett, -Tudod Petikém – és akarok nekik kis ropogtatni való apró halat adni.

Már volt szerencsém ehhez a ropogtatni való csemegéhez, és mondhatom, szenzációs volt. Abból állt, hogy a 10-12 centis kishalakat először átdörzsölte sóval, utána beletette egy ecetes-fűszeres mustáros, olajos pácba egy éjszakára, másnap jó fűszeres-paprikás lisztbe beleforgatta és fritőzben lassan ropogósra sütötte.  Most fontosnak éreztem ám magam és természetesen elvállaltam a küldetést.

-Holnap lemegyünk és fogunk egy vödörrel – Petire néztem – Megyünk, Petya?

-Nekem holnap edzésem van, tudod Anyu – mondta szomorúan.

-Tényleg, holnap péntek – Húzta el a száját Marika Néni – szombaton jönnek a vendégek. Csabikám tudsz hozni holnap kishalat? Ha nem az sem baj ám…

-Holnap reggel lemegyek – számolgattam kicsit – és délután öt órakor jövök és mondom mi a betű. Így jó lesz?

-Jó, igen, és köszönöm. Játszatok csak gyerekek – azzal kiment.

-Jó neked, de tudod… - legyintett Peti. Tudtam. A vízilabda neki nem hobbi volt, neki ez állt az első helyen, megértettem.

Másnap reggel egy maradék doboz csontival, egy nagy szelet halaknak való csalizó kenyérrel és egy zacskó zizivel útnak indultam a Millér felé gyalog. Úgy okoskodtam, hogy gyorsan megszedem az apróhalat és aztán a magam boltját gazdagítom. Ezen megfontolásból elkértem apámtól a teszi-veszi hálóját és a keretet. Szerettem gyalogolni a vasúti töltés mellett. Jobbra a tölgyes cserjés bozótos sűrű, jobbra a négy-öt méterre magasodó vasúti töltés. Apámék intettek, hogy ne arra járjak, mert az elhaladó vonatból kidobhatnak valamit, és ha az kókuszon talál az meg fogom állni röhögés nélkül. Természetesen milyen a gyerek? Csak azért is arra megy. Soha nem volt semmi baj ezen az úton, csendes volt, amikor nem ment el fenn a vonat, vadregényes és rövidebb, mint a köves úton. A bozótos után átmentem a közúton, átmentem a felüljáró alatt, (nem tudtam sosem, miért felüljáró, hiszen aki jár, az alatta megy, ami fölül az nem jár, hanem gurul) rögtön jobbra volt a Milléri út, ezen kellett vagy egy kilométert menni mire megérkeztem a kedvenc helyemhez a kis hídhoz. Ez alatt, mellett szedtem az apró bodorkákat, vörös szárnyú keszegeket, sügéreket, küszöket. A víz a hídtól nem volt messze, három méterre saccoltam a mélységet. Senki nem volt a környéken, így elmorfondíroztam: Ha most tesziveszizek, akkor nem zavarok senkit, megvan a beígért hal. Viszont akkor a hálóval elzavarom a jobb prédákat. Ha később jön valaki az tuti szólni fog, ha a hídról, mint egy pók eregetem a hálómat.

-No, essek csak neki a megbízatásnak. Majd egy másik részen pecázok magamnak. Lepakoltam a hídon, széthajtottam a keretet és beakasztgattam a háló füleit. Az eresztőzsinór tíz méteres volt, spárga vastagságú nagyon erős. Átemeltem a korláton és lassan leengedtem. A háló a vízfelszín után még vagy két métert süllyedt, végig feszesen tartottam. Amikor leült, a madzagot kikötöttem és lementem a híd másik oldalára vizet meríteni a vödörbe. Visszamentem a hídra és elővettem a nagydarab kenyeret. Lecsíptem belőle egy féltenyérnyit és a korláton áthajolva a két tenyerem összedörzsölve a hálóba morzsoltam a már szikkadt kenyeret. Vártam még pár percet és jó mélyen fogva a zsinórt meghúztam a hálót. Húztam sebesen és már láttam, hogy rengeteg a várt méretű mindenféle kishal van benne száznál is több. Gyorsan marokkal beleszedtem a vödörbe a nagyját, a maradékot egyesével fürgén felkapkodtam.

-Még egy ilyen merítés és mehetek is. – gondoltam elégedetten. Megismételtem a rituálét és tényleg, a kishalmennyiség a vártnál is jobb lett. Összecsomagoltam a teszi-veszit, fogtam a vödröt és elindultam visszafelé. Úgy a bekötőút felénél jobbra láttam a nagy halneveldét, tudtam, hogy ott puskás őrök vigyázzák a telepítés előtt álló pontyokat a divatnégerektől. Viszont előtte, még a gát előtt a fehér hosszú ház mellett, ahol a két kuvasz aludt, két kis csendes vízfelületet láttam egymás után, nádassal a két végükön. A Milléri csatorna folytatásának véltem. Kerítés nincs, tábla nincs, ami tiltana bármit is, nosza, itt letelepszem – gondoltam. A víz az úttól tíz méterre volt nagyjából, nem kellett sokat cipekednem sem. Leültem, széthúztam a teleszkópos botom, ami előre fel volt szerelve, csak súlyoznom kellett. Egy ember gumicsizmában leült jobb oldalra mögém és figyelte a bűvészkedésem. Jó középkorú lehetett, hálós baseballsapka (akkoriban jött divatba) volt a fején és a gumicsizmája szára bokában le volt vágva, úgy nézett ki, mint egy elbarmolt klumpa.

-Tegyé’ még ólmot - szólt és rágyújtott. Az öngyújtó fölött fél szemmel hunyorított rám – úgy sokkal érzékenyebb lesz. Láttam, hogy ért hozzá, ez nem is volt vitás.

-Igen, igen -válaszoltam mosolyogva – tervben van. láttam, alaposan végig mustrálja a felszerelésem és elismerően biggyesztette az ajkát.

-Jóféle felszerelésed van ecsém – bólogatott és zsebre hajította a kezeit. A dicséret mindig jól esik, de szakitól kiváltképp és erre csak egy köszönömöt tudtam nyögni.

-Oszt milyen csalid van? – firtatta és kifújta a füstöt. Félrebillentett fejjel nézett rám.

-Van egy kis csontim és egy zacskó Zizim – feleltem, de erre legyintett.

-Várj- állt fel – minnyjár’ hozok valamit, amivel gyorsan fogol halat – tápászkodott fel. A cigarettát a szája sarkában tartva elsétált a ház felé, és amikor visszajött egy nedves újságpapír göngyöleg és egy szétnyitható merítőszák volt nála. Ledobta mellém az újságot, mire az lassan szétnyílt és láttam, hogy földes, vörös giliszták vannak benne.

-Ú, de jóóóó! – álmélkodtam. – milyen jó kövérek!

-Na, ebbű tegyé’ fel kettőt, látom a horgod elég hozzája, - ha nem fogol ezzel akkó’ semmivel se, koma – kacsintott rám. – No, hadd lássam!

-A bácsi nagyon rendes! – tűztem szakszerűen a gilisztát a horogra.

-Az. – bólogatott, elpöckölte a csikket és pökött egy jó sercintőset – mások is mondják.                                Bedobás után az úszó alig állt be, már merült is lefelé, nagy ámulatomra.

-Na, most – vakkantott az ember – el ne cseszd! Rövid fárasztás után egy jó két kilóforma ponty feküdt a szákban a parton. Boldog voltam, mint egy szúnyog véradáskor.

-Nagyon köszönöm – lelkendeztem és kiszedtem a hal szája széléből a horgot, tökéletesen akadt.

-Én köszönöm! – mondta az ember és összecsukta a szákot – hát most akkó' megvagy.

-Megvagyok? – néztem fel még mindig mosolyogva, semmit sem sejtve. – Hogyhogy megvagyok?

Tilosban horgásztál, pajtikám és én elkaptalak. – válaszolt nyugodtan – Gyere velem hozd a cókmókod.

-Van engedélyem! -mondtam és a farzsebemből elővettem az igazolványt az éves összterületi engedéllyel.                                                                                                                                                                - Az ide nem jó – vigyorgott kajánul – ez itt halnevelde, fiacskám és itt nem horgászhat senki, semmilyen engedéllyel sem.                                                                                                                                             Teljesen elképedtem, tehát ő volt tehát a halőr. Botomat kissé összecsuktam, felcsévéltem a zsinórt és a horgot a parafa nyélbe akasztottam. Követtem, és nem tértem magamhoz. Ezt a mérhetetlen aljasságot! Forrt bennem a méreg, legszívesebben a fejére húztam volna a szákot és belerúgom a vízbe. De nem tettem, csak követtem leforrázva, Bementünk a fehér házba, és ott leült egy íróasztal mögé. Én csak álltam ott, egyik kezemben a pecabot összecsukva, másikban a vödör. A pontyot a haltartóban ő maga hozta. Rágyújtott és a szemébe szálló füsttől hunyorogva mondta:

-Két lehetőség van. Feljelentünk hallopásért és mész a börtönbe, vagy… – Hunyorítva kibámult a retkes ablakon. Odakinn a két kuvasz lustán feküdt az oldalán. Felmerült egy pillanatra bennem, hogy talán döglöttek, de az egyik lusta ásítása elkergette ezt a gondolataomat.

-Vagy? – kérdeztem könnyes szemmel, mert tudatosult bennem, hogy módfelett átvertek. A börtönt hittem is meg nem is, de ha mégis igaz, akkor mindenképpen jobb a második lehetőség, akármi legyen is az.

-Itt hagyod a bűnjeleket és nem jössz erre többé. – Leütötte a hamut és rám sandított. A falnak támasztva számos bot orsóval, szákok, vödrök, horgászládák sorakoztak.

-Mint egy trófeagyűjtemény – jutott eszembe. Ezek mind átvert emberek horgászeszközei. Az fel sem merült már bennem, hogy lehet közte „jogosan” elkobzott vagy akár saját is. Volt ott egy nagyon pofás szék kinyitva, háttámlával és kartámasszal. Láttam, ha össze van, csukva egészen kényelmesen elfér akár egy botzsákban is. A mintája is szenzációs volt. Katonai terepmintás, ami akkoriban ritka mintázat volt a kereskedelemben.

Természetesen a másodikat választottam, és üres kézzel, lehajtott fejjel indultam haza. Hazafelé menet már azon gondolkoztam, hogy pedig megvolt a halchipsnek való, mit mondok Marika Néninek… Semmi okos nem jutott eszembe. Amikor felcsengettem és ő ajtót nyitott megkérdezte:

-Nem sikerült fogni? – Kérdezte meglepetten. Láttam, de tudtam is, hogy furcsállja, hiszen kishalat álmomban is tudtam szállítani nekik bármikor. Elmondtam, hogy elvették a cuccaimat a kishalakkal egyetemben, mindezt lesütött fejjel. Egyre jobban elkerekedett a szeme a történetet hallgatva.

-Na várj csak! – szólt és leültetett a konyhában. Hozott egy nagy pohár limonádét, a telefonhoz ment és tárcsázott. Hallottam, hogy Laci bácsit kéri a telefonhoz. Laci bácsi ezek szerint szolgálatban volt a laktanyában. Kis várakozás után Marika néni beleszólt:

-Halló! Te vagy az Lacikám? Igen, igen. Gyere haza, baj van. Nem, nem, majd itthon elmondom. Jó, Várlak. – Azzal letette. Fejét csóválva jött vissza.                                                                                                                       - Szedek ebédet, nem mész sehová, Laci bátyád mindjárt hazajön és elsimítja a dolgot, ne félj. Rendesen megebédeltem s mire végeztem Laci bácsi is befutott. Kis pusmogás Marika nénivel és utána odajött hozzám, leült velem szemben és a szemembe nézett:

-Mondj el mindent részletesen! – ujját felemelte – de semmit ne hagyj ki, semmit ne tegyél hozzá!                            Elmondtam hát még egyszer, a legapróbb részletekig.

-Tiltó tábla, kerítés egész biztos, hogy nem volt? – kérdezte.

-Biztos! -vágtam rá - hiszen akkor nem állok ott le horgászni. – De a paraszt sem mondta!

-Gyere – mondta és felállt – visszamegyünk. Nem értettem, miért mosolyog, hiszen a helyzetem kétségbeejtő volt. Botom, orsóm oda, a megigért kishalak is az enyészeté lettek ezzel a becsületem is oda. Feltűnt viszont, hogy nem öltözött át az egyenruhából. Lent beszálltunk a szolgálati Ladába és visszagurultunk az őrházhoz. Ott kiszálltunk és Laci bácsi alaposan körbejárta a helyszínt, majd kopogás nélkül benyitott a házba. Beléptünk, emberünk épp evett, de a rágás félbe maradt mikor meglátta az egyenruhás magas szálfaegyenes katonatisztet. Amikor kiléptem mögüle már mindent értett. Laci bácsi bemutatkozott, az ember erre felpattant és csak annyit nyökögött:

-A, a fiú, izé… öö, a fia tilosban horgászott alezredes elvtárs!

-Tényleg? – Laci bácsi mosolya egy karmait élesítgető macskáéra emlékeztetett – mutassa meg, hogy hol!

-A halneveldénél – vágta rá diadalmasan a halőr

-Mutassa meg! – ismételte meg lassan, tagolva mosolyogva Lacibá.

-Itt oldalt… – mutatott oldalra az ember, de szemét le nem véve barátomról, de ő erélyesen és hangosan belevágott:                                                                  

-MUTASSA MEG!                                                                                                                                                         A kijárat felé indult a halőr és Laci bácsi úgy tett, mintha indulna utána, de fordulás közben megjegyezte:

-Ha nincs tiltó tábla, vagy egyértelműen elkerített rész, akkor én jelentem fel magát rablásért, világos? A csaló megroggyant, mint a vizes zokni és a hajába túrt. Belátta: vesztett. Volt egy olyan érzésem, hogy ismerik egymást, hiába mutatkozott be Laci bácsi. Itt egyértelműen alá - fölérendeltségi viszony volt, nem kérdéses, kinek a javára.

- Elnézést kérek – mondta Laci bácsinak lesütött szemmel.

- Tőlem? – Laci bá széttárta a karját - Tőlem ne kérjen, hiszen maga nem tud nekem ártani jóember, ha akarna se. De egy gyereket átverni, börtönnel fenyegetni, csakhogy el tudja venni a holmiját patkány dolog. A fiútól kérjen bocsánatot, de veszett gyorsan.

-Bocsánatot kérek öcsi, ne haragudj! – mondta lesütött szemmel. Nem szóltam semmit, nem voltam megbocsátós kedvemben.

-Hozd a cuccod fiam – mondta Laci bácsi. Elvettem a fal mellől a botomat, teljesen összecsuktam, fogtam a vödröt és éreztem, még benne van a víz, tehát a kishalak is. Fogtam a reklámszatyrom, apám teszi-veszijét és indultam volna.

-A többi holmidat is! – Szólt Laci bá. Hirtelen nem értettem csak értetlen arcot vágtam. – Ja, látom tele a kezed. Várj, segítek, mondta és odament a fal melletti „elkobzott” cuccokhoz. összeszedett vagy hat botot orsóval, egy nagy horgászládát és egy irtó vagány horgász széket. A manusnak figyeltem az arcát, pengevékonyra szorította össze a száját, homlokán kidagadt egy ér és kezdett vörösödni a feje.

Bepakoltunk a Ladába, a botokat összecsuktuk, a nagy szétnyitható horgászládát, vödröt, a széket a csomagtartóba tettük és megindultunk haza finoman, nehogy a kis víz kilöttyenjen, bár tető volt a vödrön. Útközben nem győztem hálálkodni, de Laci bácsi leintett.

-Ismertem a jómadarat, börtöntöltelék és egy gyáva patkány. Ezzel el is volt intézve az ismeretség.

Odahaza felvittük a vödröt a kishalakkal Marika Néninek, aki mosolygott és csóválta a fejét a történtek hallatán.    – Holnap gyere át a vödörért és viszel egy kis ropogtatnivalót. Megköszöntem.

-Laci bácsi – mondtam az öltözködő alesnek – ha ideadod a kocsikulcsot, felhozom a cuccokat. Nem kell lekisérned, eleget mászkáltál már miattam. Összeráncolta a szemöldökét.  – Cuccokat? Milyen cuccokat? -értetlenkedett.

-A pecabotokat, a ládát és a széket. – válaszoltam.

-És mi a horgas fenét csináljak én vele Csabikám? – nevetett – az a tiéd, nem emlékszel? És rám kacsintott azzal a huncut mosolyával amt annyira szerettem.                                                                                                               A szerzeményt elosztottuk bátyámmal, egész tisztességes felszerelések voltak, a láda kész aranybánya volt számunkra, tele mindenféle varázslatos és számunkra megfizethetetlen kütyüvel, de a széket azért megtartottam magamnak.

2024.10.04

Zati

1984-ben valamikor tavasszal, egy szabad szombaton a nyári szünet kezdete előtt Laci bácsival és bátyámmal elmentünk horgászvizsgát tenni. A vizsgát már egy ideje szerettem volna megcsinálni, mert az olyan hivatalosnak hatott a szememben.  Laci bácsinak már volt, a kevéske szabadidejét sokszor töltötte a vízparton. A sok-sok év felett visszatekintve, egy érdekes dolog a szemembe tűnik. Amikor megkérdezte, hogy megyek-e vele pecázni és én más dolgom lévén nemleges választ voltam kénytelen adni, későbbi kérdésemre, hogy fogott-e valamit, mindig ugyanazt a választ kaptam: nem mentem le. Már látom, hogy azért is vett rá a vizsgára, mert egyedül nem szeretett horgászni. Valahogy ez nem ötlött a szemembe akkor. Az ismeretségünk apám révén köttetett, mivel ő is egyenruhás volt, de nem a seregnél, hanem a büntetésvégrehajtás keretein belül. Az ideje nagyrészét a munka és az oldalkocsis motorjának a bütykölése kötötte le, amiben bátyámmal majdnem önként segédkeztünk. Majdnem. Amikor tehettem és időben kaptam a fülest, menekültem otthonról. Általában pecázni.

Most, ahogy gurultunk hármasban Laci bá szolgálat Ladáján a belváros felé magamban ismételgettem a tanultakat. Egy hetem volt megtanulni a tilalmi időket, méretkorlátozásokat, a hatályos intézkedéseket és a Magyarországon fellelhető védett halfajokat. Eszembe ötlött Sanyi, bátyám osztálytársa, aki már levizsgázott a múlt hónapban, elmondta a vizsga menetét, pár kérdést, amire neki kellett válaszolni. A gyakorlati vizsgától nem féltem, hiszen a vizsgaanyagban megkövetelt kétféle horogkötésen kívül tudtam még kettőt. Rettentő büszke voltam a tudományomra. Az elméleti részből a tilalmi idők voltak a fejemben ingatag alapon, de reméltem, hogy valami általános fajtát kérdeznek majd. Ahogy bekanyarodtunk a belvárosi Pelikán Hotel parkolójába Laci bá az anyós ülésen gubbasztó bratyómra sandított.

-Felkészültél? -kérdezte tőle, mert tudta, hogy részemről nem jelentett problémát a vizsga, hiszen akkoriban a pecával feküdtem és keltem. Zoli makogott valami igen-félét, de ez nem hangzott valami bíztatóan. A felettünk lakó szomszéd rendszerint egy nap késéssel kapta meg a horgászújság aktuális kiadványát, mert valami ganaj kölök folyton kiszedi. Az is igaz, hogy másnap vissza is tette benne a nylon csomagolásában, amit nagyon okosan a gáztűzhely lángjánál felforrósított szöggel zárt le, így mímelve a gyári állapotot. Nos, ez a ganaj kölök azt is megcsinálta, hogy a nagybátyjától kapott Smena 8 -már akkor is muzeális darabnak számító- fényképezőjével az érdekesebb cikkekről fotót próbált kreálni, természetesen sikertelenül. Bratyóm, Zoli is szeretett horgászni, de valahogy hiányzott belőle az a tűz és kitartásamitől sikereres lehetett volna. Hozzáteszem, szinte mindennel így volt, amihez hozzáfogott. A tanulással úgy volt, hogy minek tanulja meg azt, amit úgyis tud már. Persze az, hogy ez a tudás már megvan, csak az ő fejében létezett, valójában a szerelésen és a gyakorlati dolgokon kívül nemigen tudott ő mást, de ezt nem ismerte volna el semmi pénzért. Ha tanult is valamit, azt titokban tette, de ezt nem tudtam róla elképzelni, ha viszont nyíltan olvasgatta volna a kapott tananyagot, azzal elárulta volna magát, hogy valamit mégsem tud.

-Ti lesztek az elsők, ne okozzatok csalódást!- szólt Laci bácsi és kiszállt a Ladából. Előre ment, lehajtott fejjel, mint valami borospincébe lassan, de biztos léptekkel lement a pincébe az öt lépcsőfokon.

-Majd súgjál! – hallottam magam mögött Zoli hangját – ha esetleg olyat kérdeznének. Ez remek, tehát nem nézett bele a tananyagba.  No, így ültünk be a dohos picehelyiségben elhelyezett hosszú tornatermi padra sok más fiatallal együtt. -Mint a dróton a fecskék-jutott eszembe. A helyiségről rögtön meg lehetett mondani, hogy a horgászsport szerelmeseinek van fenntartva, a falon és az oszlopokon mindenféle poszter a hazai halakról, a Balaton halfaunájáról, a különböző vízrétegek halai, tengeri halak egy másikon, persze a teljesség igénye nélkül, táblázatok a Tisza vízmércéiről, rengeteg trófea, harcsa csuka süllő. Laci bácsi eközben odament egy idős bácsihoz, aki egy kisebb asztalka mellett ült és valamit írt egy nagy könyvben szigorú szemmel és összeráncolt homlokkal. Az asztal sarkán kék kis könyvek voltak egymásra stócolva, lehetett vagy húsz darab. Nem hallottam, mit mondott neki Laci bá, de ahogy a bácsi felnézett rá, a szeme vidáman kezdett csillogni és az egész arca megvidámodott. Felállt és kezet nyújtott Laci bácsinak, aki elfogadta és férfiasan kezet ráztak. Laci bácsi odaadott egy darabka papirost neki, valamit mondott a bácsinak, hogy mit, azt nem hallottam, de az öreg ránk nézett és bólintott. Bátyámmal egyszerre köszöntünk neki, mire a bácsi rám mutatott és az asztal melletti székre bökött. Ő maga visszaült a helyére velem szemben. Laci bácsi eközben egy csinos titkárnőféleséggel kezdett beszélni, aki egy kicsi ablakon túl tette a dolgát és ezen a kicsi üvegablakon tartotta a kapcsolatot a külvilággal. A postára emlékeztetett ahová anyusommal szoktunk elmenni és ott befizetett valamit és a kicsi ablakon folyt az adok-kapok.

