A nyáriszünet beköszöntött, a bizonyítványok kiosztása után szétszéledt az osztály és én boldogan siettem kifelé a suliból a tudattal, hogy felsőbb osztályba léphetek. Siettem, mert be kellett még ugranom egy doboz kukoricáért a horgászboltba, ugyanis nagy pecát terveztem másnapra. Bátyám Zoli is jelezte, hogy jönne, de az ő haveri köre mindig is elsőbbséget élvezett, így a „talán jövök” mappába soroltam már jó ideje ezeket a jelzéseit. A doboz kukorica megvolt, így robogtam hazafelé pakolni. Fejben összeállítottam a zsákmányszerző arzenált.
Bot. Egy négy méteres finom Silstar teleszkópos botot használtam egy hozzá illő Silstar FX40-es peremfutó orsóval. Ezt az összeállítást szerfelett menőnek gondoltam akkor ugyanis az orsó és a bot nem csak márkában, hanem színben is teljesen megegyezett. Az orsó dobján 20-as zsinór volt peremig töltve. Ez ugyan csak a külső szemlélődőnek volt tele, én tudtam, hogy hozzávetőleg csak 40 méternyi volt a 20-as zsinór – amit a fater cuccaiból csórtam saját kezemmel – a többi csak hímzőfonal – (amit én csórtam anyukám készletéből a saját kezemmel). Nem, a fater nem volt finomszerelékes horgász, csak ezt a zsinórt használta előkének, ha keszegezett, duplán fogva, megsodorva, ha pontyozott. Gondoltam, ez a kis mennyiség nem fog feltűnni neki, ami igaznak bizonyult.
Volt egy 16 literes kimosott Diszperzites vödröm tetővel (a szomszéd János bácsitól származtatva egy kisebb felújításuk után), ebbe pakoltam a többi apróságot Centrumos reklámszatyorba csomagolva. Horgok vegyesen (párat kaptam apámtól, párat a suliban cseréltem kártyanaptárra, de a parton mágnessel is szedtem egy jelentékeny mennyiséget), egy fekete szigetelőszalagszalaggal vízmentesített gyufásdobozban (a szigszalag, gondolom, megvan, hogy honnan származott), sörétólomkészlet, bicska, konzervnyitó, három balsafa versenyúszó, küllőből kalapálás, reszelés és fűrészelés révén készített horogszabadító, ami használatát igyekeztem kerülni, mert sokszor elvágta a zsinórt. Egy zsákszák képezte még az arzenált, amit karácsonyra kaptam, és rettentően örültem neki. Ezeken kívül egyre többször vittem magammal etetőanyagot, ami két rész kukoricadarából, egy rész búzadarából és sok száraz kenyérből állt. Rendszeresen vásároltam horgászmagazint a spórolgatott pénzemből, ebben kivétel nélkül az etetés fontosságát taglalták különféle írók. Egyre jobban igazolódott a technika helyessége, magam is tapasztalhattam. Már amikor az anyagiak megengedték és tudtam venni a terményesnél. Most is ott volt már a vödör alján egy reklámszatyorban a három kilónyi csalogatóanyag.
-Eddig rendben – gondolkodtam – a kukorica a hűtőben, a száraz kenyér a sütő mellett, majd ezeket reggel teszem el. Még egyszer végig gondoltam, minden megvan-e. Ezt úgy tettem, hogy gondolatban a vízpartra képzeltem magam és összeállítottam a felszerelést fejben. Megvolt minden, a horgászigazolvány mindig a kajás szimatszatyorban volt, itt volt még egy tartalék reklámszatyor, egy pumpa és egy igazán férfias rózsaszínű esőkabát. Így tértem nyugovóra.
Másnap reggel korán keltem megelőzve fél órával a beállított öt órát. Halkan öltöztem és a lépcsőházba kitettem a motyóimat. Hálás szívvel láttam, hogy anyukám már kikészített egy jó adag száraz kenyeret, hogy ne kelljen vele a pici konyhában zörögnöm, és egy jó szelet szalámis kenyeret, szigorúan margarin nélkül. Anyukám már tudta: ha két szelet kenyeret tesz be, az egyik mindig „madárlátta” lesz, hazakerül. Ha nem volt vaj, csak margarin, akkor inkább „szőrén” ettem a kenyeret. Elpakoltam, és kisomfordáltam, behúztam magam mögött a bejárati ajtót és clappogtam lefelé a harmadikról a bicajtárolóba. Elővettem a bicajt egy Csepel Camping összecsukható bicajt, amit anyukám intézett valahonnan, és apám tette működőképessé. Tarisznya a nyakba, vödör a kormányra, a bot az orsóval keresztben a kormányon és elindultam. Kissé fújt a szél a panelrengeteg közt, de tudtam – egy okoska osztálytársam nagy tudoran felvilágosított – hogy a magas házak felerősítik a szélmozgást. No,- gondoltam – ez most pont ez az eset lesz, hiszen alaposan hajlítgatta a fák derekát a szovjet laktanya mellett. -No, de csak érjek ki a házak közül –fogadkoztam… Hát, kiértem és apám egy mondása jutott eszembe, amit ilyen időre rendszeresített: jó kis sárkányeregető idő, meg köll becsülni ezt is!