-No, pajtikám mondd csak a neved- bíztatott és leemelt egy kis kék könyvet a stóc tetejéről. Kinyitotta és kérdőn nézett rám. Megmondtam a nevem és láttam, hogy a bácsi beírja a kicsi könyvecskébe. Mikor ezzel megvolt rám villantotta a szigorú tekintetét. -Mondd már el nekem édes egykomám, hogy egy horgász hány pecabotot vihet le a vízpartra magával.- és folytatta az írást, ha jól láttam arra papírra pillant néha, amit Laci bá adott oda neki. Rögtön tudtam, hogy ez egy beugratós kérdés lesz, amiről már beszélt bátyám haverja Sanyi. A válaszom is kész volt erre, de nem azt mondtam, amit ő javasolt- nevezetesen, hogy akármennyit levihet-, hanem azt, hogy amennyi csak van neki, de ezekből egyszerre csak kettőt használhat. A bácsi lebiggyesztett szájjal és elismerő biccentéssel jelezte a válaszom helyességét. Az írást a kis könyvecskébe nem hagyta abba. Következő kérdése az volt, hogy tudok-e horgot kötni. Válaszoltam, hogy igen, tudok, de sehol nem láttam sem zsinórt sem horgot, hogy bemutathassam. –Hoznom kellett volna magammal?- futott át az agyamon,- dehát nem mondta senki, hogy kellene... De ez a gondolat, csak villámként suhant át a fejemen, igazi gondolattá nem is tudott érni, mert a papa egy kitöltött, lepecsételt horgászigazolványt nyújtott át nagy ámulatomra.

-Fiatalember-a kezét nyújtotta, kezet ráztunk – sikeres vizsgát tettél, legyél büszke rá, és eredményes pecát kívánok! Hebegve megköszöntem. Ennyi lett volna a vizsga? Kissé csalódott is voltam az örömöm mellett, hiszen brillírozni akartam, meg akartam mutatni – mit megmutatni! Elkápráztatni – a tudásommal a vizsgáztatót. Valami olyan volt ez számomra, mintha egy óriási gödröt ástam volna csapdaként egy egérnek. De az igazolvány megvolt, ott tartottam a kezemben. Immáron nem gyerekjeggyel, egy bottal, hanem rendes állami jeggyel, területi engedéllyel és két bottal mehettem pecázni.

Bátyám következett. Odamentem Laci bácsihoz és odaadtam neki az igazolványt. Ő komoly arccal megnézte és szó nélkül a kezét nyújtotta. Kezet ráztam vele is, de ez más volt, mint a vizsgáztatóé. Meleg, baráti kézfogás volt ez, és most ahogy átnézek az idő hídján oda messze a túloldalra, azt az érzést még mindig tökéletesen fel tudom idézni. Akkor is, mint sok más alkalommal mintha az apám lett volna ő.

A bácsi közben újabb kis könyvecskét tett maga elé.

-Te vagy akkor a Zoltán. Ez nem kérdés volt csak egy megállapítás és már tudtam, hogy a kis papíron, amit leseget az öreg, az adataink vannak.

Nos, Zoltán, mondd meg nekem, mennyi horog lehet egy készségen, ha állami jegyed van.

Ez potya kérdés volt, bátyám már vágta is a választ: három.

-Akkor hármas horogból mennyi lehet? – jött a kérdés és azt gondoltam, hogy ez is sima pont. De nem!

Bratyóm szeme elkerekedett a csodálkozástól, hogy ennyire bugyuta kérdésekkel traktálják. Egyszerű matek ez! A hármas horog az három egyes horog, tehát…

-Egy - vágta rá a vállát felvonva. Vigyorogva felénk fordult, -hol itt a probléma?

A fejem lassan lehajtottam, a mutató és a hüvelykujjammal megfogtam az orrnyergem. Másik kezemen gyorsan egy hármast mutattam felé.

Zoli, amikor visszafordult a bácsi felé az már megállt az írással és csak a szemével nézett fel a dokumentumból bátyámra. Ő rögtön vette a lapot, és mint aki nem érti, mi is a probléma, úgy tett, mint aki megismétli azt, amit igazából nem mondott: egyes horogból három, hármasból is három. valami rosszat mondtam?

 De a bácsi sem volt ám teljesen lökött, felismerte a linket.

-Jól van, jól – morogta. Felénk nézett és hogy mit láthatott Laci bácsin, nem tudom, de bólintott és bátyámnak szegezte széles mosollyal a következő kérdést. Már letette a tollat és hátra dőlve, mint egy tanár kérdezett.

-Zolikám, - mosolya gyilkos volt – mi a méretkorlátozása és a tilalmi ideje a német bucónak?

Ez egy beugratós kérdés volt

-Védett halfaj, egész évben tilos a horgászata. A kifogása esetén a kíméletes horogszabadítást követően haladéktalanul vissza kell helyezni éltető elemébe.- válaszolta bátyám nagyképűen és ő is hátradőlt. Ez szóról szóra így volt a tananyagban! Tátva maradt a szám.

Az öreg is felvonta a szemöldökét, bólintott és egyetlen szó vagy megjegyzés nélkül megírta a kis könyvecskét majd neki is kezet nyújtott. Amikor nagy mosolyogva odalépett hozzánk, Laci bácsi megcsóválta a fejét.

-Szentül meg voltam győződve, hogy nem készültél Zolikám – mondta. –ügyes voltál, gratulálok!

Már kint voltunk a kocsinál, amikor Laci bácsi elkérte az igazolványokat.

-Mindjárt visszahozom- ígérte, - valami fontos lemaradt. Ezzel visszasietett a pincébe.

-Nagyon jól kivágtad magad – dicsértem meg a bratyóm – csak olvasgattad a tananyagot.

-Dehogy olvastam- szórakozottan arrébb rúgott egy kavicsot- nem volt nekem arra időm.

-De hát a horgos kérdést benyelted, az pedig rém egyszerű.

-Hát, logikusnak gondoltam, hogy osztom hárommal. – megvonta a vállát – nem jött be.

-De ahhoz, hogy csak így kiköpd a választ a tilalmi idős kérdésre, ahhoz be kellett nyalnod a védett fajok listáját. – értetlenkedtem.

-Nem kellett. – kajánul vigyorgott. – vannak dolgok, amiket egyszerűen csak tud az ember. ez is ilyen.

Mérges voltam rá, mert egyértelműen ködösített és TUDTAM, hogy kézbe sem vette a kiadványt, amiből készülnünk kellett volna. Nem szóltam többet. Az igazolványra gondoltam, hogy hétfőn beviszem a suliba és csak úgy egészen véletlenül ki fog esni úgy, hogy a padtársam meglássa. Ugyanis ő is horgászik és ő is szeretne levizsgázni.

Laci bácsi érkezése szakított ki a gondolataimból.

-No, - nyújtotta az igazolványokat – beszállás és spuri haza, hogy megmutathassátok az ősöknek a szerzeményt. Bátyám a farzsebébe dugta az igazolványt, én a kezemben tartottam, mert feltett szándékom volt, hogy egész hazaúton olvasni fogom, mi is van benne. Valahogy mintha vastagabbnak tűnt volna, mint amikor megkaptam. Biztosan valamilyen tájékoztató maradt le és azt pótolta Laci bá.

Gyorsan beültünk, Zoli előre én hátra, és elindultunk. Kinyitottam az igazolványt és három papír csúszott kijjebb az oldalak közül. Ez meg mi? Ezek benne voltak? Nem, nem.

Nem akartam hinni a szememnek. Ez egy fogási napló. Ez meg tagsági lap a Munkás horgász egyesülethez. Ez a másik meg egy,… egy  ÁLLAMI JEGY!! Atyaég!! Ezt Laci bácsi intézte. És itt szentséges egek, egy összterületi jegy!

-Laci bácsi! – Mondtam előre, de a torkom valahogy összeszorult és a látásom is homályos lett.

-No, mi baj?- kérdezte a bajusza alatt somolyogva

-Köszönöm szépen! Nagyon köszönöm, de nem kellett volna!

-Mit? mit??- értetlenkedett bátyám – mi az?

-Nem tudom – vonogatta a vállát Laci bá –fogalmam sincs, mit beszél az öcséd.

-Mindegy,-dőltem hátra – azért köszönöm.

Zoli egy kukkot sem értett és otthon, amikor anyusomnak elmondtam az egészet, az ő véleménye is az volt, hogy a tölteléket az igazolványba Laci bá intézte nekünk. Ő viszont bármikor kérdeztem letagadta a szerepét a dologban és váltig állította, hogy ez igenis járt az igazolványhoz. A következő év áprilisában kiderült viszont a turpisság. Ez úgy történt, hogy amikor is a szülinapomra kapott és más szálon összegyűjtött pénzből engedélyt akartam váltani ott az irodában, bizony megkérdeztem a szemüveges hölgyet. Ő azt mondta, hogy az igazolvány és a vizsga jelképes összegű, de a tagsági, az állami jegy és a területi engedély bizony nem az. Sem az első sem a sehányadik alkalommal. Kiváltottam hát annak rendje és módja szerint, kifizettem a kisablaknál és eltettem a visszajárót. Igyekeztem kifelé a pincéből és Laci bá járt az eszemben, hogy valaki hogy lehet ennyire önzetlen, és nagylelkű. A szemüveges hölgy kiáltása szakította meg a gondolatmenetem.

Hé, öcsi – a száját a kicsi ablak réséhez tolta és úgy szólt ki –itt maradt a tagsági betétlapod!

Megfordultam és elindultam vissza a hölgyhöz, de félúton, ami két-három lépés lehetett csak, valami megállított. Valahogy a szemem sarkából láttam csak meg. Valahogy bevillant. És amikor odanéztem olyan érzésem támadt, mintha egy nagy, nehéz hátizsákot vettek le a hátamról. Igen, ott az oszlopnál vizsgáztunk. Ott volt az asztal az öreggel és a könyvecskékkel. A plakátok, a trófeák és a táblázatok. És igen az oszlopon ahol vizsgáztunk egy nagy színes plakát:

Magyarország védett halfajai. Ez volt a tetején. Alatta: „Egész évben tilos horgászata az alábbi fajoknak. A kifogásuk esetén a kíméletes horogszabadítást követően haladéktalanul vissza kell helyezni őket éltető elemükbe.”

És így indult a felsorolás, képekkel persze:

Magyar bucó, Német bucó, Cifra kölönte, Kövi csík, Vágó csík, Réti csík, Balkáni csík…

2024.07.10

Zati

Üzletkötőként dolgoztam és a júniusi hónap végét nagyon fel kellett pörgetnem az extra bónuszért.  A bónuszom már megvolt, de szerettem volna rátenni egy triplázót, hogy meg tudjam venni a hőn áhított autót végre, amit januárban kinéztem. Ez akkor nem jött össze, az új gép vásárlása tolódott. Volt egy régi, tizennyolc éves kombim, amivel gond nélkül meg tudtam oldani az akár több napos pecatúrákat is. A céges autót nem használhattam ilyen jellegű tevékenységre, mert nagyon élesre volt szabva az üzemanyagkeret, de a mérete miatt sem jöhetett volna szóba. A nagy rohanásban, hajtásban persze szó sem lehetett pecáról, a szombati napokat is munkával töltöttem, hogy meglegyen az autó. Természetesen a vasárnap egy kis pihenésről és a hétfői boltlátogatások előkészítéséről szólt. Így telt el öt hét. Az ötödik hét péntekén már tudtam, hogy nem lesz meg az extra bónusz, így visszább vettem a lendületet. Következő hét hétfőn az új belépőknek kellett egy kétszer két órás tréninget tartanom a kereskedelmi alapokról és az üzletkötés pár egyszerű metódusából. Kedden éppen az utolsó boltomból jöttem ki, amikor megcsörrent a mobilom. Bátyám volt az.

-Merre jársz Csabikám? – kérdezte – régen hallottam felőled.

-Az utolsó boltomból jöttem ki éppen – feleltem és beszálltam az autóba – indulok hazafelé már.

Indítottam és a telefont beletettem a kihangosítóba. Kikanyarodtam az áruház parkolójából és rákanyarodtam az ipari parkból kivezető útra. Innem már csak egy enyhe jobbos kisorolás és rajta is vagyok az autópályához vezető úton.

-Olyan gondolatom támadt, hogy szombaton nyélbe kellene ütni egy egész napos pecát. –

Bratyóm is szeretett pecázni, de neki sem nagyon volt ideje rá a család és a munka miatt, ráadásul mellékállásban is fúrt-faragott hétvégente. Érthető volt, hát, hogy olykor neki is krónikus pecahiánya alakul ki és ezt rendre orvosolni kellett. Ezt általában egy teljes, egész napos horgászattal egyensúlyba tudta, tudtuk hozni, és amikor úgy hozta a sors, hogy mindketten szabadok voltunk, ezt a gyógymódot rendszerint együtt ejtettük meg. Volt egy kedvenc kikapcsolódós horgászhelyünk, ahol a horgászat majdhogynem másodrendű volt.  A csend, a hatalmas „nagy tó” a nádasaival, a vízre hajló fűzfáival, a rengeteg kisebb víz, mind más halfajjal telepítve balzsamír volt a túlfeszített, hajszolt napok után. Egy laza órás út volt Szolnoktól, tehát még csak a távolság sem tudott elriasztani, ha elhatároztuk magunkat.

-No, Zolikám, az bizony jó lenne – mondtam és kisoroltam a kanyarodó sávba. – de van egy kis gond. az én autóm még a szélvédősnél van. A cégessel meg nem tudok menni. A szokott helyünkre mennénk?

-Ahan – felelte – de az autó miatt ne gittelj, az enyémmel mennénk, és ha jó neked is a szombat, akkor mindjárt felhívom Zsoltit, hogy számítson ránk.

-Rendicsek – válaszoltam, mire bratyóm köszönés nélkül letette.

Zsolti a halastavakon volt halőr és a tulaj jobbkeze. Ő léptette be a horgászokat a területre, ő járt ellenőrizni néha, ő mérlegelt, segédkezett, szóval nem tétlenkedett. Zoli is én is kedveskedtünk neki apróbb céges repi anyaggal, aminek nagyon örült. Valami barátságféle alakult ki, és amikor bejelentkeztünk pecázni, akkor az egyik két személyes pecahely –azon a részen ahol éppen jól lehetett fogni a potykákat- kis nyitott beülővel, asztalka paddal, valahogy mindig szabad volt a nagy tavon. Peca közben, amikor ellenőrző körúton volt egy röpke fél-egy órára leült hozzánk beszélgetni. Szóval, amikor készültünk pecázni, Zsoltival egyeztettünk mindig előtte. Most bratyóm egyeztetett.

Az ő céges kocsija korlátlan belföldi használatra volt nála, mivel ő vállalkozásban dolgozott én pedig alkalmazottként. Már a sztrádán kapkodta a papucsait a járgány, a hangszórókból az éppen aktuális hangoskönyv szólt, az anyósülésen a bőr táskám, amiben a munkához szükséges irataim, tollak, névjegykártyák és pár miegymás volt nagy összevisszaságban. Reggel mindig pedáns rendben volt benne minden, de nap végére valahogy mindig hanyatt esett a fegyelem. A műszerfalon lévő telefontartóban a céges telefonom még aktív volt, hátha lemaradt valami valamelyik megrendelésből. Nem kellett figyelnem, ugyanis mielőtt a teló kicsengett volna, a hangszórókon felhangzott az a jellegzetes, idegesítő hang, ami a hívásokat megelőzte. Most is így volt és a hívás befutott. A készülék ilyenkor három kicsengés után kapcsolta a hívót a kihangosítóra. Bátyám jelentkezett.

-Na, mondom mi a betű Csabikám – kezdte nagy vehemenciával.

-Hallgatlak – feleltem.

-Nyitásra érdemes ott lenni, ezt mondta Zsolti. Nagyon megy a tó mély részén a ponty, tegnap a nyugdíjasok nagyon szépeket fogdostak. Epres etető, kemény kukorica. Neked csak a botokat kell hoznod, csalit etetőt én viszek.

-Rendicsek – válaszoltam – a nyitás az ugye hét óra?

-Nem, nem. –vetette ellen - Az az őszi nyitva tartás. Most reggel hattól este hétig pecáztatnak. Negyed hatra megyek érted, legyél addigra kész.

-Biztosan ne vegyek semmit? – kérdeztem. Aggodalmam nem annak szólt, hogy a kiadások az ő költségvetését terhelik, és én csak beleteszem a valagam a jóba, hanem inkább a sok kellemetlen tapasztalatra, amikor lemaradt valami elengedhetetlenül szükséges dolog a pecából őáltala. Egyszer, amikor a komplett horgászládája maradt otthon, megoldottuk az enyémből, az elemózsia lemaradásakor vagy elrobogott egy közeli boltba, vagy amikor horgásztóhoz mentünk, akkor a büfé oldotta meg a problémát. Amikor az orsóit hagyta otthon és százharminc kilométer választott el az otthontól én adtam neki oda az egyik orsóm és így csak egy-egy bottal pecáztunk.

Nem kell öcsi – nyugtatott meg – már megvettem mindent, itt van hátul a csomagtartóban, ki sem rakom.

-Akkor jó – így legalább az nem marad le – akkor negyed hatra várlak.

-Ott leszek, de nem várok rád – nagyon lelkes volt –öt óra tizenhatkor elindulok, ha nem vagy lenn a garázsnál.

Amikor hazaértem, nem voltam nagyon fáradt. Az asszony már elment a kisfiammal anyósországba hétvégézni. Bekaptam egy kis darab mákos gubát és fejben összeállítottam a felszerelést. Mi az, ami innen a lakásból kell és mi az, ami már eleve lenn van a garázsban. Ez nem volt nagyon nehéz, hiszen a pecacucc mindenestől a garázsba lett száműzve. Innen fentről tehát az elemózsia és a víz kell. Akkor hajrá, elkészítem a horgászkaját. Ez igazán nem volt nagy kihívás, hiszen ez nem volt más, mint egy egyszerű zsíroskenyér hagymával. Horgászni gyerekkorunk óta ezt vittük Zolival. Valahogy a vízpartot ezzel tudom összekötni. Persze amikor a párom gondoskodni akar rólam és elkészíti az emeletes hiper szuper mindennel telerakott kilós szendvicsét, elviszem és elfogyasztom, de inkább előbb elkészítem én a zsíros deszkát és csak utána közlöm, hogy peca lesz.

-Csinálok szenyót, jó? – lelkendezik ilyenkor, mert nagyon gondoskodó típus.

-Nem kell Szívem – felelem ilyenkor mosolyogva – már megcsináltam, hogy ne terheljelek ezzel is. És ezzel rendben is van minden.

Szóval elkészítettem a két egész karéj zsíros kenyeret és nagyon szép karikára vágott hagymát tettem közé. A palackomat reggel töltöm majd meg a ház előtt levő nyomós kútból, szerettem ezt a vizet.

Leballagtam a garázshoz a szendvicsekkel és a palackkal összekészíteni a pecacuccokat. Nagy logisztikát nem igényelt a feladat, hiszen nem szerettem koszosan, rendetlenül eltenni a cájgot, csak elő kellett vennem. A garázs, hogy nem volt benne a kombi, nagyon nagynak tűnt, kényelmesen előre, az ajtó melletti falhoz állítottam a botzsákot, mellé tettem a szerelékes ládát, a száktartót és a keverővödröt. A horgász szék belefért a bottartó zsákba. Számba vettem a repertoárt és elégedetten nyomtam meg a garázsból kilépe a kapuzáró gombját. Felbaktattam a lakásba, megvacsoráztam, bekészítettem egy adag lefőzendő kávét a gépbe, lezuhanyoztam, beállítottam a karórámat négy óra harmincra és aludni tértem.

Amikor valami fontos, vagy régen várt esemény elé néztem, felületesen tudtam csak aludni, rendszerint az óra jelzése előtt ébredek. Így történt ez most is. Egy gyors frissítő zuhany és már főtt is a jó kis kávé. A kávét szürcsölgetve betettem az arcomba egy kis kenyeret és felvágottat. Készülődés közben a híreket hallgattam a rádióból, főleg az időjárás érdekelt ebben a térségben. Tiszta, napos, csapadékmentes napot igért a meteorológus. Közben elkészítettem a nagy szelet zsíros kenyeret hagymával, beletettem egy zacskóba, hogy ne száradjon ki, és szépen ráérősen leballagtam a garázsba. Volt még tíz percem bratyóm érkezéséig, a nyomós kútról vizet engedtem a flakonomba és vártam. Vártam.

Negyed hatkor hogy, hogy nem Zoli nem volt ott. Magamban mosolyogtam: no, a nagy pontosság! -Biztosan otthon felejtett valamit és visszament, vagy az úton adódott valami előre nem látható dolog - morfondíroztam – így hajnalban Szandaszőlősről akadály nélkül be lehet jönni Szolnokra, nincs forgalom. Vagy tankolni állt meg. Már fél hat is elmúlt, mire rácsörögtem. Eddig adtam időt, hogy befusson. A készülék kicsengett. És csak Csengett, csengett. Azután kinyomták.                                                                                                                                        –Ez csak azt jelentheti, hogy mindjárt befut, nem érdemes már felvenni a telefont. – gondoltam. – Ha még most indulunk is odaérünk. Zoli tudott száguldani, ha kellett. Eltelt öt perc és nem futott be. Megcsörgettem újra. Körülbelül a hatodik- hetedik csörgésre felvette.                                                                                                         –Halló – a hangja álomittas volt és nem volt kétséges, hogy én ébresztettem. Kezdtem ideges lenni.                                                                                                                                                                                                           –Bakker, nehogy azt mondd, hogy most keltél! – dohogtam – negyed hat már igencsak elmúlt!                               -Jól van, jól van – cuppogott – valami idióta hajnalban csörgetett vagy tíz percig, kinyomtam és sikeresen elaludtam kicsit. De ne aggódj, mindjárt ott vagyok, odaérünk. Letette.                                                                      –Nyitásra már bizonyosan nem érünk oda, de Zsolti fenntartja a helyet nekünk úgyis. – merengtem és elővettem a botzsákból a horgász széket. Leültem és számolgattam.                                                                                            uhju–Fél óra kell hozzávetőlegesen, mire Szandáról ideér, háromnegyed óra az út a tóig. Csúszunk egy órát, de az még jó idő, nincs késő. Már eltelt a számított fél óra, de nagylelkűen adtam még öt percet, bár az idegességtől már járkálni kezdtem fel, s alá. Ismét tárcsáztam, és most harmadik csengésre felvette.                                                                                                                                                                                                                                 –Úton vagyok már, pár perc és ott vagyok – szólt bele bátyám és letette. De amíg vonalban volt a háttérből porcelán csengése hallatszott ki.                                                                                                                                 – Azt a jó mindenit! – hűltem el és telefon kijelzőjét néztem meredt szemmel – ez még csak most issza a kávét!  Tehetetlen düh fogott el. Ezért keltem korán, ezért készültem aprólékosan? Mekkora pofátlanság! – Alig láttam a pipától.                                                                                                                                                                         –Öt óra tizenhatkor már nem leszek ott – dohogtam – MÉG nem leszel. Így akartad mondani, nem?

Tenni nem tudtam semmit, autóm szerelőnél, csalim, etetőm nem volt, úgyhogy két lehetőség közül választattam. Vagy türelmesen megvárom, míg befut és kihozzuk a legjobbat a mai napból, vagy lemondom a pecát és felmegyek duzzogni. Az elsőt választottam. Lehiggadtam és visszaültem a székembe. A garázsajtót becsuktam, úgyis meghallom, amikor jön. A sötétben ülve elpilledhettem, mert a telefon csörgésére riadtam. Zoli volt.                                                                                                                                                                                                     –Merre vagy ecsém? – kérdezte nagy lendülettel. Kinyitottam a garázs ajtaját, ott állt, cigi a szájában. –Már itt várlak vagy öt perce! – kérte számon.                                                                                                                          - Már öt egész perce? – hitetlenkedtem felháborodva – én másfél órája várok rád!                                                    -Bocsi – szívott bele a cigarettába – pakolj be. Kinyitotta a csomagtartót. Amikor láttam, hogy tele van a csomagtartó mindenféle céges kacattal annyira, hogy a cuccaimat csak jelentős átrendezés után fogom tudni bepakolni. Lenyeltem a mérgemet. Úgy látszik, erre a pecára csak én készültem. Beültünk és végre elindultunk a horgásztóra. Félúton lehúzódtunk egy benzinkúthoz tankolni.                                                                                    –Na, még ez is! – gondoltam bosszúsan. – Ez a peca már az ördögé, Bátyám megtankolt, és bement fizetni. Ahogy jött kifelé, a fotocellás ajtóban leguggolt és megigazította a cipőjét, vagy a zokniját, nem láttam egészen pontosan melyiket. Nagy, sietős léptekkel jött vissza a kocsihoz. Bevágta magát, indított és nagy sebesen visszakanyarodott az útra. Gondoltam, már hiába sietünk, pár percet tudunk csak visszanyerni. Szerettem a vízparti hajnalokat. Volt valami varázslatos abban, ahogy a természet ébred, ahogy újra és újra elindul a nap sohasem unalmasan. Ez csak azon emberek csökevényes kiváltsága, akiknek nem kell mindennap a létért, a megélhetésért küzdeniük. Egy új nap kezdete számomra az új lehetőségek, az újmegismerések, lehetőségek ajándéka. A mai nap viszont nem a vízparton kelt fel nekem, nem a vízzel együtt ébredtem.

Amikor megérkeztünk, természetesen a parkoló már tele volt, alig tudtunk egy szűk helyre benyomakodni. A vízpartra, az elkerített részre autóval beállni nem volt szabad. Amíg bratyóm a kifelé pakolt a csomagtartóból, és elszaladtam egy tolikocsiért, amivel begurítjuk a cuccokat a partra. Gyorsan felpakoltunk, és odahúztuk a kordét az irodához ahol a jegyet tudtuk megvenni. Itt a feledékeny horgászok számára egy kisebb horgászbolt is üzemelt, úszókkal, etetőanyagokkal, szákokkal, orsókkal és sok nélkülözhetetlen miegymással, természetesen nem a bolti áron. A feledékenységnek meg kell fizetni az árát… Ám az ajtót zárva találtuk. Ez azt jelentette, hogy Zsolti elindult az első ellenőrzésre. Zoli már nyúlt is a telefonért és pötyögött. Láttam rajta, hogy kezd feszült lenni.

-Szia Zsoltikám! – hangja szívélyesen haverkodó volt- merre vagy apafej? Itt várunk rád már negyed órája az irodánál. Pofátlansága határtalan volt. Intett, hogy ne szóljak.

-Na, jó akkor öt perce, de mindenképpen kellenél ide. – valószínűsítettem tehát, hogy Zsolti öt perce indult el, nincs messze. Mivel a napijegyet a vízparton is megvettük már nem egyszer, amikor sokan voltak és nem akartunk sorba állni, tehát a bolt volt ebben az esetben a fő célpontja bátyámnak. –Jó, jó. Várunk! Hozzám fordult.

-Épp most indult el, de visszajön. – lazáskodott - már látom is.                                                                                És tényleg, éppen kifordult Zsolti a nagy tó melletti nádas mellől. Ráérős léptekkel jött oda hozzánk. Kezet ráztunk.

-Nem jöttetek, nem szóltatok, a helyeteket kiadtam. – fogadott. Bátyám arca megnyúlt.

-Bakker, ez szar ügy! – vakarta a fejét. – Mik a szabad helyek még? Közben bementünk az iroda és bolt keverékéből álló kis épületbe.

-Zsolti a térképre nézett, amin a nagy tó látszott felűről, partján pirossal számok, a számok zömén egy-egy fekete jelölőtű.

-Zolikám, - tárta szét a kezét Zsolti – Már csak két szabad hely van a lapos részen, a tizenkettes és a tizenegyes. –Vállat vont – telt házzal megyünk egy ideje már, te is tudod.

Tudtam, hogy most végképp reménytelen lett az élvezetes peca. A tizenkettes számú helyen ugyanis a parttól harminc- negyven méterre hozzávetőlegesen 60-80 centis vízmélység volt, ami a nyári hónapokban igencsak gyorsan átmelegszik ezáltal az oxigéntartama is drasztikusan lecsökken. Bár a vízkeringtető rendszer kiálló csövén, ami a partól tíz-tizenkét méterre állt ki a vízből folyamatosan zubogott a víz, a halak inkább a túlparti 2-2,5 méter mély részt részesítik előnyben. A horgászatot, hogy ne legyen annyira egyszerű ezen a helyen, egy szép nagy fűz is nehezítette, s bár az alsó ágait eléggé magasan levagdosták, a bedobás mégis művészet volt itt. Viszont pont e fának köszönhetően folyamatos árnyékban lehetett pecázni a nagy nyári kánikulában, aki ezt a helyet választotta. Alapjában véve ez a hely spiccbotos – kishalas horgászathoz volt ideális. A másik hely szintén ugyanezeket a paramétereket biztosította, csak fa nélkül. A vízben viszont rengeteg nádtorzsa a bedőlt fa nehezítette a pecát és az iszapréteg is jelentősebb volt. Logikus választás volt tehát a tizenkettes hely a fával. Mindkét hely két horgászállással rendelkezett. Ezt röviden meg is beszéltük, és áment mondtunk rá.

-Srácok, a tizenkettes hely kishalas inkább a fa miatt, mert nem nagyon lehet messzire dobni, de sajnos a csontik bedöglöttek, nem tudok adni, sajna ki kell önteni. De van vékony, vastag giliszta, kukorica…

-Add a tizenkettest Zsoltikám – sóhajtott bratyóm. – és vásárlok még pár motyót is. Addig, Csabikám menj a helyre és pakolj ki nyugodtan. Mindjárt megyek. Majd én váltok neked is jegyet.

Odaadtam az igazolványom, ami alapján a napijegyet kiállítják és elindultam a kocsival. Elhaladtam a jobbra lévő „nagypontyos” tavacska mellett, majd elmaradt a halneveldéhez vezető kicsi fahíd is és hamarosan a kijelölt helyen is voltam. Ez az irodától nagyjából ötven méterre lehetett, teljesen egyenes vonalban. A parton a sporik székekben, nyugágyakon vagy csak a földön ülve hódoltak a szenvedélyüknek. Volt, aki szerelt, mások beszélgettek és konzerv sört iszogattak. A gyerekek sem rohangáltak és rajcsúroztak, az írott és az íratlan szabályokat mindenki maximálisan betartotta. Ezért is szerettünk itt pecázni. Bármennyire is volt tele a hely, mindig csend volt.

Ahogy a felszerelést pakolgattam kifelé a kordéból, feltűnt, hogy nincs etetőanyag. Sem szemes, sem őrlemény. Vállat vontam, biztos azt veszi még meg, bár azt mondta, minden megvan. A fa jobb oldalán Zoli cuccai, bal oldalán az enyémek. A jobb oldalon volt két bot, rajtuk orsó és egy kisebb szerelékesdoboz. Ez bizony igencsak karcsú repertoár! Az én oldalamon a botzsákom, benne egy 6 méteres spiccbot, egy három méter kilencvenes match bot, két három méter kilencvenes féder bot és egy teleszkópos száknyél. Volt még ott a két egymásba helyezett keverő dézsa, a dézsában a négy orsóm, élelem, és két palack víz. Az elengedhetetlen négyszintes szerelékes dobozom, szákhordó táska, benne egy öt méteres haltartó, két különböző lyukméretű merítő és egy összehajtható keverő, amit víz tarolására használtam. Szóval nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy erre a pecára valóban csak én készültem.

De megláttam bátyámat jönni már, és egy kocsit húzott maga után. Ebből egyértelmű lett számomra, hogy rendesen bevásárolt a kisboltban. Nem kapkodott, lassan ballagott, egy-egy sporttársnál megállt, váltott pár szót, a fejét vakarta. Láttam, valami nem tetszik neki. Elkezdtem összeállítani a cájgokat. Leszúrtam a négy ágast és összeillesztgettem a botokat. Ekkor ért oda bratyóm és már mondta is a híreket.

-Senkinek nincs még hala. – hüledezett – egy kapása volt a négyesen a palinak, de nem lett meg.

Összeráncolt szemöldökkel hallgattam, de közben a kocsit néztem, amit betolt az árnyékba a fa alá. Ebben aztán volt minden! Amit láthattam az két ötkilós epres – nagyszemcsés etetőanyag volt, egy doboz, amiben úszót, ólmokat, etetőkosarakat, rengeteg csomag horgot, horogszabadítót láttam, öt dobozos kukorica, alul vagy tíz doboz gyümölcsös 2%-os dobozos sör, és egy kisebb oldaltáska. Ezen kívül még biztosan volt más is, amit nem láthattam.

-Várj! – állítottam meg a beszámolóját. – te kirámoltad a boltot, amíg Zsolti a jegyeket intézte?

-Á, dehogy – legyintett és átnyújtotta a napijegyként szolgáló 12-es számú bilétát. – csak úgy emlékeztem, hogy bepakoltam mindent tegnap előtt. Hát nem.

-De bakker – ágáltam – ez kész vagyon lehetett! Mindjárt odaadom a jegy árát!

-Ma Rothsildek leszünk! – jelentette ki nagyképűen. – Emlékszel? A benzinkútról, amikor jöttem ki a shopból, leguggoltam az ajtóban? Megvan?

-Igen, láttam – bólintottam és folytattam a botok felszerelését.

-Kérlek tisztelettel – lehalkította a hangját – találtam egy kis kockára hajtogatott húszezrest. Először nem tudtam hirtelen mi az, de aztán a színe miatt kapcsoltam azonnal.

Megálltam a szerelésben és ránéztem nem tréfál-e. Cinkosan vigyorgott és a szemöldökét emelgette.

-Mekkora mákos vagy Zolikám! – csóváltam a fejem és már értettem a herdálásnak eme Krőzusi mivoltát.

-De még mekkora! – elkezdett szerelni és már csak félvállról folytatta a sztorit – Tudod, amikor fizetni akartam és elővettem a zoknimból a manit és széthajtottam, akkor láttam, hogy nem egy, hanem kettő. Úgyhogy a vendégem vagy! Használd a cuccokat, amiket hoztam. Gilisztát is vettem, hátha kellene az élő csali, de csontit viszont nem, mert már csupa báb volt. Kukorica négy ízben, tigrismogyoró, miegymás.

Szájtátva hallgattam. Ilyen szerencséje nem lehet valakinek! Csak hüledeztem. Soha életemben nem találtam semmi értékeset, nem nyertem semmit. Ami hozzám érkezett azért tisztességesen meg kellett küzdenem, hajtanom kellett érte. Csodáltam az ilyen szerencsés embereket mindig, de sosem irigykedtem rájuk. Valahogy már akkor is tudtam, hogy az élet egyensúlyba hozza önmagát. Egyszer ad, máskor elvesz. Ez már nagyon sok alkalommal bebizonyosodott.

-Mit is kezdtél el mondani a vízről? – tereltem el a témát. – Senki nem fogott még?

Lassan kész voltam a felszerelés összeállításával. Az etetőanyag bekeverésének álltam neki.

-Még csak mozdítás sem volt! – átfűzte a zsinórt a gyűrűkön – valami front lehet, azt mondják.

Elgondolkodva kevertem a jó darabos etetőt, hozzátettem egy doboz kukoricát is.

-Ha front lenne – morfondíroztam – akkor azt monda volna a rádió. Erre a térségre tiszta időt jelzett. Lehetséges, hogy kifogták a java halat a múlt héten? Elképzelhetetlen. Tanácstalan voltam. Mindegy, lesz, ahogy lesz. Szétnyitottam a karfás horgásszékem és elhelyeztem a parton. Már láttam, hogy itt a bedobással komoly problémáim lesznek. Mindkét oldalamon a hatalmas fűzfa ágaitól a fej fölüli bedobás kivitelezhetetlen volt. Alsó dobással kellett próbálkoznunk hát, de így csak tizenöt méternyire tudtunk bedobni.

Zoli feltette a botját az ágasra és a zsinórt belecsíptette a swingerbe, húzott az orsóról egy kis zsinórt, hogy legyen elég emelkedése a jelzőnek, az sehogyan sem akart megállni. Mindig megfeszült. Szokása volt, -hogy másokat a lehető legkevesebb ideig zavarja – hogy az elektromos kapásjelzőt akkor élesítette, amikor már a szerelék élesítve volt.

-Ez kapás lenne? – hunyorítva néztem a jelenetet. Ahogy kimondtam, a bot kifeszített zsinórral megindult a víz felé. Bátyam elkapta a nyelet és volt annyi lélekjelenléte, hogy ne emelje fel teljesen a botot a fa ágai miatt, hanem csak oldalvást tartotta, feszítette és már lazította is a féket. A kemény pontyozó bot karikába hajlott és a fék egyenletesen szólt. Gyorsan kikaptam a szerelékemet, és kézbe vettem a szákot.

-Basszus – nyögött tesóm – ez bazi nagy! A szák még vastagon ráér.

A parton többen is a nyakukat nyújtogatták és megindult a hír: valaki jó halat fogott. Tudtam, pár perc és a szomszédok megjelennek szákkal a kézben, mintha segíteni akarnának, de ez csak ürügy volt az infószerzésre. Nem bántam, mert ilyenkor szoktam igénybe venni a kisördög sugalmait és az emberi mohóság keltette hiszékenységet. Tehát Zolikám fárasztott és a küzdelem korántsem volt egyoldalú, a végkimenetel kétséges volt. Az erős bot karikában, a fék már viszont nem állandóan szólt. Szép fokozatosan nyerte vissza a zsinórt bátyám. Megérkeztek a „segítők” is.

-Jó hal! – hallottam a hátam mögül az elismerést - nagy lesz.

-Mivel fogta? – hallottam több felől is a kérdést.

-Kishal szelettel – válaszoltam hátra sem fordulva – harcsára megy tesóm ugyanis.

-Hát ez nem harcsa! – hallottam, de nem mertem hátra fordulni, mert lebuktam volna rögvest, ugyanis úgy vigyorogtam, hogyha nem lett volna fülem körbe ért volna a szám.

-Nem. – ismertem be – nagy ponty lesz. Komoly arcot vágtam és hátra fordultam. – Olvastam, hogy a meleg, oxigénhiányos vízben a ponty szívesebben veszi fel a pici halat, mert, nagyobb a tápérték benne. Vagy valami ilyesmi…

Bátyám összehúzott szemöldökkel rám nézett a válla fölött. Ezt az információgyűjtők úgy értékelhették, hogy „miért árulod el ezt a féltve őrzött titkot?”, de én tudtam, mit takar ez a pillantás.

Lassan megadta magát a hal és már csak rövid, erejét vesztett megindulásai voltak már. A küzdelem húsz perce tarthatott, de az erős, nehéz fegyverzet gyorsan felőrölte a hal erejét. Néha megmutatta magát és a farka méretéből tíz kilón felülinek saccoltam, de amikor a hátát is megláttam, gyorsan hozzátettem még ötöt. készítettem a merítőt és egy alkalmas pillanatban alátoltam a pontynak. Mit is mondjak, nem szákoltam még ekkora halat életemben. Gyönyörű tőponty volt ép, szabályos pikkelyzettel. Lehetett vagy tizenöt kiló. A hátán lévő bognártüskén egy jól látható narancsszínű jelölő kapszula éktelenkedett. A hátam mögül is a tizenöt kiló hallatszott, de sokan húszra taksálták. De elhangzott még a gusztustalanul mázlis, a „mákos” kifejezés, meg Moby Dick neve is. Őkelme volt tehát a tó legnagyobb pontya, ezt tudtam, csak nem reméltem, hogy valaha látni fogom élőben. Mivel a szabályzat a hat kilón fölüli pontyok visszaengedését követelte meg, Bátyám gyors fényképet készített róla és szépen belecsúsztatta a szákba. Persze nem elvinni akarta, hanem bemutatni a halőrnek, és az ő jelenlétében mérlegelni, majd visszaengedni a tóba. A szabály értelmében, aki megfogja ezt a halat, az abban az évben ingyen pecázik a tavon.  A bámészkodók elsomfordáltak és visszaültek a helyükre.

Összenéztünk. Zoli csak megcsóválta a fejét és újra megtömte a kosarát, csalizott és az előbbi helyre beejtette a szereléket. Magam is ekképp cselekedtem. Viszont gyanús volt nekem a szerelék süllyedésének a sebessége. Ha itt valóban csak méternél kisebb víz van, akkor a becsobbanást követően azonnal megáll a cucc a vízben, de ahogy észrevettem kellett a szereléknek körülbelül két másodperc a feneket érésig. Ez gondolkodóba ejtett és elővettem a match botomat és felszereltem. A weggler úszót fixre állítottam és egy olyan nagy ólmot fűztem a zsinórra, ami meghaladta az úszó teherbírását. Épp az ólmot fixáltam egy gumi gyöngy ütközővel, amikor megszólalt Zoli kapásjelzője. Rövid bevágászerű mozdulat, és görbült is a bot. Most a fárasztás csak abból állt, hogy köröket engedett csak úszni a halnak.

-Kivegyem a szerkóm? – kérdeztem

-Nem kell – válaszolt és a szákért nyúlt. – ez kábé egy hármas lesz. Alátolta a szákot és formás szép tükröst emelt ki a partra. Jobbról egy dörmögő hang hallatszott.

-Nem hiszem el! – méltatlankodott – idejönnek zárásra, folyamatosan húzzák a halat, én meg akár mannát is tehetek a horogra, mozdításom sincs.

Erre egy női hang sokkal halkabban:

-Miért nem csinálod azt, amit ők? Nem zsörtölődni kell, hanem okosan pecázni. Nem te mondod mindig?

Erre már nem volt válasz. A halat eltettük az én haltartómba. Nekem ugyan nem kellett hal, de bratyómék szerették enni is. Három srác és az asszony is. Fejenként három hal volt elvihető, így ha összesen hat hallal távoztunk az még legális volt. Zsolti is megérkezett kis idő múltán, de nem rohanva. Szépen komótosan jött, zsebre dugott kézzel, a kis táskája a vállán átvetve. Odaért hozzánk és leguggolt.

-Na, szevasztok öcsisajtok! – üdvözölt – ti fogtátok meg Dicket?

-Zoli fogta – válaszoltam, mert bátyám játszotta a szerényet.

-Na, muti! – felállt és odajött a szákhoz. Megemeltem neki, és amikor meglátta a narancs jelölőt bólintott.

-Ő az – kezét nyújtotta Zolinak – gratulálok Zolikám, idén még nem fogták ki. Mire jött? – Kérdezte, és visszaguggolt a helyére.

-Ez a hülye – és rám bökött – azt adta be itt a horgászoknak, hogy halszelettel. Amúgy két szem kukoricával.

-Hát – törölte meg a homlokát Zsolti – tényleg nagyon hülye vagy! Fejét csóválva röhögcsélt – és bevették?

-Az már a sánta kutyát nem érdekli Zsolesz! – válaszoltam én is röhögve.

-Hát, - állt fel – ha kishallal, akkor ez maradjon is így! – indulni készült – Én sem fogok mást mondani. Na, hozom a mázsát. – Azzal szép komótosan elbaktatott.

Fél óra múlva ért vissza egy gurulós kocsiban háromlábú állványt, digitális mérleget, matracot hozott. Felállította, majd Bátyámmal - és persze sok bámészkodóval együtt – kiemelték a haltartót a vízből, kíméletesen rátették a hatalmas pontyot a vizes matracra és ketten együtt ráakasztották a digitális mérlegre. A számok tizenkilenc kiló ötvenhat dekán állapodtak meg. Zsolti még egyszer kezet rázott bratyómmal, közösen lefotózkodtak a hallal és a mérleggel, majd kíméletesen visszaengedték a tóba. A horgásztársak is szétszéledtek, Zsolti is eltolta a „mázsát”, de hamarosan visszajött hozzánk és leült a parton.

Valami nem fért a fejembe. Itt előttünk kábé tíz méterre nem hatvan centis a víz, ez már biztos. A match botom készen állt igazolni az elméletem. Először másfél méterre állítottam az eresztéket. Ha kisebb a víz, az úszó felfekszik a vízre, ha mélyebb, akkor elmerül. Elmerült. De elmerült egy-nyolcvanon is, két méteren is és két méter harmincon is. Két méter ötvennél már felfeküdt a vízre. Tehát a mélység itt előttünk kettő méter harminc és kettő méter örven közt van.

-A mélységet nézed? – kérdezte a munkálkodásomat figyelve.

-Ahan – válaszoltam és az úszóra mutattam – ez itt nagyjából kettő méter negyven. Nem ez a leglaposabb része a tónak?

-De az – egy fűszálat pödörgetett a szája sarkában – csak itt előttetek van egy árok ahol a csobogtató csövei futnak – és a fűszállal a vízből kiálló combnyi vastag csőre bökött, aminek a vége vízszintesen el volt lapítva. – Ez itt a vége, a túloldalinak meg itt kezdődik az eleje. Azért kellett mélyre tenni, mert így nem melegszik át a csőben lévő víz, hanem lehűl kissé, mire onnan ide, innen meg odaátra eljut. Beljebb valóban laposabb, és amikor lehet a lombritkítás után rendesen dobni, akkor mindenki befelé dobál. No, ezért „lapos” ennek a résznek a neve, - vállat vont – merthogy az is.

Összeállt a kép. A tó többi részén nagyon felmelegedett már a víz a kánikulától és ezért nem esznek. Itt ennek a hatalmas fának az árnyékában a víz valamelyest kellemesebb hőmérsékletű lehet, a csobogó pedig folyamatosan frissíti és oxigénnel dúsítja a vizet. A halak tehát itt vannak karnyújtásnyira előttünk. Amikor Zsoltinak ezt vázoltam, ő behunyt szemmel, fűszállal a szájában mosolyogva bólogatott. Szerintem ő sem tudta ezt egészen, ugyanis, ha tudta volna száz százalékos bizonyossággal, akkor ezt megemlíti, mint ahogy mindig elmondja, hogy mivel érdemes csalizni, milyen messze érdemes dobálni.

Most, hogy megvolt a miért, már nem erőlködtem a távolabbi dobások kivitelezésén. Egész egyszerűen csak egy laza alsó bedobással mintegy bepöccintettem a vízbe a szereléket. Az első halam akkor lett meg, amikor Zsolti elindult vissza az irodába a klíma alá. Mivel a szerelékem finomabb volt, mint Bátyámé, kissé tovább tartott a küzdelem. Ez is egy gyönyörű tőponty volt, a mérleg szerint három kiló hatvan deka. Ment is a szákba.

-Így kell ezt! – mondta Zsolti az indokoltnál sokkal hangosabban – kishalszelettel nagypontyokra! Bravó!

Azzal kacsintott és elment ellenőrizni. Summa summárum, a zárást nem vártuk meg, mert négy órára megvolt a hat ponty, négy kettő arányban a tesóm javára, plusz az övé volt a rekord is. Megtanultam itt, hogy egy dolog, vagy egy hely többet rejthet, mint amit mi kinézünk belőle. Amikor húztuk vissza a kerekes kocsit a kisbolthoz, hogy kicsekkoljunk, már csak elvétve láttunk horgászokat a parton. A kapástalanság meghozta a gyümölcsét. Amikor visszakaptuk az igazolványokat és bátyám megkapta az éves V.I.P kártyáját Zsolti csak csóválta a fejét mosolyogva.

-Azért nagy francok vagytok – megvakarta a feje búbját – amíg ellenőriztem, Imi a váltótársam eladta az összes csontit, mert mindenki kishalat akart fogni. Már régi volt és eléggé be is volt már bábozódva, de elvitték mindet. Köszi, nektek. Nem is tagadhatjátok, hogy kereskedők vagytok.

-És volt fogás, valami érdemleges? – kérdeztem.

-Igen, az egyik tag fogott egy kárászt. Semmi több, mindenki lenullázott.

Ahogy hazafelé gurultunk, bátyám rákérdezett:

-Hogy a túróba jutott eszedbe a kishalas marhaság?

-Tudod, a héten volt egy kis tréning az új kollégáknak, akik most kezdtek. - Vállat vontam – eszembe jutott, hogy mit hagytam ki.

A szemöldökét ráncolta – na, ezt most nem értem – hogy érted, hogy mit hagytál ki?

-Elfelejtettem a legfontosabb szabályt elmondani. – Már értette, hiszen ő is területi képviselő volt és büszkén mondhatom, hogy nagyon is jó volt a területén.

-Teremts keresletet! – bólogatott. – Mit ne mondjak, jól csináltad! És ezzel a tragikusan induló horgászatot magunk mögött hagytuk. Nyom nélkül nem múlt azonban el ez a peca. Három dolog bekerült az életembe ennek a napnak a mementójaként. Az első, hogy lehajolok az értéktelennek tűnő dolgokért. A második, hogy SOHA nem megyek pecázni a saját autóm nélkül. A harmadik az lett, hogy amikor kereskedelmi tréninget tartok, sosem felejtem el az egyes számú szabályt és ezt ennek a napnak a példájával támogatom meg.

2024.11.07

Zati

Az életben nem mindig jönnek össze a dolgok. Vagy nem úgy, akkor, ahogy akarnánk, vagy nem akkor. Ilyenkor bosszankodunk, szentségelünk és kiadjuk a mérgünket és ennyi. Ezek vagyunk mi hétköznapi, átlagemberek. Vannak azok, akik a nap minden percében siránkoznak, hogy nem jön össze nekik semmi, szerencsétlenek és elegük van mindenből. Aztán felseprik a leejtett üvegpoharat, ami széttört a járólapon. Nos, van egy érdekes és számomra minden tekintetben csodálatraméltó ember típus, faj, evolúciós ág, vagy hogy is mondjam, akiket nem ér szerencsétlenség, minden úgy van jól ahogyan történik.

De ez így nem teljesen igaz, kissé megtévesztő, mert ezt én, mint kívülálló a saját perspektívámból mondom. Ezt a típusú embert azért nem éri el a szerencsétlenség, mert minden nap, szinte minden órában eléri őket valami baj, anomália, de ez olyan sűrűn fordul elő, hogy számukra ez lesz a természetes létezés. hogy úgy mondjam megszokták a sorozatos sorscsapást. Ők inkább azon csodálkoznak, hogy nem csúsznak el a vizes padlón, hogy a poharat sikerül elkapni leestében, vagy megúsznak egy pecát bottörés vagy orsó szétesés nélkül. No, ilyen cimborám volt Csabi is. Igen, kitaláltátok, pecáztunk is. Hogy mi módon? Íme:

Egy kora nyári napon edzés után az öltözőben Csabi odaült mellém cipőt húzni.

-Zatikám – sandított rám – hétvégén mész a Tiszára pecázni?

Tudtam, hogy nemrég kapott komplett felszerelést a szülőktől olyan megfontolással, hogy a szünidőben ne a számítógép előtt zombuljon, hanem menjen ki a négy fal közül. Ezen csodálkoztam kissé, hiszen az ősei ismerték a bajbevonzó képességét. Kapott egy igencsak jó minőségű orsót, teletöltve a dobja jóféle monofil huszonkettes zsinórral.  A botot, amikor megláttam kissé elmosolyodtam, mert ismertem. Nem a márkát és a típust, hanem konkrétan EZT a botot. A helyi Hokév-horgászbolt állványán láttam meg először és igencsak elcsodálkoztam az egyediségén. Egy pergetőbot volt ez, de nagyon rendhagyó hosszban. Ezidáig nem találkoztam még három méter feletti darabbal így ez a peca a maga három méter negyven centijével egy kuriózum volt. Nem is kellett senkinek. Ott állt, keverőgyűrűjén az árcímke, ami arról tudósított, hogy nem egyszerű halandónak szánták a botot. Aztán eltelt egy fél év is talán és a címkén lévő összeg egy keresztirányú vonallal és egy új, de sokkal alacsonyabb számmal bővült. Elmúlt a karácsonyi roham is és a két ünnep közt már féláron lehetett megvenni a botot. Ez a bot egy hozzá nem értő emberre várt, aki Csabi apukája képében belépett a boltba és egy jóminőségű botot kért. Kapott is. Félreértés ne essék, a bot valóban jó volt. Csak nem pergetni. A fater azt is elintézte, hogy ne kelljen vizsgáznia, szerzett neki horgászigazolványt és valahogy összterületi engedély is került a tokba. Szerettem Csabit, nagy szíve volt és mindig meg tudott nevettetni. Barátja nemigen akadt, mert nem nagyon szerettek akkortájt sem ilyen volumenű emberkékkel mutatkozni a fiatalok. Idősebb lévén, hiszen már húsz is elmúltam, a pártfogásomba vettem. Tudtam, miért kérdezi, sokszor voltam náluk az utóbbi időben gyakorolni a horogkötéseket, a hurkokat, a szerelék összeállításokat. Tudtam, ezért gyanakodva, lassan óvatosan válaszoltam.

-Lehet, de nem biztos – a lelki szemeim előtt a Tisza mellett parkoló villogó, mentőautót, katonai búvárokat láttam.

-Ha mennél – levette bal lábáról a jobb csukát és jobbal lépett bele és rám sandított – mehetek veled én is?

-Szólok mindenképp – biztosítottam – de korán szoktam ám menni!

-Nyugi, ha pecáról van szó, nincs elég korai óra! – és feltolta azzal a jellegzetes mozdulattal szemüvegét a hüvelykujja párnájával, mintha homlokon akarta volna vágni önmagát.

A hét nyugisan telt, minden nyíl a peca irányába mutatott így pénteken felhívtam.

-Jó még a szombati peca Csabesz? Megvallva őszintén sokat gondolkodtam a dolgon és arra jutottam, hogy leviszem magammal, mert más úgysem vinné le, nekem is jó lenne a pecatárs. Voltunk már együtt a Milléri csatornán, a Holt-Tiszán, de a kezébe nyomott, általam előre megszerelt spiccbottal próbálkozott, de számolatlan törpeharcsán kívül csak egyetlen bodorkát sikerült megfognia, amit haza is vitt büszkén. Ismertem a bajvonzó képességét és ez az egy dolog szólt ellene, mert ha elkezdődik a szencsétlenség-sorozata, akkor nincs megállás, nem fogunk tudni nyugodtan pecázni. Ha nem jött semmi baj, akkor ment minden rendesen. Csitítva, elnyomva az ellenérveket mondogattam, hogy nagy baj nem lehet, ott leszünk, ahol a part homokos, nagyon lapos a part, van minden, ami a sikeres és problémamentes időtöltéshez kell.  A meder is inkább sóderes, mint köves, így az akadás is minimalizálóik. Fa, bokor nem akadályozza a bedobást, minden adott egy nyugis keszegezésre, törpeharcsa pedig nincs, ami rontaná az élményt – foglaltam össze.

-Persze, naná, Csabikám! – az örömet tapintani lehetett a vonal végén – mikor indulunk?

-Úgy terveztem, hogy ötre ott vagyok nálad és fél hatra a parton lehetünk. Jó így neked?

-Fél ötkor kiállok a kapuba és várlak. – lelkendezett.

-Ötkor – hűtöttem le a lelkesedését – nem fél öt, és nem is öt óra kettő, nem kell kapkodnod, csak időben elkezdeni a készülődést.

Nagyon büszke voltam a pontosságomra, mindig tudtam tartani az általam megadott időt pontosan, ha nekem kellett időre menni, akkor öt-tíz perccel korábban már ott voltam ahol kellett.

Csodás szombati reggel volt, bár a rádió szombatra szórványos záporokat emlegetett, de ezt már egy hónapja mondogatta természetesen feltételes módban, de esemény nélkül. A Tisza is elérte a horgászathoz – számomra legalábbis - ideális mínusz százas szintet, tehát a homokos part a miénk volt így. Mínusz száznál előtűnt a föveny és kikerültünk a nyárfák alól, és azon a részen tudtunk horgászni, ami nem okozott semmiféle problémát. Befordultam a régi kombi verdámmal Csabiék utcájába. Megbeszéltük, hogy sem etetőanyagot, sem csalit nem kell hoznia. Csak a „cuccos” kell és ellátmány a gyomornak, a többit viszem én. Ahogy közeledtem a házuk felé, láttam valakit a kapualjban, lassítottam, és akkor, amikor mellé értem megláttam a nap első csodját. Csabi állt ott bőszen vigyorogva, integetve esőkabátban, szandálban, amihez egy csíkos zokni kiegészítő volt hivatott a divatot képviselni, valami székféle a hóna alatt, hatalmas túrazsák a hátán, a botzsák, valami lom fületlen vödörben a falnak támasztva. Azt hittem rosszul látok. Úgy nézett ki a cimbora, mint egy elégedett guberáló. Jeleztem, hogy megfordulok és elgurultam az utca végéig, hogy kiröhöghessem magam. Meg tudtam volna fordulni helyben is, de akkor számot kellet volna adnom a vígságomról. Az utca végéig kinevettem magam, ott megfordultam és visszamentem Csabiért.

-Csabesz – szálltam ki még mindig vigyorogva, hogy berámoljuk a cuccait – mi a bré ez az esőkabát?

-Anyum erősködött, hogy hozzam el – magyarázta – csak nem tudtam már összehajtani, a zsákban sem fér már el.

Meg sem mertem kérdezni, hogy mi a fenét rámolt be a zsákba, mert féltem, hogy elröhögöm magam és nem akartam megbántani az anyai gondoskodás eme jeles áldozatát.

Amikor bepakoltunk véletlen ránéztem a zoknijára és egy krákogással megpróbáltam elfedni a feltörő röhögésem, amiből az lett, hogy szabályszerűen felnyerítettem. A szomszéd ablakából érces hang szólt ki:

-Mit hülyéskedtek itt szombat hajnalban? Menjetek lovat játszani a pusztára hülye kölkök és hagyjátok a dolgozó embert aludni!

Nem akartam visszaszólni, kötekedni, mert Csabiék szomszédja volt és fogalmam sem volt milyen a kapcsolatuk, nem akartam problémát. Beszálltunk és megindultunk a Tiszára. Hamar célba értünk, senki sem bitorolta a helyet, hamar kipakoltunk. Etetőanyagos vödör, botzsákok székek. Az első nekem mindig az etető bekeverése volt. Amíg a szemcsék szívták magukba a nedvességet, addig szereltem a botokat. Ma azonban ketten voltunk és eljött az oktatás ideje.

-Csabikám – tettem elé a keverődézsát – amíg megszerelem a botokat, te bekevered az etetőanyagot, jó?

Boldogan vállalta a feladatot, szeretett volna hasznos lenni.

-Persze! Mondd, mit tegyek bele!

Minden elő volt készítve egy másik vödörben, etetőanyag, aroma, szemestakarmány. Külön szatyorban az anyukámtól rendszeresen begyűjtött száraz pékáru, kiflivég, kenyérhéj, zsemle.

-Elsőnek a száraz kenyereket tedd a vödörbe, adj hozzá kis vizet, hogy felpuhuljon, aztán a száraz anyagot keverd össze. A zsinórt óvatosan fűztem a gyűrűkbe, nem akartam elveszteni a zsinórvéget, mert akkor kezdhettem elölről.  Csabesz a kenyereket beleöntötte a vödörbe és tanácstalanul nézett szét.

-Vizet a Tiszából vegyek? – kérdezte bizonytalanul.

-Dehooogy! – válaszoltam – fenn van a vízműnél egy nyomós kút. Onnan.

Láttam, megdöbbent a kérésen, de vállat vont, fogta a vödröt, és indult volna felfelé. Most az én agyam dobta le az ékszíjat.

-Csabi – mondtam lassan – ha nem akarsz sokat cipekedni, innen is jó lesz – és a Tiszára mutattam. Megfordult és a szemét összehunyorítva, végig rajtam tartva leballagott a vízhez és merített. Rájöhetett, hogy vérszívó módba kapcsoltam.

-Hányjál esernyőt – mondta – de nyitva! Ezzel el is volt intézve. Szépen összeöntögette a hozzávalókat, szárazon összekeverte.

-Az én botomat majd én akarom szerelni – nézett fel a serénykedésből.

-Persze Csabesz, én is így gondoltam – már csak az etetőkosár volt hátra – majd segítek. Megvagy a száraz alkotókkal?

-Meg, meg. – várakozón nézett rám.

-Most mehet bele a folyékony aroma. Ott van a bal kezednél. Mindet beleteheted.

Hozzáöntötte az epres aromát a bekevert alaphoz és keverni kezdte. A szeme egyre jobban elkerekedett.

-Ez eszméletlen finom illatú! – jegyezte meg – ezt minden hal szereti?

-Tulajdonképpen a halak éreznek valamilyen aromát a vízben és megindulnak az irányába. – Válaszoltam és a másik botomnak álltam neki szerelni. – Tény, hogy az ízekkel, aromákkal lehet szelektálni a fajok közt. Legalábbis ezt tapasztaltam eddig. Csabesz, most a kenyér, amit beáztattál mehet bele, de jól nyomkodd ki belőle a vizet, mielőtt beleteszed.

Így tett és alaposan elkeverte az etetőben. Időnként megállt a keveréssel, kivett egy maréknyit és szagolgatta. Nagyon tetszhetett neki az illata ez nyilvánvaló volt.

-Így jó lesz? – kimarkolt egy kétmaréknyi anyagot egyszer összenyomta, és az remekül összeállt.

-Bravó! – dicsértem meg - ezt én sem tudtam volna így eltalálni. De később kell még majd egy pici víz hozzá, mert még szívódik a vízből a nehezen nedvesedő részecskékbe. Gyere, szereld a botod, a kaját takard le a ruhával.

Így tett, és kis idő múlva ott állt mellettem a botjával és rajta egy jó minőségű orsóval. Az orsó dobja huszonkettes monofil zsinórral volt teletöltve.

-Fűzd át az összes gyűrűn a zsinórt. – rendelkeztem és a sajátomon megkötöttem a nyolcas számú kampót.

-Kész van – mutatta Csabi a zsinórvéget. – mi jön most?

-Végfület tudsz kötni dupla hurokkal? – kérdeztem

-Tudok hát! – és már hajtotta is ketté a zsinórt. Büszkesége határtalan volt.

-Ácsi Cimbi! – állítottam meg a lendületet. -végfül kell, de egy méteres! Láttam, azt gondolja, hogy megint palira akarom venni, mert az „elmészámajóanyukádba” nézéssel bámult.

-Tényleg! – erősködtem – nem szívatlak, nyugi. Megkötötte, de folyton az arcomat leste, hogy elröhögöm-e magam.

-Mondhatom, remekül néz ki. – mutatta a hurkot.

 - Jó lesz az. – nyugtattam – vágd el az egyik szárat a csomótól egy szűk arasznyira, így kapsz egy nagyon hosszú és egy arasznyi zsinórvéget. Az ollójáért kutakodott, de közben rám sandítgatott.

-A hosszúra megy a horog, a rövidre az etetőkosár. Ennyire egyszerű. – Mosolyogtam és mutattam a saját kreálmányomat.

- És ezzel lehet halat fogni? – tamáskodott – az etetőkosár itt, a csali egy méterrel odébb…

-Ne feledd, hogy a víz folyik ám rendesen! – emlékeztettem. – Az etetőkosárból kioldódó szemcséket a horog felé és azon túl viszi a víz, amin, -mint egy ösvényen- a halak elindulhatnak felfelé a horoghoz.

-Logikus – dünnyögött és elvágta a zsinórt. Is. Felszisszent és a szájába kapta a jobb mutatóujját.

-Elvágtam – jelentett be lakonikus arccal.

-A zsinórt mondtam csak – feleltem – az ujjad nem kell. Súlyos?

-Á, csak egy karcolás – legyintett és dolgozott tovább – a rövidre a forgós kapocs, a hosszúra a horog?

-Igen – erősítettem meg – és azzal kész is a cucc. Megmutattam neki a saját szerelékemet, hogy biztosítsam róla, nem szívatom. Bólintott és láttam, hogy megnyugodott. Benedvesítettem még az etetőanyagot kissé és jól összedolgoztam. Nagyon jól tapadó, homogén és tartalmas kaja lett.

Csabi nyelvét kidugva szerelt, kezét egészen a szemüvegéhez emelve kötötte a csomókat. Nem akartam még bevetni a szerelékeket, mert akkor arra koncentrálok és, ha gond adódna, nem tudnék úgy segíteni, ahogy kellene. Megvártam, míg befejezi a szerelést, a csalizást és az etetőkosár megtöltését.

-Ide állj – mutattam magam mellé – és oda dobj kb. húsz méterre! A sodorvonal szélét próbáltam meghorgásztatni vele, mert tapasztalatom szerint ott jó sok hal fordul meg. Nosza, nekidurálta magát barátom és suhintott. Szállt, repült a szerelék és egy hangos csobbanással becsobbant a parttól öt méterre. Döbbenten nézett, én magam is csodálkoztam. Ez hogyan sikerült ilyen csehszlovákra? Lassan kitekerte, de már láttam, nehezen tudja csévélni az orsó a zsinórt. Odamentem és jobban megnéztem az orsót. A zsinór valahogy furán ment a keverőgyűrű felé, és akkor megláttam!

-Csabám – mondtam zsibbadtan – hogy a nyári villám támassza meg az oldalad. Ide miért fűzted be a zsinórt – és a horogakasztó pici fülre mutattam.

- Oda nem kell? – csodálkozása őszinte volt – azt mondtad, hogy az összes gyűrűbe…

- És ez gyűrű szerinted? – felé toltam a botot, de már röhögtem – vágd le és szereld újra, nem sok idő. Addig bedobok az egyikkel. Megtöltöttem az etetőt Csabi leült szerelni a székébe. Csontit varázsoltam a horogra és bedobtam. A szemem sarkából láttam, hogy Csabi csalizik, és az etetőkosarat készül tölteni. Letettem az ágasra a botot és hátraszólottam:

-Ha nem szereled meg újra, akkor itt fogsz bénázni a cuccoddal, ecsém! Csak rám nézett, de folytatta a műveletet. Lemondóan legyintettem. Bedobott és a szemöldököm a fejtetőmig szaladt. Könnyedén a sodorvonalba ejtette a szereléket.

-Hoo - hoogy? – dadogtam, hiszen tudtam, hogy ennyi idő alatt képtelenség újra szerelni még ezt az egyszerű készséget is – hogy csináltad?

Letette a botot az ágasra, megfeszítette a zsinórt és a farzsebéből vigyorogva elővett egy oldalvágót.

-Levágtam az akasztót – feltolta a szemüvegét – most mi a bajod? És bőszen vigyorgott.

-A szerelékre gondoltam – válaszoltam majdnem sértődötten, hiszen annyira egyszerű és elegáns volt a megoldása, hogy az már vérlázító – és nem a horogakasztóra. Nem esett jól, hogy nem nekem jutott eszembe, de a felszerelés ilyen mérvű megcsonkítása számomra, ha eszembe is jut, elképzelhetetlen volt. Igaz- gondoltam –semmi haszna annak az akasztónak és az ő megoldása a praktikusabb. Lassan a helyére került minden, pecázhattunk végre. A keszegek nálam beindultak, bár én voltam folyásirány szerint feljebb, mégis én kezdtem el fogni a keszegeket. Már a harmadikat tettem a haltartóba, amikor Csabinak is kapása volt. A pergetőbot spicce gyönyörűen jelezte a rázós, agresszív kapást. Az, hogy csak a spicc remegett és nem az első tag bólintott, kisebb keszegre gondoltam. Ennek a hosszú előkés szereléknek az a nagy előnye, hogy a kapás egyenlő volt a hal akasztásával, a bot megemelésekor már a fárasztással kellett foglalkozni. Ennek ellenére Csabi odapörkölt egy rendeset és orsózni kezdte a halat. Tehette, hiszen fárasztani nem kellett, nem láttam a bot hajlásán jelentősebb súlyt. Amikor kiemelte a halat, utálkozva csak ennyit mondott:

-Törpe.

Ez egy olyan pillanat volt, mintha tarkón vágtak volna. Törpeharcsa a Tiszából. Az volt, nyolc bajusszála, színezete és a mérete egyértelművé tette ezt. Szó sem volt szürkéről, azt már sokat engedtem vissza ezen a helyen a méret miatt. Ez itt kérem tiszai törpeharcsa.

Óvatosan próbálta a zsinór végén lengedező halat megfogni. Emlékezett még a sok mellúszó okozta igen kellemetlen, sokszor gyulladást okozó mellúszó-tüskére. Óvatosan markolta meg a tizenöt-húsz deka körüli halat, mire az – a biztos markolás előtti pillanatban – ficánkolni kezdett és barátom hüvelykjébe alaposan beleállt a mellúszó tövise. Csabi felordított és lerázta a kezéről a törpét. Kiszopkodta a sebet és a ládájában lévő orvosi érfogót vette elő, amit tőlem kapott horogszabadítás céljára. Most nem a horgot fogta meg, hanem a halat a szájánál fogva és a zsinórt egyszerűen, de vicsorogva eltépte. Benyúlt a szájába és ledobta a csipeszt.

-Rohadt kis szarcsimbók – sziszegte és iszonyú rúgáshoz készülődött – takarodj vissza anyádhoz! Kissé feldobta a halat és irtózatos rúgást vitt be. Abban a pillanatban olyan ordítás reszkettette meg a levegőt, hogy hátunk mögül a fáról a madarak csapatostul reppentek a magasba. Csabi szandálján keresztben mintegy odaragasztott dísz a törpeharcsa feküdt. Mellúszója – természetesen – a szandál egyik kivágásán át barátom lábfejébe ágyazódott be mélyen. Gyorsan odaléptem és bokájánál megfogtam és a földhöz szorítottam a lábát. A tövis alaposan benne volt, de egy erélyes mozdulattal kikaptam a lábából és ledobtam.

-Várj- mondtam és az arcára nézve majdnem sikerült elröhögnöm magam. – lefertőtlenítem. Vedd le a szandit és a zoknit. A készenléti elsősegély zacsijából jód ampullát vettem elő, megtörtem és lemázoltam neki a sebet. Elégé ronda volt, de nem szólt. Amikor kész voltam megnézte és óvatosan rám nézett. Láttam szégyelli a bénaságát, szégyelli, hogy vele mindig történik valami. Megsajnáltam, de majd’ meghaltam a visszatartott nevetéstől.

-Khhhm, csak a szandált vedd vissza – krákogtam – had szellőzzön a seb. A szandált csak úgy ledobta oldalt, felállt és tett egy lépést felé, hogy felvegye. Nyüszítésszerű hang hagyta el a torkát és lassan felemelte a lábát. A nagylábujja alatti talprészén ott fityegett a megnyomorított törpeharcsa hátúszója horgonyként akadt a talpba. Egy gondolat futott át az agyamon:

-Ez direkt csinálja, hogy szórakoztasson. Mint a cirkuszban a béna, csetlő botló bohóc a nyomiságával akar mosolyt csalni az emberek arcára. Rázott egyet a lábán, mire a hal a szélvízbe esett. Letette a lábát és úgy próbálgatta. Lopva engem figyelt, én lopva őt. Összeakadt a tekintetünk.

-Nagyon béna vagyok? – kérdezte fintorogva. Visszanéztem rá nagyon komolynak tettetve magam, de belül majd szétvetett a visszafojtott röhögés. Ezt láthatta meg, mert egyszerre elnevette magát, mire belőlem is kirobbant a nevetés, mint gátját átszakított folyó. Ilyen nincs! Ennyire nem lehet valaki szerencsétlen. Ez olyan, mint egy rossz film. NEM! Nem rossz film! Zseniális! Ilyet nem lehet kitalálni!

Lassan lehiggadtunk, az oldalam szúrt, a szemem könnyes volt, és hátul a fejem úgy fájt a nevetéstől, mintha fejbe vertek volna. A horgászat lassan visszaállt paródiából normális szabadidős tevékenységbe. Etetőanyag a kosárba, csali a horogra és zamek, befelé a sodrásba, had jöjjenek az uszonyosék! Csabesz szintén. Etetőkosár töltés, csalizás, és sutty, mehet a sodrásba a cájg. A dobás pillanatában egy pici csattanó hangot hallottam és tudtam rögtön, hogy a törpés kaland után a zsinór Csabi botspiccére fel volt hurkolódva és a bedobásnál egyszerűen elpattant a huszonkettes zsinór a csomónál. Ha nem a csomónál szakad el az egy igencsak erőteljes ostorpattintásszerű hanggal járt volna.

-No – gondoltam – Csabi szerelhet újra. De ő csak állt, mint Ahab kapitány a hajóorrban és úgy várta a szerelék becsobbanását. Ez meg is történt hozzávetőlegesen negyven méterre.

-Uupsz – csak ennyit mondott Csabi – kicsit túlment.

Szájtátva néztem. Anyám, ez nem vette észtre, hogy leszakadt a szereléke!

Lassan letette a botot az ágasra, úgy csinált, mintha feszített volna valamit a zsinóron, leporolta a kezét és belehuppant a székébe. Az elszakadt zsinórvéget a szellő lágyan libegtette a spicc alatt, ott lógott egy méterre a spicctől és az égegyadta világon minden rendben volt Csabesznak. Tényleg nem látja? Valahol a lelkem mélyén a kisördög szólt, hogy ha nem jelzem neki az anomáliát, akkor nem sokat fog a parton bénázni. Had nézze csak a lógó zsinórvéget.  Csak néztem és éreztem, hogy újra jön a nevetéshullám.

-Mit nézel Zatikám? – vidámkodott – kicsit messze van. de jó ott is, hidd el!

-Elhiszem Csabám – nevettem jóízűen – elhiszem. Egy géniusz vagy ecsém!

-Mit nevetsz? – kérte számon a jókedvem – jó lenne tudnom nekem is hogy újfent együtt derüljünk!

-A törpéden nevetek – füllentettem, de jó alibinek bizonyult akkor – ha nem látom, nem hiszem el.

-Ugye? – vette át a jókedvet – mekkora esély volt rá, hogy törpeharcsát fogjak a Tiszán?

-Hát neked majdnem biztos! – hátravetett fejjel nevettem, mert láttam azt a bánatosan libegő zsinórdarabot, ami barátom igen nagymértékű szerencsétlenség sorozatának, de még inkább a bénázásának a tetőfoka volt. Ezen nevettem, nem a törpeharcsa támadáson. Csabi két kezének felém kínált középső ujjával nyugtázta a megjegyzésem, de vigyorogva. Persze hogy nem volt harag.

A zsinórvég már vagy negyed órája himbálózott a szélben és nem akartam elhinni, hogy ez az őrült kakadu nem látja. Látnia kell, hiszen én innen látom premier plán-ban. Lehetséges, hogy a szemüveg csak gátló tényező az orrán? Akkor hogyan látja a kapást? Rejtélyes… Jó tíz perc is eltelt, nekem kapásom volt és egy jó másfeles jász mehetett a haltartóba.

-Megnézem, nem összeakadt-e a horog – állt fel rögtön – lehet, hogy azért nincs kapás.

-Én várnék – mondtam és majd’ beledugtam a fejem a dézsába ahol is az etetőkosarat töltöttem újra, nehogy meglássa a nevetésem – a nagyok hirtelen kapnak és lehet, hogy éppen akkor rántod el a szájuk elől a csalit, amikor be akarják épp szippantani.

Hitte is meg nem is, leguggolt a bothoz kezét a nyélhez tette, mint amikor a kapásnak készülünk bevágni és meresztette a szemét a spiccre. Egy ideig így guggolt, majd a fejét előre tolta és erősen hunyorítva megszólalt:

-Mi a picsa!

-Meglátta! – gondoltam, de igyekeztem nem oda nézni. Úgy tettem, mintha erősen koncentrálnék a saját spiccemre.

-Mi az Csabám? – érdeklődtem nem nézve felé. Ha odanézek, tutira elnevetem magam és akkor lebukok a sunyiságommal.

-Ezt nem hiszem el! – mondta lassan és felemelte a botot úgy nézte a liánt. – Ilyen nincs, nem létezik, basszus ez… ez – nem talált szavakat felháborodásában – a rohadt anyjába! Zati, ez leszakította a szereléket úgy, hogy észre sem vettem!

Itt volt a vég. Levegőt alig kapva, visítva fuldokolva, köhögve nevettem. A székkel felborultam és öklömmel a homokot ütöttem, nem tudtam egyszerűen abbahagyni a szamárbőgés szerű nevetést. Csabi csak nézett és ő is elkezdett előbb kuncogni aztán nevetni. Ő rajtam nevetett, én rajta. Kész volt az összhang. A nevetés már sírós hüppögéssé szelídült, amikor fel-felnyerítve megpróbáltam elmondani, mi is történt. Nehezen ment, nehezen is értette, mert nagyon sokszor beleröhögtem a sztoriba. Összerakta a képet. A könnyeimet törölgetve kérdeztem:

-Ugye nem haragszol? – kérdeztem az orrom fújva egy zsepibe.

-Meredj meg te teve! – ez volt a válasza és szereléshez látott. – Tudod Zatikám, nem az a vesztes, akit földre küld az élet, hanem az, aki nem képes felállni onnan. Ide nekem a következő törpét!

Ámultam a kitartásán és azon, hogy mennyire nem lehet letörni a lelkesedését. Viszont tudtam, mint minden ilyen alkalommal, hogy amikor el fogunk búcsúzni, Csabi mondani fogja:

-A történtekről az ősöknek egy szót se! Sosem mondtam el a sztorikat, mert ezt valami árulásfélének tartottam volna. Az idő – úgy, mint mindent – a múlt lyukacsos takarójával burkol be, és ez a takaró egyre nagyobb, hosszabb, egyre több kis lyukacskával ahonnan az emlékek kilátszanak. De sosem mind egyszerre. Csak az, ami fontos, vagy szép esetleg kellemetlen volt. Viszont a sebeket okozó élek már eltűntek róluk, kellő alázattal ismét elő lehet venni őket, hogy leporolva ismét átéljük egy darabkájukat.

2024.11.20

Zati

A nyáriszünet beköszöntött, a bizonyítványok kiosztása után szétszéledt az osztály és én boldogan siettem kifelé a suliból a tudattal, hogy felsőbb osztályba léphetek. Siettem, mert be kellett még ugranom egy doboz kukoricáért a horgászboltba, ugyanis nagy pecát terveztem másnapra. Bátyám Zoli is jelezte, hogy jönne, de az ő haveri köre mindig is elsőbbséget élvezett, így a „talán jövök” mappába soroltam már jó ideje ezeket a jelzéseit. A doboz kukorica megvolt, így robogtam hazafelé pakolni. Fejben összeállítottam a zsákmányszerző arzenált.

Bot. Egy négy méteres finom Silstar teleszkópos botot használtam egy hozzá illő Silstar FX40-es peremfutó orsóval. Ezt az összeállítást szerfelett menőnek gondoltam akkor ugyanis az orsó és a bot nem csak márkában, hanem színben is teljesen megegyezett. Az orsó dobján 20-as zsinór volt peremig töltve. Ez ugyan csak a külső szemlélődőnek volt tele, én tudtam, hogy hozzávetőleg csak 40 méternyi volt a 20-as zsinór – amit a fater cuccaiból csórtam saját kezemmel – a többi csak hímzőfonal – (amit én csórtam anyukám készletéből a saját kezemmel). Nem, a fater nem volt finomszerelékes horgász, csak ezt a zsinórt használta előkének, ha keszegezett, duplán fogva, megsodorva, ha pontyozott. Gondoltam, ez a kis mennyiség nem fog feltűnni neki, ami igaznak bizonyult.

Volt egy 16 literes kimosott Diszperzites vödröm tetővel (a szomszéd János bácsitól származtatva egy kisebb felújításuk után), ebbe pakoltam a többi apróságot Centrumos reklámszatyorba csomagolva. Horgok vegyesen (párat kaptam apámtól, párat a suliban cseréltem kártyanaptárra, de a parton mágnessel is szedtem egy jelentékeny mennyiséget), egy fekete szigetelőszalagszalaggal vízmentesített gyufásdobozban (a szigszalag, gondolom, megvan, hogy honnan származott), sörétólomkészlet, bicska, konzervnyitó, három balsafa versenyúszó, küllőből kalapálás, reszelés és fűrészelés révén készített horogszabadító, ami használatát igyekeztem kerülni, mert sokszor elvágta a zsinórt. Egy zsákszák képezte még az arzenált, amit karácsonyra kaptam, és rettentően örültem neki. Ezeken kívül egyre többször vittem magammal etetőanyagot, ami két rész kukoricadarából, egy rész búzadarából és sok száraz kenyérből állt. Rendszeresen vásároltam horgászmagazint a spórolgatott pénzemből, ebben kivétel nélkül az etetés fontosságát taglalták különféle írók. Egyre jobban igazolódott a technika helyessége, magam is tapasztalhattam. Már amikor az anyagiak megengedték és tudtam venni a terményesnél. Most is ott volt már a vödör alján egy reklámszatyorban a három kilónyi csalogatóanyag.

-Eddig rendben – gondolkodtam – a kukorica a hűtőben, a száraz kenyér a sütő mellett, majd ezeket reggel teszem el. Még egyszer végig gondoltam, minden megvan-e. Ezt úgy tettem, hogy gondolatban a vízpartra képzeltem magam és összeállítottam a felszerelést fejben. Megvolt minden, a horgászigazolvány mindig a kajás szimatszatyorban volt, itt volt még egy tartalék reklámszatyor, egy pumpa és egy igazán férfias rózsaszínű esőkabát. Így tértem nyugovóra.

Másnap reggel korán keltem megelőzve fél órával a beállított öt órát. Halkan öltöztem és a lépcsőházba kitettem a motyóimat. Hálás szívvel láttam, hogy anyukám már kikészített egy jó adag száraz kenyeret, hogy ne kelljen vele a pici konyhában zörögnöm, és egy jó szelet szalámis kenyeret, szigorúan margarin nélkül. Anyukám már tudta: ha két szelet kenyeret tesz be, az egyik mindig „madárlátta” lesz, hazakerül. Ha nem volt vaj, csak margarin, akkor inkább „szőrén” ettem a kenyeret.                                                                                                                                Elpakoltam, és kisomfordáltam, behúztam magam mögött a bejárati ajtót és clappogtam lefelé a harmadikról a bicajtárolóba. Elővettem a bicajt egy Csepel Camping összecsukható bicajt, amit anyukám intézett valahonnan, és apám tette működőképessé. Tarisznya a nyakba, vödör a kormányra, a bot az orsóval keresztben a kormányon és elindultam. Kissé fújt a szél a panelrengeteg közt, de tudtam – egy okoska osztálytársam nagy tudoran felvilágosított – hogy a magas házak felerősítik a szélmozgást. No,- gondoltam – ez most pont ez az eset lesz, hiszen alaposan hajlítgatta a fák derekát a szovjet laktanya mellett. -No, de csak érjek ki a házak közül –fogadkoztam… Hát, kiértem és apám egy mondása jutott eszembe, amit ilyen időre rendszeresített: jó kis sárkányeregető idő, meg köll becsülni ezt is!

Egész héten nézegettem a Zagyeszt – ahogy a Zagyva folyót hívtuk és hívjuk ma is horgászberkekben – és örömmel láttam, hogy semmit nem változott a vízállás, szombatra megmarad így. A szolnoki részen, a Tisza - torkolat fölött nagyjából öt-hat kilométerre már kietlen, vadregényes volt a folyópart, de én ezen túl akartam próbára tenni a tudásom (nem, nem a szerencsém, hiszen olyan tudás birtokában voltam, amit senki nem tud felülmúlni, így ez nem lehet szerencse kérdése – gondoltam akkor igencsak nagyképűen), viszont ezt a területet már komoly közlekedési logisztikát igényelt. A dilemmát egy egyszerű domborzati tény okozta. A folyó jobb partja a torkolattól felfelé egyre laposodik, így a gát felfelé haladva egyre távolabb kerül a víztől. A vízparton haladva rövidebbnek tűnik az út, de mivel nem sokan jártak arrafelé a birkákat és az azokat legeltető juhászokat és az elvetemült pergetőhorgászokat leszámítva. Ezért azt gondoltam, hogy ezen a senki által nem háborgatott területen aratok majd. Kiértem a vasúti hídhoz és választhattam: a parton gurulok végig és szétrázom a vödör tartalmát, valamint kockáztatom azt, hogy a bot a kormányhoz fogva megreped, eltörik. A másik verzió, amit jobbnak véltem: a gáton történő karikázás volt, sima beton keménységű és simaságú felületen, a szél tol majd hátulról, de itt a vízhez való lejutás lett volna a bajos. Egy nagyon bokros, cserjés kétszáz- kétszázötven méteres távot kellett megtenni a gátról a vízhez, ami a ruházat tartósságát volt hivatott tesztelni és a legborzasztóbb gondolat: tolni kellett volna a Rárót ezen a távon.                                                                                                                                No, ezt a bokros részét nem ismertem, hisz nem jártam erre sűrűn, így az információ csak a gát minőségéig terjedt, azaz járható vagy sem.

Hogy a hátszelet hogyan és miként kalkuláltam bele az egyenletbe, a mai napig sem tudom, de arra jól emlékszem, hogy a gátra való felkaptatásomkor már érezhető volt a fokozódó szél, ami addig fajult, hogy mire a gát tetejére értem igencsak kapaszkodnom kellett a vasba, mint egy vasmacskába. Ekkor még csak vigyorogtam, de később már nem volt őszinte a mosolyom. Elinduláskor, mint a cirkuszi bicajzsonglőrök néhány pillanatig csak egyhelyben álltam, csak ezután indult meg velem a Ráró. Tekertem hát és izzadtam, mint Ádám anyák napján, de nem adtam fel. Az út felénél konstatáltam, hogy a vizet nem látom már, de nem a távolság miatt, nem is a szememből patakokban folyó könnyek miatt, amit szél elvtárs fújt ki, hanem az egyre sűrülő bokor, gaz és növényi ellenség miatt, de még mindig bizakodtam – arra, feljebb már ritkább, és a szél sem akkora már. Már láttam az hétvégi házakat a gát jobb oldalán és tudtam, ha most nem megyek le a gátról a vízhez akkor bizony el kell mennem a szivattyútelepig, ami jó egy kilométerre van még és ott lemenni a Zagyva befolyó mellett. A hátamon már átázott a póló, a pulcsi levételén gondolkoztam, de sajnáltam arra is az időt. – Majd a parton leveszem. – határoztam el. Nagy nehezen elértem a szivattyúházat és itt leszálltam a vasról mert egy lépcső vezetett le a gátoldalon a befolyóhoz és e lépcső peremén ideálisnak látszott letolni a bringát. Amikor lenn voltam, örömmel konstatáltam. hogy alig fúj itt a szél a bozótos felfogta azt. Vidáman karikáztam a víz partján immáron visszafelé, és kezdtem a hitemet visszanyerni, mert a szelet felfogta a jóval magasabb túlpart, a folyó tükörsimán csordogált a tiszai egyesülése felé. Fáradt voltam, mint egy túlórázó dokkmunkás, így az első tetszetős helyen leállítottam a bringát és lepakoltam. VÉGRE!   

Kis pihegés után kipakoltam a vödörből, beleöntöttem a száraz tápot a szatyorba vizet mertem és beáztattam a száraz kenyeret. Amíg ázott felszereltem az úszót, nagyon precízen antenna középig besúlyoztam, horgot előke nélkül a zsinórra. Nekiláttam az ázott kenyeret bekeverni a darákkal és örömmel láttam, hogy pont jó lesz, bár még „csucsog” a cucc, de a dara majd felszívja a vizet. Elpakolásztam magam körül és megkevertem az etetőanyagot. pont amilyen kellett! Nosza bedúrtam öt gombócot alapozásnak, és… és… Hol a túróban van a kukorica??? Gyorsan visszapergettem a fejemben a filmet a reggeli készülődésről és majdnem belerúgtam a vödörbe mérgemben. Nem vettem ki a hűtőből!!! Na, most mi legyen? Nincs semmi, amit horogra tűzhetnék? Akárhogy erőltettem az agyam nem tudtam semmit a horogra képzelni. Gilisztát nem tudok ásni, nincs ásóm, A szöcske, tücsök nem jó, feldobja a víz. Nincs semmim!

Dehogy nincs! – jutott eszembe a megoldás – Itt a szenyóm, tudok kenyér gyurmával csalizni. Az örömöm azonban rövid életűnek bizonyult, mert végig gondoltam, végig kellett gondolnom a lehetőséget.

-Ha elhasználom a kenyereket a csalizásra, az éhség maximum délben hazaűz, nem beszélve arról, hogy a két szelet kenyér rövid ideig tudta volna biztosítani a csali utánpótlást. Pedig csak ezt tudom használni csalinak, nincs mese.                                                                                                                                                                            -Hazaguruljak a kukoricáért? Dél lenne mire visszaérek az etetett helyre, de akkorra már az etetést felporszívózták rég a halak, nem tudnék rajta horgászni. Több etetőanyagom meg nem volt pillanatnyilag, a terménybolt csak hétköznap van nyitva. Matt! Nincs más, szégyen szemre haza kell mennem. Mindegy legalább fincsit ebédelek, mintha anyus a kedvencemet, krumplifőzeléket emlegetett volna. Majd holnap kijövök, otthon meg keresek valamit, amit etetőanyagnak beszórhatok a vízbe. Így vígasztaltam magam és elkezdtem összepakolni. Lassan komótosan pakoltam, amikor kész lettem ráültem a vödörre és megettem a szendvicsemet. Nem siettem, hiszen az izmaimban éreztem még a „bicajozás a szélben” című, saját rendezésű vígjáték erőfeszítését és nem volt semmi kedvem megismételni. Ahogy ott ültem és készülődtem bevillant a fejembe: de hiszen hátszéllel gurulnék hazáig. Talán tekernem sem kell, akkora a szél. Felpakoltam hát a bicajra felültem és lassan elindultam. A lépcsőn feltoltam a gépet és megnyugodtam, hogy igazam volt a hátszéllel, de a korábbi erőnek a töredéke állt már csak a segítségemre. Lassan tekertem, tapostam a pedált és éreztem, hogy valami nem stimmel. Nagyon erősen kellett tekerni a gépet, hogy haladjon, pedig nagyon erős hátszelem volt.                           

- Csak nem?? – Szörnyedtem el és leszálltam a bicajról, megnéztem a hátsó kereket és a gyanúm beigazolódott. Egy hatalmas sulyom tüskéje állt ki a gumiköpeny oldalából. A gumi reménytelenül lapos volt és tudtam, hogy ezen a pumpa nem fog segíteni. Igazam lett. A sulyom kivétele után akkora lyuk maradt a gumin, hogy a kisujjam hegye belefért.

-Hogy a rozzant tífusz érje el ezt az egész elcseszett napot! – Szórtam az áldást, mert tudtam, hogy jó másfél órás caplatás következik. No- fogadkoztam – holnap csak a suli alá megyek lógatni, oda nem kell a bicaj. Venni már nem tudok semmit, a pecabolt a városban van és délben zár, holnap vasárnap, minden zárva, tehát az van, ami nálam van. Etetőanyagnak majd főzetek anyussal rizst, a bicajt meg fater majd megcsinálja. A másnapi pecán járt az eszem mire hazaértem, tizenegy óra múlt pár perccel, anyukám kérdezte, hogy mi történt. Tudta, hogy valami nem kerek, hiszen nem volt példa rá, hogy szürkület előtt beessek hal nélkül. (Egyszer mégiscsak sikerült nemhogy hal, de felszerelés nélkül hazaérkeznem, de az egy másik történet, azt később mesélem el.) Elmondtam ahogy történt a dolog, de miközben meséltem egyszer elfordult és furcsán gyanúsan köhögött. Amikor visszafordult csak ennyit mondott: - A baj hármasával jön kisfiam. Ez egy rossz széria volt, de túlment rajtad.                                                                                                                                                                                                -Majd holnap lemész – zárta le a dolgot anyukám és hozzátette – egy óra múlva ebéd, apádék is jönnek nemsokára. Bementem a szobámba és olvasgattam, ez volt a kedvenc időtöltésem. Apám és bátyám is befutott, motort szereltek természetesen. Bátyám a kézmosás és átöltözés után megkérdezte, mi történt, hogy már otthon vagyok. Csak annyit mondtam, hogy nagyon fújt a szél.

Láttam rajta, hogy hiszi is meg nem is a mesémet, de nem firtatta, pedig nagyon szeretett alázni a cinikus megjegyzéseivel. Én is hagytam, üljön csak el ez a téma, mert igencsak bántott még a feledékenységem.  Asztalhoz ültünk, és anyukám kiszedte a levest mindenkinek, utoljára magának. A fater ezeket a szombati meglepetésmenüket csak varázskosztnak nevezte. Anyukám nagyon szeretett kreatívoskodni, egy recept önmagában nem volt jó, valamit kellett rajta változtatni mindig. Így ettem akkoriban korianderes lebbencslevest csigatésztából, tengerészrizst, amiben fellelhető volt minden féle kimaradt felvágott, zöldségmaradék, az üveg alján maradt mustár. A tejfölös rizibizi meglepően jó volt, de ezzel sehol nem találkoztam azóta sem.                        Ma csirke raguleves volt a menü első fele, de semmi extrát nem találtam benne a csipetkét leszámítva, megettem hát jóízűen.                                                                                                                                                                   - Mi a második Anci? – kérdeztem, mire anyukám sejtelmesen mosolygott.                                                               - Meglepi, majd meglátod! - De először apám látta meg és szemforgatva kérdezte:                                                  -Anyucikám a jó isten áldjon meg! Mi a fenét keres kukorica a krumplifőzelékben??                                                  -Találtam egy doboz kukoricát a hűtőben, nem akartam, hogy lejárjon a szavatossága.                                        Úgy éreztem, hogy egy dézsa jeges vizet öntöttek a nyakamba és a családom a mai napig nem tudja, hogy miért fakadtam sírva az ebédlőasztalnál a kukoricás krumplifőzelék felett.

2024.12.24

Zati

Jött a hétvége és nem azon gondolkoztam már hét elején, hogy le kellene menni a Tiszára pecázni, hanem azon, hogy mire kellene horgászni. A húsboltban, ahol dolgoztam szerettek a törzsvásárlóim, kölcsönös kedvességekkel, figyelmességgel tartottuk a jó viszonyt. Hol én adtam három szelettel több karajt, hol a vásárló hozott egy kis kóstolót a hétvégi sütiből. Szombat délelőtt még nyitva tartottam, de a délután, a vasárnap szabad volt. Egyik alkalommal az Erdélyből ideköltözött Gergely bácsi hozott egy régi horgászmagazint. Ő is nagy horgász volt, de itt Magyarországon új perspektívák nyíltak előtte. Elbeszélgettünk a napi eseményekről, a pecáról és a nagy eseményről, amiről már egy hete beszélt mindenki: a napfogyatkozásról, ami két nap múlva lesz esedékes. Hogy ez mennyire ritka és különleges esemény, és hogy a halakra bizonyosan hatással lesz.

-Igen Gergő bá - olvastam én is, sőt a híradó is bemondta, hogy az állatokra igen erősen fog hatni ez a ritka jelenség. Főleg ott Siófokon a Balatonnál ahol is teljes pompájában lesz megtekinthető.

-Mán most hatással van reájok – bólogatott lassan, elgondolkodva – Nagyon sokan mentek mán most le, hogy megnézzék szerdán. – Felemelte az mutatóujját és a bajusza alatti ravaszkás mosollyal hozzátette: - Ott arra a pár percre ott Siófokon, amikor jön a setét, és bizonyosan éjszakai pótjegyet váltatnék a pecásokkal…- Nos, ilyen volt ő. A mellettünk lévő lépcsőházban a negyediken lakott és gyakran lejött egy kis ezzel-azzal. Ha nem voltak a boltban, elbeszélgettünk, sosem sietett, Attilával, a fiával is nagyon jóban voltunk bár az idő szétválasztott lassan.

- Hallom – kanyarította vissza a témát, - hogy a Tiszán jóféle paducok vannak. Olvasd csak el a cikket, ami róluk szól a lapban, bizonyosan érdekel. Utána, ha kiolvastad tegyél bele négy könyvjelzőt tarjából, ha nem oly nagy kérés. – Azzal megbökte a szalmakalapját és kisétált. Elolvasni nem tudtam rögtön a cikket, de délután, amikor lement a vacsorakészítési roham, elővettem és lapozni kezdtem. Megtaláltam a cikket a paducokról, ami arról számolt be, hogy milyen csalikkal milyen jól lehet fogni paducot. Kiemelkedő csalinak kiáltotta ki a cikk írója a sós, fehér szalonnát és ezt képekkel meg is erősítette. A szalonnát – írta – úgy kell előkészíteni, hogy bevágunk egy csíkot egészen a bőrig, levágjuk a bőrről, majd felcsíkozzuk a szeletet, kisujjnyi vastag csíkokra. A csíkokat így persze nem lehet azonban rögtön a horogra tenni, mert a sok zsír miatt könnyebb lévén a víznél használhatatlan lesz. A megoldás: ki kell rágni a szalonnacsíkból a zsírt (!), és csak ezután szabad a horogra tenni kétszeresen átfűzve. A hatás nem marad el – ígérte az író.                                                                                                                                       Szájtátva olvastam. Sós szalonna? Ezt ki KELL próbálni!

Ezzel tehát el is dőlt, meg is van a küldetés hétvégére: Paduc vadászat. Felhívtam a tűzoltó barátomat, D. Józsit, hogy van-e kedve velem tartani a hadjáratomban. Józsi az a fajta ember, aki, ha ad, akkor azt szívből adja. Az ő értékrendje nem az anyagias világ felé tendál, hanem azok közt a dolgok közt nevelkedett, él, és a fiait tanítja, amik tiszták, nem megfoghatók, nem láthatók és belülről jönnek. Örülök, hogy a barátomnak tudhatom a mai napig. Józsi rögtön beleegyezett. Elmondtam neki sok paducot fogtam már ezelőtt is a szokott helyemen, a Tiszán, talán ott kellene próbálkozni. Nem volt semmi ellenvetése. Családjával a folyó mellett laktak, természetes volt, hogy a nagypapán és a papán kívül Józsi is erősen kötődik a horgászathoz. Stégjük, csónakjuk is volt utóbbiból kettő is. Rögtön felajánlotta hát, hogy csónakból zaklassuk a halakat. Megköszöntem, bár a csónakos horgászat nem tartozott a kedvenceim közé. A billegő, ide-oda mozgó csónakból fenekezni igazi művészet volt, de ő ebben is remekelt, hát hagytam a kényelmet a fenébe, rá bíztam magam e téren. Azt is felajánlotta, hogy egy ismerősétől hoz sós fehér szalonnát, mert nekik sok van és rettentően finom. Nagyon sok jó ismerőse, cimborája volt már akkor is, természetéből adódóan. Ezt is szívesen vettem hát és azzal búcsúztunk el, hogy péntekig még cizellálunk a dolgon. Eltelt a délután, a vasárnap is horgászat nélkül. Eltelt a hét is a napfogyatkozással. Amikor bekövetkezett az esemény, a bolt telefonján felhívtam Gergő bácsit.

-Nézi a napfogyatkozást? – kérdeztem, mire ő csak annyit kérdezett:

-Minek nézzem azt, ami úgysem látszik? Nem? Ha meg látnám, akkor sem látnám, mert kiégne a szemem. No. – Ebben is van valami…

Tűkön ülve vártam a hétvégét, pénteken vettem négy üveg meggyből főzött házi sört, mert Józsi szerette a különleges dolgokat, egy liter csontit, pár doboz gilinyót, sajtos etetőanyagot, és felugrottam anyukámhoz etetőanyagba való száraz kenyérért.  A hét során folyamatosan figyeltük a vízállást, nincs-e változás, de kitartóan alacsony szinten volt a Tisza, így nem volt már visszaút. Szombaton hat órakor a stégen vártam, hogy megérkezzen, de jószerivel csak szusszantottam egyet, megjelent fenn a gáton Józsi is. Már ahogy a lépcsőn ügetett lefelé a stéghez láttam, hogy valami fejlemény van, ami csak jó lehet, mert a pecacucc nála volt, tehát baj nem lehetett.

-Csabikám – kezdte nagy hévvel üdvözlés helyett – Tata tegnap szénné fogta magát a helyeden, de pontyból!  – Már pakolt is a csónakba, követtem a példáját.  – Kilenc kilós volt a legnagyobb az apraja három. Hoztam egy keményebb botot ezért… Csak hallgattam és matekoztam. Engem nem nagyon lehetett eltéríteni az elképzeléseimtől, ha kiterveltem egyszer valamit, akkor semmilyen más dolog nem téríthetett el ettől. Jelen esetben esélyem sem lett volna váltani, hiszen nem is szólt Joe, hogy mi a betű, ennek folyományaként CSAK paducozó – márnázó etetőt, csalit szereléket hoztam. Az egész szerelékes ládát nem hoztam el, mert a csónakban – bár hat méteres árvízi rocsó volt – a helynek nagyon nagy értéke volt. Hogy mi lesz ebből??

-Rápróbálsz? – kérdeztem óvatosan, bár tudtam a választ az etetőanyagot látván a vödörében. Pelletes, édes, pontyos-kárászos, táp volt nála két, három kilós zacskóval és egy igen intenzív epres por aroma.

-Persze – válaszolt – ezt nem hagyhatom ki, de a másikkal nyomjuk a paducot, ne aggódj.

Nem aggódtam. Tudtam, hogy nem sok mindent fogunk, ha ő az édes, én a penetráns etetővel etetek. Vagy én hanyagolom az etetést és horgászok Józsi pontyos etetésén, vagy én is beszórom a penetráns-fűszeres etetőt. Amíg a pecahelyre robogott a csónak ezen filóztam. Arra jutottam, hogy ha már itt vagyok, beszórom, lesz, ami lesz. Legfeljebb kissé elfelé dobálok az etetőkosarammal az alapozó etetéstől. De tudtam, ha ennyire szétforgácsoljuk az etetést az egyenértékű azzal, mintha nem is etetnénk, csak találomra pecázgatnánk. Ezt gondoltam akkor…

A nagy és erős motornak köszönhetően gyorsan a kiválasztott helyre értünk. Óvatosan leeresztettem a horgonyként funkcionáló beton gyeprácsot és szerelni kezdtem.  Joe-é volt a parthoz közeli oldal, enyém a meder felőli. A parttól hozzávetőlegesen húsz-huszonöt méterre köthettünk be, éppen a sodorvonalon. Jobbra, a túloldalon a Tisza-parti sétány, hátunk mögött a közúti híd, ahol már hömpölygött a városba igyekvők és a városból dél felé tartók hada. Kellemes, lanyha reggel volt, a vízen csak a híd alatt fészkelő galambok pihetollai, egy -egy faágacska úszott a fentebb sűrűn tenyésző nyárfákról. Szinte csak ezek haladásából lehetett tudni, hogy folyik a víz. Bíztató volt ez a nyugalom a kétkedésem ellenére is. A felszereléssel barátom lett kész előbb, hiszen neki összeszerelve pihentek a botzsákban a féderek, csak össze kellett dugni őket, de én pepecselős vagyok, minden horgászat után megtisztítva, leszerelve, a ládába precízen visszapakolva hagytam el a partot. Jómagam csak egy botot szereltem, mert képtelen voltam két bottal horgászni csónakból. Valahogy az a képzelgésem jött elő mindig, hogy egy komolyabb hal fárasztásakor összegubancolódik a bent lévő szerelékkel, ami halvesztést okoz. Józsi már keverte a pontyos epres etetőanyagot, észvesztően finom illatokkal árasztva el a környezetünket. Két doboz csemegekukoricával dúsította fel a keveréket majd előző nap szedett vakondtúrást adott hozzá. Az egész kaja ettől úgy nézett ki, mintha vályogvető cigányok szabadalmát bitorolnánk. De tudtam, hogy ez egy régi, jól bevált trükk, ami már bizonyított és működött.

-Indulhatunk? – Kérdezte Józsi fülig érő szájjal, két kezében egy-egy előre megformált, kb. fejenként háromnegyed kilós óriásgolyót egyensúlyozva.

- Naná – válaszoltam – de várj, engedek a horgonykötélen, mert, azt a két gölődint ha becuppantod, a víz, biztosan megemelkedik fél métert!  Jót röhögtünk és Józsi az előre kiporciózott etetőanyag-bombákat a csónak farától egyetlen méternyire beszórta. 

-Mintha megmerült volna a csónak – adtam a csodálkozót – vagy áradás jön, te is érzed?

- Válaszul felém nézett és középső ujjával elegánsan feljebb tolta az orrán a napszemüveget. Az ő szereléke az úgynevezett tiszai gyöngyönfutó szerelék volt, ami úgy néz ki, mint egy egyszerű gubancgátló csöves szerelék azzal a különbséggel, hogy a csövet egy nagyobb gyöngy helyettesíti, de a gyöngybe egy rövidebb monofil zsinóron tányérólom van kötve az etetőkosár helyett. Így egy szabadon futó szereléket kapunk azzal a különbséggel, hogy itt a zsinór iránya nincs a cső által behatárolva. Én a jól bevált óriáshurkos szereléket szereltem meg röpke három perc alatt.         Jelzem: azóta már sok sporttársnál, versenyzőnél oktató videóban láttam ezt az általam kreált igen egyszerű, de hatékony módszert. Az eljárás a következő: Készítek egy kétszer hurkolt véghurkot. Ez a véghurok viszont abnormálisan nagy, ötven centi hosszú. Ennek a huroknak az egyik szárát a csomótól elvágom egy jó arasznyira, így lesz egy hetven-nyolcvancentis hosszú és egy húszcentis rövid szál. Egyszerű: rövid szálra megy a százgrammos kosár, a hosszúra a hatos horog. Pofon egyszerű. Az etetőanyagom sajtos-parmezánlisztes keverék volt, de a vizet nem csak úgy hozzáadagoltam, hanem egy fél száraz kenyeret beletettem az apró lyukú merítőbe, merítőfejet a vízbe, hadd szívja meg magát a kenyér. Amíg szereltem és kevertem, megázott. Kinyomkodva az etetőanyaghoz adtam és jó alaposan elkevertem. Jól látszott, hogy bár a keverés hatására a kenyér szétmállott, imitt-amott nagyobb darabok is láthatóak voltak benne. Épp ez kellett. Márnára, paducra nem szerettem a homogén kaját, inkább a jó darabos, szemes etetőt favorizáltam. Józsi közben meredten nézte az idő közben bedobott és élesített két botot, amit természetesen pontyra csalizott egyiket nagy, félig főtt kukoricával, másikat csonti csokorral. Az én csalim csonti volt, amit az etetőanyagból szoktam kicsipegetni. Az etetőanyag összeállt, s mint már korábban is most is sikerült eltalálnom az optimális vízadagot a kenyérrel. A tetejére öntöttem a csontikat, megtöltöttem az etetőkosarat, csonticsokrot kreáltam négy szem csontiból és alsó lendítéssel a csónaktól picit beljebb és távolabb bedobtam a szereléket. A pontyos etetést a lehető legtávolabbra szerettem volna tudni a horgomtól. Letámasztottam a botot a csónak peremére, átkapcsoltam a nyeletőféket és vártam. A víz szinte észrevétlenül himbált így a kapást nem tudtam volna nem észrevenni. Lassan teltek a percek, amikor Joe a szája sarkából odasúgta:

-Rágja már! -ahogy átnéztem a botjaira, a külsőt valóban piszkálhatta valami, mert aprókat pöccent a spicc. Ezek az apró pöcögtetések nem tudtam mit jelentenek, hiszen ezen a helyen nagyon ritkán alkalmazok csúszó szereléket, a gyöngyös cucc jelzéseit meg egyáltalán nem ismertem. Azt tudtam, hogy az enyémen a kapás egy igen erős bólintással jelentkezik, ami, ha nagyobb a tettes, húzásba megy át. A hosszú előke ugyanis azt okozza, hogy a csali nagyokat libben a fenék felett és a halak ennek nem tudnak ellenállni, ösztönösen odakapnak a táplálékféltési ösztön következtében és ezzel fel is akadnak a horgon. Persze voltak már kivételek is, de ez a pöcögtetés új volt nekem. Józsinak úgy látszik nem, mert egyszerre bevágott egy pöcögtetési sorozat közepébe és láttam, hogy nem üresen jön a horog.

-Megvan – szólt Józsi és láttam, hogy elégedett. -Nem nagy, de legalább kicsi. –

-Kell a szák? – kérdeztem és már álltam volna fel, de leintett.

-Ehhez még nem, maradj csak. – és láttam is, hogy nincs a boton az a súly, amitől valamennyire hajlana. Tényleg nem kellette kiemelő, egy húsz centi körüli paduc volt a pöcögtető, amit Joe elegánsan mellre vett, majd a horogszabadítás után mehetett vissza a vízbe.

-Megvan az első – mondta elégedetten Józsi és már csalizott is újra – először mindig az aprók jönnek.

-Ühüm – válaszoltam meggyőződés nélkül, miközben a spiccet figyeltem meredten – úgy legyen!   Mintha valami meghúzta volna a zsinórt, de nem nagyon, gondoltam beleúszott valami hal, de a második húzás erőteljesebb volt és nekem csak meg kellett emelnem a botot, és igen rajta volt a hal. Megvolt nekem is az első, kapás és az azt követő húzás alapján kis ponty vagy kárász volt a tippem.  Nem is tévedtem, rövidesen egy fél kiló körüli ifi pontyot sikerült a csónakba segíteni. Mivel finomabb szerelékkel dolgoztam, mint barátom, használtam hozzá szákot. Természetesen ment is vissza azonmód. Az újracsalizás és a bedobás után szinte azonnal jelentkezett az újabb vendég, ami már kapásában is vehemensebb volt, a spicc egyszerűen csak bebólintott és megnyikkant a nyeletőfék. Rövid fárasztás után, Józsi finoman mögé tolta a szákot és lám, ismét egy ponty kapkodott levegő után a hálóban, de ez már jobb méret volt, másfél kilót nyomhatott. Horog ki, hal vissza. Most Józsin volt a sor és egy igen tekintélyes kiló körüli dévér vesztett rajta a horgon. Ezt már barátom eltette.

-Vendégek jönnek, jó sokan – magyarázta – meg kell kínálni valamivel őket. Katikám valami olaszosat gondolt ki nekik. – megvonta a vállát.- Milánóit csinál, az gyorsan megvan és laktató is.

-Te Papi – Fordultam oda összevont szemöldökkel – a milánóihoz mióta kell hal?

-Ahhoz ugyan nem kell – somolygott– de a fagyasztóban van a sok darált hús, ha azt kiveszi, helyébe mehet a hal. – Rám vigyorgott azzal a kisfiús mosolyával, amit nagyon bírtam benne. Ilyenkor a szeme is nevetett huncutul. -Nehogy már a levegőt hűtsük a ládában.

 Dél magasságában járhatott az idő és a mérleg a halak javára billent eddig. Két dévér és két ponty Józsinak, nekem egy dévér volt az eltett zsákmány, eddig. Persze az apraja számoltalanul jött, neki sok paduc, dévér és kis márna, nekem sok harminc- negyven deka körüli karika és kárász. A kenyeres etető bizony nem szelektált. Amit Józsi értékelhetőnek tartott eltettük, hiszen a peca végén úgyis az övé lesz mind. Amitől viszont majd’ ledobta az agyam az ékszíjat, az az volt, hogy Joe barátom botjain rendre jöttek a paducok, igaz, a méreteset éppen csak elérték. Pontyos etetésen, kemény kukoricával némelyik! Értékelhető hal, amiért is jöttünk volna egy sem.

Éppen egy bedobás után helyeztem épp le a botot, amikor Józsi rám szólt:

-Amúgy hoztam ám sós szalonnát! – és már matatott is a táskája mélyén. – ki kellene próbálnod paducra!                                                                                                                                                                   És igaza volt, de teljesen elfeledkeztem a „szuperszonikus” csodacsliról. Hiszen ezért jöttem, hogy teszteljem az olvasottakat.

-Bakker tényleg! – válaszoltam és nem vettem le a szemem a botspiccről, ugyanis mintha kapásra állt volna a spicc – levágnál egy darabot Papi?

-Persze tesókám – és hallottam, ahogy kicsattintja a bicskáját. Közben egy kisebb húzás elakadt félúton, így a mozdulatom is, amivel a bot után nyúltam.

-Itt a szalonka – szólt barátom és a szemem sarkából láttam, ahogy nyújtja felém a fehér kockát.  – Ki kell rágni a zsírját! – emlékeztetett. Érte nyúltam, de szemem nem vettem le a spiccről, ami aprókat pöccent.

-Én már feltettem egy csíkot koma! – büszkélkedett.

-Ahan – válaszoltam és bekaptam a szalonnadarabot és rágni kezdtem. De ahogy elkezdtem, azzal a lendülettel abba is hagytam és lassan Józsira néztem.

-Mi van? – kérdezte hatalmas vigyorral az arcán. – Finom, mi?

 Egyik kezében ott volt a bicska kinyitva, másikban a tenyérnyi sós szalonna, de a tetejéről hiányzott a vastag sóréteg. Ez a sótömb a számban olvadozott. Nem tudtam szólni semmit, kinyitni a számat képtelen voltam, a só elzsibbasztotta és elkezdett folyni a nyálam, mint egy hivatásos vadászkutyának. Joe csak nézett és hirtelen nem tudta, hogy mi történt. A víz fölé hajoltam és az ujjammal benyúltam a számba és ki próbáltam piszkálni a szalonnát, jobban mondva a sódarabot. Sehogy sem sikerült. Már nem zsibbadt, hanem fájt a szám belseje. Végre kicuppant a sótömb a számból, megszabadultam tőle. De a szenvedésem csak most kezdődött. Fájt, zsibbadt az egész arcom, csorgott a nyálam, soha nem éltem még át ilyet. Azt hittem lebénul a fejem. Gyorsan a flaskám után nyúltam és alaposan kiöblítettem a só maradékát, de csak olyan formán, mint a vadászkutya, amikor harapja a vizet, mert valahogy nem akart hermetikusan összezáródni a szám.  Józsi cimborám eközben olyan jól mulatott rajtam, hogy tele szájjal nevetett és a hasát fogta, de azt már nem látta, hogy az egyik botja spicce igencsak a vizet bámulja és erősen bólogat. Szólni nem tudtam, csak mutogattam erősen a bot felé.

-haháááá!- (azaz kapás!)- mutogattam kimeredt szemmel a botjára, mert a szám bizony nem nagyon akart közreműködni a kommunikációban – ahi a hohhooo! (viszi a botot!)                                                Ahogy odanézett, már kapott is a botért, mert az elegánsan billegett már a csónak peremén, éppen csak meg tudta ragadni. A heavy féder bot és a huszonnyolcas zsinór igencsak próbának lett kitéve, barátom viszont igen jól kezelte a nyelet és hamarosan ő irányított. Közben én, hogy ne legyen gubanc kivettem a cájgokat és a merítő nyelét gyűrögettem, számból patakokban folyó nyálamat a vállamba törölgettem. Józsi már térdelt, felállásról szó sem lehetett, a hal nagyon küzdött. Már jó tizenöt perce tartott a harc, de a hal nem engedte magát megszelídíteni. A szalonna okozta sokk már múlófélben volt, és bár az ajkaim olyan szárazak és cserepesek voltak, mint a kiskunsági szikes föld, a nyálam nem hagyta abba a csorgást.

-Lehet, hogy el kell oldani a csónakot – ráncolta a szemöldökét – Ez nem ponty lesz. Az nem így húz!

-Haaatya? – kérdeztem nyálcsorgatva, szemem le sem véve a botspiccről, ami szabálytalan időközönként nagyokat bólintott.

-Nem – rázta a fejét – a harcsának érezném a zsinóron a farokcsapásait amikor elfelébe megy. Ez lehet, hogy ponty, csak kabátba akadt.

Ez azt jelentette, hogy valahová a testébe kívülről akadt a horog. Ilyenkor, főleg, ha nagyobb testű és a hátába vagy a farkába akad a hal súly irreálisan nagynak tűnik. Tavakon, állóvizeken az etetésen és a környéken szippantgató halak óhatatlanul belehúzzák a testüket a meglebegtetett horogba. Legtöbbször ez lecsúszik és ilyenkor látszatkapást generál. Folyóvízen a sodrás által libbenő csali és a halak mozgása összeadódik, vagy egy beleúszós kapásnak bevágva magunk húzzuk bele a delikvensbe a horgot kívülről. Barátom összeszorított szájjal, térdelve fárasztott, próbálta – az ő szava járásával – feltépni a fenékről a pikkelyest. Úgy látszott, lassan sikerül is neki. Egyre több zsinórt tudott visszanyerni, és amikor már látszott az első burvány a víz tetején, én mellé óvatoskodtam a szákkal a jobb oldalon, de a merítést még hagytam. Ismertük már egymás szokásait, trükkjeit, az évtizedek kialakították a kettőnk „csapatát”. Józsi szokása az volt, hogy amikor a halat kifárasztva, levegőt adva neki a víz tetején kábultan billeg, a szákot nem alá, hanem mellé tolta be és a sodrás segítségével simán beleúszatta a halat. Soha nem vesztett így el halat szákolásnál! Ezt a trükköt ellestem tőle és használom ma is folyóvízen.                                                                                                                         Lassan megmutatta magát az ellenfél. Joe elkerekedett szemmel súgta oda nekem a szája sarkából:

-Wazze, egy gusztustalanul nagy jász, ha jól láttam! Én ugyan nem láttam semmit, de tudtam, hogy a két kilós jász nem ritka, de ez valahogy más volt. Ráncoltam a homlokom és törölgettem a számat. A következő fordulásnál megmutatta magát a küzdő fél és mi egyszerre mondtuk álmélkodó, elhűlt hangon:

-MÁÁÁÁÁRNA! –

Sok márnát fogtam addig a Tiszán, de ez, ami a horgon küzdött valami szenzációs méretű volt. négy-négy és fél kiló körülire saccoltam. Pár kirohanás után lassan élével a vízbe tettem a szákot és háromnegyedig lemerítettem. A márna erejét vesztve már csak körözni tudott, Józsi lassan, nyögve emelte a botot a töréshatárt közelítve, és lassan a szákba „csurgatta” a halat, megemeltem és vízszintbe billentettem a merítőt. Megemeltem és a háló tövénél fogva beemeltem a csónakba.

-Aztakurva! – nézett rám Joe – ez a legnagyobb, amit fogtam!

-Én, meg amit láttam! – válaszoltam. Tudtam, ez a hal visszamegy a folyóba, Józsi a harcművész egyenlő félként tekint rá, nem alázza meg holmi nyavalyás ócska serpenyővel. Így is volt, barátom elővette a telefonját és csinált pár képet. Átadta a telefont és felvette a halat. Megcsináltam a fotókat, és visszaadtam, ő elővette a digitális mérleget és visszatette a márnát a merítőbe. Lekattintotta a nyélről a szákfejet. A hal kába volt még, csak a farkát merevítette ki, de nem csinált ribilliót. Felakasztotta a szákot és lassan megemelte a mérleget.

-A merítőfej vizesen ötven deka – nyögte – ez így… - hunyorgatta a szemét, majd felszaladt a szemöldöke. Ha nem lett volna a sapka rajta, a tarkójáig szalad. Rám nézett lassan és a mérleget felém fordította. A kijelzőn az 59000 állt stabilan, feketén fehéren. Gyorsan lefotóztam egyben a kompozíciót.

-Ezt a fater nem fogja elhinni – Öt kiló negyvenes márna! Még egy csodáló pillantást vetett a legyőzött ellenfélre és lassan belemerítette a szákot a vízbe. Hagyta, hogy a vízben magához térjen és óvatosan kifordította a halat a szákból. Baseball sapkáját megmerítette a Tiszában és a fejébe csapta. Sok horgásztárs beszámolóját hallgattam már a dunai márnákról és tudtam, hogy a nagyobb egyedsúlyú példányokat adó Duna viszonylatában is igencsak szép ez a tiszai ötnegyvenes. Jó pár éve egy nem hivatalos beszámoló a felső-Tisza vízterületén fogott kilenc kiló tíz dekás egyedről számol be. A sporttárs egy nyugdíjas bácsi volt, aki nem akarta, hogy ellepjék a területet a mohó, kapzsi pofátlan „sporttársak”, ezért nem jelentette a rekordfogást. Ez a hal most viszont a közép-Tisza vidékén az abszolút nem hivatalos rekord. Hogy miért nem hivatalos? Amiért a kilenc kiló tíz dekás sem az.

Összenéztünk. Tudtam, hogy innen a peca már csak lógatás lesz, mindkettőnk a nagy márnával való harcra gondol. Jókora szétrágott szalonnadarab csesznyélkedett a horgomon, sajtos-kenyeres etető a kosárban, csak a cikk által ígért paduc hiányzott. Joe meggyúrt öt hatalmas földes-kukoricás-epres gombócot és a csónaktól egy méterre finoman, hogy alig csobbant, a vízre ejtette őket. Ezzel az etetéssel kapcsolatban szkeptikus voltam, iszonyatosan kemény, tömör, ezért nagyon nehéz gombócoknak láttam, véltem őket. Azt gondoltam, hogy ezekre a gombócokra, ha a víz nem viszi el, akkor jövő hónapban ráhorgászhatunk, akkorra talán kioldódnak. Ha netalán elvinné a sodrás, akkor Szegeden valaki tud az etetésünkön pecázni. A másik oldalról a józan ész azt súgta, hogyha már a papa – Józsi nagypapája, és az apukája is így használja, akkor annak oka van, az ok pedig az eredmény lesz, nem pedig az eredménytelenség. Bíztam hát, de az én etetési sávom – ami merőben más volt ízvilágban és összetételben is- jóval beljebb került. Paducot AKARTAM fogni mindenáron. Ahogy figyeltem a lassan hullámzó spiccet, a szemem sarkából barátom botjának a spiccét érzékeltem, hogy vadul rángatózik ismét és már szólni akartam, de abban a pillanatban a bevágás, vagy inkább beemelés elakasztotta a szavam. A bot, ahogy barátom megemelte karikába hajlott, mintha leakadt volna.

-Megvan – mosolygott – jó hal lesz ez is, de nem márna. Ezért szeretem a Tiszát, bármi jöhet.  Térdelve fárasztott ismét és újból előkészítettem a merítőt. A spiccen pontosan követhetők voltak a hal heves, gyors nekiiramodásai, vad, de rövid kitörései. Amikor már csak pár gyenge kirohanást produkált, betettem a szákot és megszűrtem a harcost. Másfél kiló körüli paduc volt, pont az a méret, amiért jöttünk eredetileg. Legalábbis én… no, ez már maradt velünk a haltartóban. Nem irigykedtem, inkább csodálkoztam. Én pontyot fogok a sajtos-kenyeres etetésen, Józsi márnát, paducot az epres-kukoricás etetésen?! Gondolatban vállat vontam: lényeg, hogy fogjuk a halat, mert most ad a folyó.

Merengésemből finom, de egyenletes, lassú húzás zökkentett ki. Lassan a bothoz nyúltam és felemeltem. Ezt az érzést csak azok tudják átélni, akik akasztottak igazán nagy halat folyóvízen, amikor az első tizedmásodperben az az érzés, mintha leakadt volna a szerelék, de aztán megindul, és csak kapaszkodni lehet a botban, szó sincs még fárasztásról. Átváltottam a nyeletőféket és belekapaszkodtam a botba én is, az utolsó pillanatban tudtam csak kissé nyitni a féken. Irtózatos húzást és súlyt éreztem a boton, bevágni persze nem kellett és a csónak lassan kezdett kimozdulni. Amikor megszólalt a fék, tudtam, hogy az esélyeim javultak, de ezt a halat így nem fogom tudni, megfogni. Joe, mintha csak a gondolataimban olvasna, eloldani készült a csónakot. A botokat beszedte és ügyesen a csónak orrába botladozott. Felhúzta a bekötésre használt betontömböt és berántotta a motort. A padlóról felkapott egy üdítős palackot, amire zsinór volt tekerve, a zsinór másik végén nagydarab ólom.

-Bólya - ismertem fel, -okos. Így visszatalálunk erre a helyre. A motor elindult és lassan követtük a halat, ami tengeralattjáróként úszott lefelé a sodrással. Nem gyorsan, de annál állhatatosabban. Néha kitört oldalra, ilyenkor mi is utána fordultunk, próbáltuk minél közelebb tartani a láthatatlan ellenfelet.

-Márna? – kérdezte barátom a nyakát nyújtogatva.

-Nem hiszem -nyögtem a karikába hajló bot mögül – szerintem harcsa lesz, nagyon komótosan húz. De titkon én is márnára gondoltam, ám úgy voltam vele, hogy túl szép lenne. Végül is mindegy mi ez, csak meg tudjam fogni.                                                                                                                                      Oda-vissza, fel-le vezettem a halat, néha megindult, néha csak egyhelyben keringett, de egyre feljebb tudtam hozni, apránként, szinte centinkként lopva vissza a zsinórt. A karom már nem éreztem, rettentően fájt már az állandó feszítéstől, így néha ballal is rá kellett segítenem. Amikor már vagy öt perce nem tudott a zsinór szabta körből kitörni, a féket sem tudta már megnyekkenteni, óvatosan elkezdtem felfelé húzni. Olyan volt mintha egy hullát akarnék felhozni a folyó fenekéről. Annak ellenére, hogy nem küzdött már, hihetetlenül nehéz vállalkozás volt, ebből gyanítottam, hogy nagy példánnyal van dolgom. Egy burvány és ismét alábukott. Nagy nehezen felhúztam ismét és ekkor már levegőt tudtam neki adni. Ponty volt. Nagy ponty. Nagyon nagy! Józsi ügyesen alátolta a szákot oldalról és megemelte. A ponty hagyta magát, ahogy egy ismerősömtől hallottam: dögre lett fárasztva. Amikor be akarta emelni a csónakba, segítenem kellett, a merítő két oldalát fogtuk, úgy sikerült. Józsi a kezét nyújtotta. Szó nélkül megragadtam és megszorítottam.

-Köszönöm barátom – mondtam szinte suttogva.

-Nem – rázta a fejét – én köszönöm! És csak néztük a hatalmas halat áhítattal. Rozsdabarna oldalán tökéletes pikkelyzet sorakozott, sárgás-vöröses farokúszója akár egy báli legyező.                                    A horog tökéletesen akadt a húsos felső szájba, de barátom egyetlen mozdulattal megszabadította tőle. Néztem még egy darabig és egyikük sem szólt. Nagyot sóhajtottam, nem akartan sokáig a napon hagyni ezt a hatalmas halat így kérésemre elővette a rettegett halmérleget Józsi

Ketten kellett, hogy emeljük, és a szákfejjel együtt, és a mérleg 11300g-ot mutatott.

-No, barátom- szólt és leemelte a sapkáját – ezt nevezem! Mehet a fotó?

-Naná. – válaszoltam. Lefotózkodtunk és nem haltartó szákba, hanem természetesen az éltető elemébe helyeztem vissza a potykát. Nem azért, mert ahogyan mondani szokták: az ekkora halnak nem jó már az íze, túl zsíros blablabla, hanem, mert amiért ő ezt az élményt nekem adta, az a minimum részemről, hogy tiszteletem jeléül az életét adjam vissza neki.

Józsi lassan visszaállt a bójával megjelölt helyre, gyorsan, hevenyészve bekötött. Gondolataimba mélyedve néztem a tevékenységét.

 -Ez meg szalonnára jött… - merengtem, miközben újra csaliztam. – Nincs ma itt összekeverve valami?

Józsi barátom hümmögött.

-Ez a Tisza. – Bólogatott, bedobott és rám nézett – Tudod Csabikám, Tata azt szokta mondani, hogy a horgász készülhet pontyra, paducra, harcsára vagy bármire, nem számít. Majd az öreg Tisza eldönti, hogy mit ad, - ha ad.

2025.01.09

Zati 

-Csabikám, lemész ma peccinteni? – Kérdezte bratyóm egy délelőtt. – Kishal kellene a teknősnek.

-Maradt még egy kis csontim tegnapról, lemehetek éppen. – Válaszoltam a zsíros kenyerem mögül. Vasárnap volt és semmi kedvem nem mutatkozott fater öreg DKW motorjánál a műtőssegédet játszani. Valamit folyton szerelt rajta, bár mindig működött, és ehhez valamelyünk asszisztenciájára számított erősen. Én csak a szerszámadogatós segéd szerepét vállaltam, mert nem szerettem a hetekig lemoshatatlan fekete olajfoltokat sem a ruhámon, sem a kezemen.

Elővettem a rozzant diszpis vödrömet, belepakoltam a „cuccost”, - ahogy neveztük akkoriban a holmit. Három úszó, sörétólmos készlet, horogszabadító, horgos doboz, egy reklámszatyor, aprócikkes doboz, amiben vegyesen volt minden a használt rágótól a nyolcas anyacsavarig minden, az aljára három kiló tiszta kukoricadara. Akkor még egy négy méteres spiccbot elég volt a Zagyvára, bár a tavaszi ár végén a víz még kissé fent volt, a szélvízben lehetett azért aprítani. A folyó városi részén szoktam áztatni a horgaim, mert itt a közúti és a vasúti híd közt minden igényt kielégített a víz. Ha mélyebb részen akartam pecázni, akkor átkelve a hídon a sétány felől támadtam, itt meredekebb volt a part gyorsabban mélyült a víz. ez a rész mindig adott halat, jól kiismertem már ezt a szakaszt. Ha gyorsabban melegedő, laposabb rész volt a gondolatom, maradtam a sulim, azaz a Tallinn városrész oldalán. Itt egy kiserdő választotta el a gátat a víztől nagyjából húsz méterre a víztől és vagy negyvenre a gáttól.

Nekieredtem a sétának, nem volt messze a víz. Az idővel sem voltam elcsúszva, alig múlott kilenc óra még. Húsz perc alatt gyalog kényelmesen leértem, a bicajt elővenni hülyeségnek tartottam, a gáttól tolnom kellett volna úgyis a partig lefelé, hazaindulva pedig felfelé. Verőfényes nap volt, igazi horgászidő. A vasárnap hangjai, illatjai szűrődtek ki a panelgettó ablakain. Néhol a rádióból, máshol a kazettás magnóból szólt a zene, edények zörögtek-csörögtek a vasárnapi ebéd előkészületének az elengedhetetlen lakótelepi hangjai. A presszónál a kiülős teraszon a helyi pitekuszok már emelt hangon, vörös fejjel szakértették a focit, erősen gesztikulálva, botladozó nyelvvel, mindegyik a maga csapatát istenítve. Gyorsan elsiettem mellettük. Szapora lépteim már a gáton caplattak és egy alkalmas helyen a közúti híd mellett lesétáltam a ritka nyárfaerdőhöz. A fák alatt – mivel fenn volt még a víz kissé – közvetlen a víz cammogott. Ez a rész sokkal laposabb volt, mint a túlpart, ahol már sorban ültek a sporik, tíz méterenként áztatva a cájgot. Ezért is választottam ezt az oldalt, mert nem volt kedvem a tumultushoz. Magányosan szerettem tenni venni, nem szerettem, ha beleszólnak a abba amit éppen csinálok. De néhány megjegyzést máris áthozott hozzám a víz:

- Na, a nyominger a placcon akar pecázni – Biztosan pocokra vagy nyúlra megy a negyven centis vízben! A víz itt tényleg nem volt mély, egy nagy, széles, lapos padka volt előttem, olyan húsz méter hosszan maximum fél méteres mélységgel. Korábban a hídról letekintve – mindig megálltam a hídon és néztem a vizet, a helyeket, hátha később jó lesz ez az infó – kinéztem már ezt a részt és megjegyeztem, hogy pontosan a villamos távvezeték betonjának a vonalában van. A későn ívó dévérek ezt a lapost látogatták előszeretettel, de most a bodorkák, a snecik az apróbb karikák vesztére törtem. A túloldal ezzel szemben hirtelen mélyült, és már a víz szélétől tíz-tizenkét méterre már a medret karcolta a kb. két- két és fél méterre beállított ereszték. Lecuccoltam a partra, széthúztam a botot, tizennégyes zsinór a végkapocsba, háromgrammos versenyúszó a zsinórra, az ólom négy darab sörétből hevenyészve összekomponált sor. A horog előke nélkül ment a zsinórra, nem akartam semmi extrát, minek is bonyolítottam volna a keszegező szereléket…  A vödörbe beleöntöttem a kukoricadarát és kis vizet hozzámerítettem. Egyáltalán nem tapadt, de a dara úgyis megszívja magát, és nem fenyeget a veszély, ha beszórom, hogy elviszi a sodrás, hiszen előttem szinte állt a víz. Hagytam hát állni, addig az úszót próbálgattam, és az eresztéket beállítottam, hogy a fenék felett öt-nyolc centivel legyen a horog. Mire ezzel megvoltam, gondoltam a kukoricadara is kész lesz. Tévedtem. Siralmas állagú lett az etetőm. Belenyúltam, és minta tejbegríz, kifolyt a kezemből.                                                                                                                                                   

- Na, ezt jól elcsesztem – gondoltam. – Mi a túrót csináljak most? Beöntsem a vízbe? Odaát kiröhögnek. Negyven méterre lehetnek, mindent látnak úgyis. Valahogy össze kell állítanom ezt a moslékot. Gondoltam egyet és a víznek (és a túlparton lévőknek) háttal pár marék földet beletettem a híg darába. Kevertem rajta egy kicsit és örömmel láttam, hogy tökéletessé állt össze, gyorsan beszórtam.                                                                                                                                                                 - Répával is etetsz öcsi, ugye? – kezdték újra, immáron hangosan, névre szólóan címezve. – Nyúlra azzal kell etetni! Gyere át ide! A strandpapucsomban éppen megált a víz, az mélyebb, mint ahol pecázni akarsz.

-Adunk mi halat – nagylelkűsködött az egyik hang – csak ne csináld tovább, mert a röhögéstől nem látom a kapást!                                                                                                                                                                     

Nem szóltam semmit, mintha süket lennék és ez jó taktika volt, mert abbahagyták a szellemesnek vélt piszkálódást. Csontit tettem a horogra és magam elé, ahová etettem, bedobtam és vártam. A folyó szinte lépésben cammogott, lustán csobbanás nélkül, simán és csillogón, mint egy végtelen acéllap. Belőle csak egy kis piros végű ágacska állt ki szinte merőlegesen – az úszóm. Egy leúsztatás három – négy percig is eltartott, mire újra kellett dobnom. Körülbelül az ötödik leúsztatásnál elzsibbadt az úszó, ás a víz lassan maga alá nyomta azt.                                                                                                                                                                                                           – Na – gondoltam – beleakadt a horog az ajzatba. Megemeltem a spiccet és egy olyan súlyt éreztem az emelésben, mintha tényleg leakadt volna. Csakhogy az akadó elindult a Zagyva közepe felé, és amikor már azt hittem elpattan a zsinór, nagy ívben lefelé kanyarodott. Mi ez? – gondoltam – tengeralattjáró? A bot végén a rántások megszűntek és csak a súly maradt. Meg sem mozdult a hal, csak vitette magát a vízzel. A bot görbült, a zsinór magas hangon, mint egy hegedűhúr, muzsikált a szakító szilárdságának végső határán. Lassan megindult a part felé a langós részre a hal, ha odáig ki tudom vezetni, nyerhetek. Éreztem, hogy kiver a víz.                           – Ezt meg KELL fognom – gondoltam s lopva a túlpartra pillantottam, többen felálltak és úgy nézték a csatát. Szákom nem volt nem számítottam ilyen ellenfélre, de már a part közelében volt a hal. Láttam, hogy milyen nagy, biztosra vettem, hogy dévérkeszeg. De ekkorát látni sem láttam! Mintha a harctól teljesen elalélt volna csak jött, jött a part felé, és amikor már kartávolságra volt, a zsinórt feszesen tartva bementem a vízbe és egy apám által tanított fogással a kopoltyúk mögött, megragadtam erősen a halat. Dévér volt. De mekkora! Az csak megmerevítette a farokrészét és hagyta magát kiemelni. Ráfektettem a diszpis vödör tetejére (épp elfért rajta) és gyönyörködtem. Soha nem fogtam eddig ekkora keszeget. Saccra másfél kilós volt, aranybarna-zöld háttal és sárgás hassal.

-Mi az öcsi? Mit fogtál? - Hallottam több felől is a kérdést.

-Nyúl – válaszoltam jó hangosan, fel sem nézve. Erre már nem volt válasz, csak valami dörmögés egymás közt. Kiakasztottam a horgot és a diszperzites vödörbe vizet mertem. Beletettem a dévért, vissza a tetőt, ráültem és remegő kézzel újra csaliztam. Bedobtam az előző helyre és az úszó nem ment fél métert sem lecuppant, de olyan vehemensen, hogy hallani lehetett. Ennek már bevágtam, nem csak megemeltem. Most is nagy súly a bot végén, de nem bólogatós, húzós védekezés volt a válasz, hanem rángató rohanás minden irányba. A bot most is kétrét hajlott és a zsinór a fülemnek kedves, de ugyanakkor aggodalomra okot adó fütyülést hallatot ismét. Ez más volt, éreztem, és fárasztás közben a gondolatok nem álltak meg a fejemben.

-Márna lenne? – Nem hinném. A Tiszából ide nem úszik fel. Balin lesz, azt sokat fogtam, ismerem a védekezését. Vagy amur. De az sem lehetetlen, hogy ponty. Közben lassult a tánc, már én vezetgettem a harcost. Már vagy negyedórája ment a kitörés – visszaerőltetés mire gyengülni véltem. Néha megindult még, de szigorú vezetésemre meggondolta magát és egyre közelebb jött a parthoz. Tíz perc telhetett el mikor már láttam a víz csillogásán túl, és elhűltem. Nyurgaponty! Másfél - két kilós lehet. Mámorban égtem, főleg, amikor a túlparton ismét szemet árnyékolva felállt néhány kolléga, de nem szurkolni, vagy, ha igen, akkor a halnak. Amikor a parttól két méterre lehetett, bementem a vízbe, és akkor már láttam, hogy nem ponty, hanem egy hatalmas jász akadt a horgomra. Vörös úszói, arányos, szabályos formája szemet gyönyörködtető volt. Ezt a halat is a tarkójánál ragadtam meg és a kezem, bizony alig érte át a vastag izomköteget.

Komótosan elrendeztem ezt a gyönyörűséget is, pontosan akkora volt, mint a teteje a vödörnek és csak vigyorogtam, mint fuvaros lova a rohadt tökre, nem tudtam abbahagyni.                                           - Ez van, gondoltam – horgászni tudni kell – ültem vissza a vödörre. Újracsaliztam és már repült is vissza az úszó. A folyamat most csak a harmadik úsztatásra indult be. Cuppantós, lerántós kapás, és ismét a zsinórmuzsika. A túlpartról már páran nem bírták ki és átszóltak:

- Nem akarsz még hazamenni tökös? Anyukád már biztosan vár. – De volt, aki leszólta ezeket:

-Mi az spori? – savanyú a szőlő? Vegyen leckéket a fiútól, hogyan kell horgászni és maradjon addig is csendben! Szép volt fiú! Így tovább!

Én egy szót sem szóltam, csak fárasztottam és az előbbi jász ikertestvérét tettem bele a vödörbe, de már az előbbiek is csak karikában fértek el és most láttam több biztosan nem fér el benne. Átnéztem a túloldalra, ki az, aki mellém állt, de sokan voltak, nem tudtam meg, melyiküktől szólt a bíztatás. Összeszedtem a holmim, beletettem az etetőanyagos relkámszatyorba, a botot összecsuktam és átszóltam a túloldalra:

-Uraim! – és kezemet a mellemre téve szertartásosan meghajoltam. – Egy élmény volt önökkel! Odaátról harsány nevetés hallatszott. – Szép volt haver, jól megmutattad!

Elindultam hazafelé, és a vödör füle majd levágta az ujjaim, nem lévén markolást segítő fogantyú rajta. De csak vittem és boldog voltam. Amikor hazaértem, bratyóm látta a cipekedésem, és azt gondolhatta, vízzel hozom a kishalakat, hogy élve adhassa a teknősének, letámadott.

-Jó sokat hoztál ecsém, mutasd! – felnyitotta a fedelet és – lassan rám nézett. – Na, elmész te a picsába! – Mondta, és visszarakta a fedőt. -Van még csontid?

-Van – feleltem – de már láttam, hogy veszi elő az öt méteres új és a négy méteres, enyémhez hasonló spiccbotját, a horgászos szimat szatyorjába belegyűr egy zsákszákot. Merítőhálót elcsórta a fatertól, szétnézett megvan-e minden és bólintott.

– Gyerünk – mondta – út közben mindent elmesélsz. Mondtam, hogy nem kellene menni, hivatkoztam a szerencse forgandóságára, hogy meg kellene pucolni a jószágokat, hogy nincs etetőanyagom több, de hiába, megszállta a zsákmányszerzés démona. Menni kellett.

Így lett, hogy töviről-hegyire elmeséltem a gúnyolódókat, az etetőanyag mizériát, a sporit, aki mellém állt, a kapásokat, a fárasztást. Egyetlen szó nélkül hallgatta, de igencsak megszaporázta a lépteit. Követtem, de tudtam, hogy ebből nem lesz peca, legalábbis nem lesz az én pecám folytatása. Kiértünk a gátra, le a fákhoz, de már láttuk, hogy ezen az oldalon, pontosan, ahol én ültem, azon a tizenöt méteres szakaszon a túloldali négy horgász ült összezsúfolódva, botjukat suhogtatava, egymásra dobálva, egymást szapulva.

-Szerintem menjünk máshová – javasoltam látván az értekezletet.

-Jó ötlet – bólintott bratyóm.- a túloldal jó lehet?

Első gondolatom nekem is ez lett volna, de sem etetőanyagom nem volt, sem megkísérteni a szerencsémet nem akartam, hiszen, ha leülünk az irigy sporik helyére és nem fogunk semmit az nagy égés lett volna. Hogy a hátrahagyott etetésemen fogtak-e, azt nem tudtam.

-Hohó – állítottam meg a gondolatmenetet – hátrahagyott etetés? Az nem csak nekem van ám! Odaát, folyamatosan csobogott a víz, amíg pecáztam itt, a kollégák erőteljesen etettek. Ez az etetés most ott van, hiszen nem telhetett el egy óra sem mióta otthagyták helyeiket a horgásztársak a nagy fogás reményében.

-Igen – az jó lesz – kacsintottam rá és átmentünk a hídon. Amit ezek ott lent csináltak az minden volt, csak éppen nem kulturált peca. igencsak csodálkoztam volna, ha fognak halat ott. Folyamatosan csobogott az etetőanyag, kiabáltak egymással is.

-Nem lát? – kiabált az egyikük üveghangon – ráúsztatott az etetésemre maga szerencsétlen tahó!

-Tahó ám maga meg a nénikéje! – jött a válasz – nem a maga etetés az, hogy hulljon ki a haja két ásónyom mélyen!

-Meredjen hanyatt, kedves uram! – kedveskedett egy harmadik nyájas hang.

Átértünk a meredek oldalra és leügettünk a gátoldalon a vízhez. Láttam, szemben egyikük megismert és odament a másikhoz. Valamit pusmogott és felénk mutogatott. Emez csak legyintett. Nem nagyon érdekelt a dolog. Tudtam hol volt az előző etetésük és ez nekem elég volt. Mivel a botom csak négy méterre volt szerelve, bratyómnak négy és öt méteres is volt, úgy határoztunk, hogy az ő öt méteresét élesítjük, lévén kevés lett volna a hely kettőnknek.

-Játsszuk azt, hogy tanítalak pecázni – súgtam oda bátyámnak.

-Minek? – hökkent meg, mert tudott pecázni ő is, csak benne nem volt meg az a szenvedély, ami bennem.

-Alázunk – kacsintottam és a fejemmel a vállam mögé intettem a túlparti pecásokra. Ők most teljesen csendben voltak, szerintem megismertek.

-Jó, most az úszót rakd fel – mondtam jó hangosan, hogy hallják odaát. – a horgot majd én megkötöm neked.

-Figyelnek ám – súgta vigyorogva bratyóm és csinálta, amit mondtam. Szépen felszerelte a botot, és az ereszték állításához készülődött. Ekkor egy hang – megismertem a hangját annak a sporttársnak, aki korábban leszólta a kötekedőket és bíztatott. Odaátról nem látszott, főleg, hogy ült, hogy mekkora tagbaszakadt ember. Méter kilencven lehetett és olyan vállai voltak, hogy mire a szentjánosbogár körberepülte volna kétszer kellett volna akkumulátort cserélnie.

-Sziasztok – szólt – megnézhetem a szereléket?

-Persze – mondta bátyám és rám nézett. Én sem értettem nagyon a dolgot, kissé megvontam a vállam és szemöldökkel jeleztem is ezt. Közelebb jött és suttogva mondta, miközben úgy tett, mintha valóban a szereléket vizsgálná:

-Mutassátok meg, fiúk ezeknek a barmoknak, hogyan kell horgászni. – kacsintott és azzal visszaballagott a helyére. Hatalmas testét hanyag eleganciával, de macska finomsággal eresztette vissza a székébe.

-Ki ez? – suttogta Zoli fejtetőig szaladt szemöldökkel– ekkora bazi embert nem láttam még.

-Dunsztom sincs – feleltem én is suttogva, homlokunk összeért – de ő szólta le az alázóbandát.

-Mit ne mondjak – suttogta – ha leverne valakinek egy paraszlengőt, az biztosan megállná röhögés nélkül.

Ezen jót kuncogutunk, de a kezünk nem állt meg. Megkötöttem az előkére a horgot, bátyám összehurkolta a főzsinórral, az ólmozást praktikusan az úszó mellett tartotta, pont amennyi az adott úszóra kellett. Kis szöszmötölés után összeállt a szerelék és odaballagtunk a vízhez. Ezt a részt jól ismertem, sokat horgásztam itt az elmúlt két évben. A part meredeken esett és a meder követte ezt az esést. Ám hosszas méregetést követően kiderítettem, hogy a parton balra lévő nagy kő vonalában kezdődik egy nagyjából hetven centi széles párkány a mostani vízálláshoz mérve két és fél méterre a parttól. A nagy kő, amit mércének használtam, elég magas volt és elég hosszan benyúlt a vízbe, hogy megbízható támpontot adjon. Ennek a kis polcnak – ahogy én neveztem – a hossza sem volt nagy, négy méter hosszúságú volt, azután valami akadó lakott jól a beszakított horgokból és szerelékekből. Betondarabra gondoltam, kiálló vassal. Nos, ezt a párkányt kellett meghorgászni, de az volt a trükkös a dologban, hogy négy méteres bottal teljesen a kőhöz kellett állni, az eresztéket a párkány fölött lévő vízoszlophoz állízani, hogy a csali éppen csak „karcolja” a feneket. A bedobás viszont nem a peremre történt, hanem beljebb és feljebb. Aztán egyszerűen vissza kellett tartani a szereléket és a víz szépen kifelé kezdte hozni és mintegy landoló repülő, rátette a kis laposra. Itt csak le kellett követni finom visszatartással a csalit és mindig meglett az eredmény. Mindezt elmondtam tesómnak és nekikezdtünk vallatni a Zagyvát. Az vallott is szépen. Az első jász éppen akkor csapott a csalira, amikor az megérkezett a laposra. Igencsak harcos volt a koma és elég sok kirohanását kellett kivédenie bátyámnak. De végül is a rutin győzött és szákoltam a gyönyörű halat. Másfél kilósra saccoltam, ép egészséget hal volt. Ment is a haltartóba. A következő egy fél kiló körüli dévérkeszeg volt. A kapása a jász lerántós, vehemens kapásával ellentétben „zsibbasztós” volt, ami olyan volt, mintha a szerelék elakadt volna a fenéken és víz az úszót rézsútosan lenyomja. Ezeket a jeleket tesóm is ismerte és rövid bevágás után, mint egy darab fát húzta a felszínre a dévért. Az, mintha akkor kapcsolt volna, hogy baj van akkor kezdett csak küzdeni. Bátyám rötyögött.

-Hehehe, megérezte a tepsiszagot a haver. – kissé jobban megemelte a botot, és már dugtam is a hal alá a merítőt. Horogszabadítás, szák. A következő is dévér volt, de húsz deka körüli, szák sem kellett hozzá. Hogy bosszantsam a túloldali sporikat, hangosan, hogy hallják odaát mondtam Bratyómnak:

-Az aprókat engedd vissza, hogy az amatőrök is foghassanak. – vártam odaátról valami reakciót, de semmi. Néma csönd. Mintha nem hallották volna. Fogni nem fogtak semmit, ezt figyelemmel kísértem, hiszen mégiscsak az én etetésemet bitorolták. A botok viszont suhogtak megállás nélkül.

Folytattuk a pecát és egy idő múlva a nagydarab ember is odajött és leült mellénk. Zolival összenéztünk és ő vállat vont. Már jócskán volt a szákban, amikor – mint a bemutatkozásából megtudtuk – Emil megkérdezte:

-Van valami trükkötök fiúk? – Hangjában csak kíváncsiság volt. –nekem is jó lenne egy kis hal otthonra, mert ha nem viszek, kikapok az asszonytól.

Összenéztünk tesómmal és egyszerre robbant ki a röhögés mindkettőnkből. Ő csak nézett értetlenül, aztán megértette, legyintett és ő is nevetett.

-Öcsémet kérdezze – mondta bátyám és két friss csontit tűzött a horogra. – Az ő tudományos észjárását követem én is. Eddig mindig bevált.

Emil kérdőn nézett rám, és míg bátyám újra úsztatni kezdett, elmondtam neki, hogyan és miként horgászom. Végighallgatta – közben bátyám újabb gyönyörű dévérrel szaporította a zsákmányt – és elismerően bólintott.

-Ecsém, ez tényleg olyan, mintha tudományos lenne pedig nem más, mint tiszta logika. Megpróbálhatom? Rám nézett, majd bátyámra aztán megint rám.

-Semmi akadálya! – szólt bátyám és kivette a szereléket és Emilnek nyújtotta a botot

-Ó, nem – szabadkozott – majd az enyémmel, ha lehet. De láttam a szemén, hogy elismerően és sóvárogva nézi a botot. Igaz, ami igaz. Bátyám nem érte be a középkategóriával. Az ő botjai már körszövött karbon botok voltak, anyánk félhavi fizetésének ára. hogy honnan bugázta Zoli, nem tudom.

Elballagott a cuccaihoz, felvette a saját botját és visszajött. Bátyámmal összepillantottunk. A felszerelése volt, ami megdöbbentett. Egy igen rozoga gyűrűs bot volt a kezében, három méteresre saccoltam. A boton a keverőgyűrűből hiányzott a kerámia betét és zöld-sárga szigetelőszalaggal volt a bothoz rögzítve. A spicc is furán, ferdén állt, jobban megnézve egy hüvely, úgynevezett stucni volt ráhúzva az utolsó és az utolsó előtti gyűrű között. Ebből összeraktam, hogy törött a spicc és egy külső stucnizássak oldották meg a problémát. Az orsó rajta egy már akkor is muzeális korú Rileh Rex orsó volt vékony zsinórral feltöltve. A szerelék maga, úgy láttam, jól van összerakva, de nem fűztem hozzá nagy bizodalmat. Beállította az eresztéket a bátyáméhoz és bedobott az általam vázolt módon. Szépen vezette a szereléket, és amikor az úszó a kőhöz ért kissé visszatartotta és csak lépésben engedte a csalit a fenék felett. A kapás zsibbasztós volt, tehát dévér kapta el a felkínált két szem csontit. A kirohanás viszont, amit produkált már nem dévér keszegre vallott. A bot meggörbült és a víz felé bólintott. Emilnek alig maradt ideje lazítani a féken. A hal csak ment, Emil a parton követte. Aztán egy idő múlva lassan visszafelé jöttek és láttam, hogy van ám ott rutin a fárasztásban! Zoli a szákkal követte és nem sokkal az akasztás helyétől már csak karikákat rajzolt a zsinór a vízen. Odaátról természetesen ezt mind látták és páran csomagolni kezdtek orruk alatt dünnyögve. De azt is láttam, hogy ez a pakolás nem valami lendületes, inkább visszafogott és lassú. Persze, hiszen látni akarták a végkifejletet. Valahogy az volt a fejemben, hogy ezek a halnak drukkolnak, nem a horgásznak. Az ő életükben a szomszéd kertje bizonyosan zöldebb, de tele van szarral.

A hallal közben Emil már megkóstoltatta a levegőt és az megadta magát. Elhűlve néztem. Jó öt kiló forma ponty volt a hálóban. Emil kiszabadította a horgot és felsandított ránk.

-Eltelhetem? – kérdezte szégyenlősen – már összeraktuk, hogy nincs valami sok pénze, a hal is enni kell nekik, nem pedig csak hobby, mint nekünk.

-Persze, - válaszoltam bátyám helyett is – maga fogta.

-Köszönöm fiúk – azzal kezet ráztunk – nagyon köszönöm!

Felemelte a halat, hogy odaát is lássák és átszólt:

-Hé sporik! – hangja vidáman volt – látják? Ha nagy az arc, nagy lesz a pofon is!

Egyik sem szólt, még a biztosnak vélt vízhatár ellenére sem. Csak pakoltak. Most már mindannyian.

-Ha nem haragszik meg – kérdezte bratyóm Emilt, ahogy a halat a szákjába tette. – odaadnánk a mi halainkat is, mert mi nem esszük, csak pecázunk rájuk. Bőszen bólogattam.

-És ha meg nem sértjük – folytatta Zoli – elfogadja az egyik botot? Nekünk még van otthon vagy öt.

Persze nem volt, csak bratyómat, ha elkapta a jótékonysági roham, akkor nem volt megállás.

-Na neeee – ellenkezett Emil – Ne szórakozzatok velem. De látta, hogy komolyan gondolja bátyám, így elbizonytalanodott. Én is megerősítettem, hogy tele vagyunk bottal. Közben a haltartónkat odavittem Emiléhez és átpakoltam az övébe a halakat. Amíg pakolgattam, Zoli összetolta a botot, a szereléket feltekerte a létrára.

Hát – Vakarta Emil a fejét – ha így gondoljátok, nagyon szépen megköszönöm. De mit adhatok én nektek cserébe?

-Már megkaptuk – feleltem mosolyogva és a fejemmel a túlpart felé intettem.

Bátyám odaadta a botot és rám nézett.

-Mehetünk öcsém? – kezet fogtunk újfent Emillel, sok szerencsét kívántunk, felkaptam a fűből a botomat és a vödröt és megindultunk. A hídról még intettünk neki, visszaintett. Még innen a hídról is látszott, hogy mekkora darab ember.

Amikor hazaértünk a Szerelések elpakolása közben megjegyeztem:

-Nagyon jó fej és nagylelkű vagy Zolikám hogy megsajnáltad szegényt. Én is láttam, hogy csóró, de hogy nekiajándékozz egy méregdrága botot, azt nem gondoltam volna rólad.

-Ugye, tudok meglepetést szerezni? – vigyorgott kajánul – majd veszek másikat neked -  Ezzel kivette a SAJÁT  botját a kezemből és betette a szekrényébe.

2025.01.15

Zati