Egész héten nézegettem a Zagyeszt – ahogy a Zagyva folyót hívtuk és hívjuk ma is horgászberkekben – és örömmel láttam, hogy semmit nem változott a vízállás, szombatra megmarad így. A szolnoki részen, a Tisza - torkolat fölött nagyjából öt-hat kilométerre már kietlen, vadregényes volt a folyópart, de én ezen túl akartam próbára tenni a tudásom (nem, nem a szerencsém, hiszen olyan tudás birtokában voltam, amit senki nem tud felülmúlni, így ez nem lehet szerencse kérdése – gondoltam akkor igencsak nagyképűen), viszont ezt a területet már komoly közlekedési logisztikát igényelt. A dilemmát egy egyszerű domborzati tény okozta. A folyó jobb partja a torkolattól felfelé egyre laposodik, így a gát felfelé haladva egyre távolabb kerül a víztől. A vízparton haladva rövidebbnek tűnik az út, de mivel nem sokan jártak arrafelé a birkákat és az azokat legeltető juhászokat és az elvetemült pergetőhorgászokat leszámítva. Ezért azt gondoltam, hogy ezen a senki által nem háborgatott területen aratok majd. Kiértem a vasúti hídhoz és választhattam: a parton gurulok végig és szétrázom a vödör tartalmát, valamint kockáztatom azt, hogy a bot a kormányhoz fogva megreped, eltörik. A másik verzió, amit jobbnak véltem: a gáton történő karikázás volt, sima beton keménységű és simaságú felületen, a szél tol majd hátulról, de itt a vízhez való lejutás lett volna a bajos. Egy nagyon bokros, cserjés kétszáz- kétszázötven méteres távot kellett megtenni a gátról a vízhez, ami a ruházat tartósságát volt hivatott tesztelni és a legborzasztóbb gondolat: tolni kellett volna a Rárót ezen a távon. No, ezt a bokros részét nem ismertem, hisz nem jártam erre sűrűn, így az információ csak a gát minőségéig terjedt, azaz járható vagy sem.
Hogy a hátszelet hogyan és miként kalkuláltam bele az egyenletbe, a mai napig sem tudom, de arra jól emlékszem, hogy a gátra való felkaptatásomkor már érezhető volt a fokozódó szél, ami addig fajult, hogy mire a gát tetejére értem igencsak kapaszkodnom kellett a vasba, mint egy vasmacskába. Ekkor még csak vigyorogtam, de később már nem volt őszinte a mosolyom. Elinduláskor, mint a cirkuszi bicajzsonglőrök néhány pillanatig csak egyhelyben álltam, csak ezután indult meg velem a Ráró. Tekertem hát és izzadtam, mint Ádám anyák napján, de nem adtam fel. Az út felénél konstatáltam, hogy a vizet nem látom már, de nem a távolság miatt, nem is a szememből patakokban folyó könnyek miatt, amit szél elvtárs fújt ki, hanem az egyre sűrülő bokor, gaz és növényi ellenség miatt, de még mindig bizakodtam – arra, feljebb már ritkább, és a szél sem akkora már. Már láttam az hétvégi házakat a gát jobb oldalán és tudtam, ha most nem megyek le a gátról a vízhez akkor bizony el kell mennem a szivattyútelepig, ami jó egy kilométerre van még és ott lemenni a Zagyva befolyó mellett. A hátamon már átázott a póló, a pulcsi levételén gondolkoztam, de sajnáltam arra is az időt. – Majd a parton leveszem. – határoztam el. Nagy nehezen elértem a szivattyúházat és itt leszálltam a vasról mert egy lépcső vezetett le a gátoldalon a befolyóhoz és e lépcső peremén ideálisnak látszott letolni a bringát. Amikor lenn voltam, örömmel konstatáltam. hogy alig fúj itt a szél a bozótos felfogta azt. Vidáman karikáztam a víz partján immáron visszafelé, és kezdtem a hitemet visszanyerni, mert a szelet felfogta a jóval magasabb túlpart, a folyó tükörsimán csordogált a tiszai egyesülése felé. Fáradt voltam, mint egy túlórázó dokkmunkás, így az első tetszetős helyen leállítottam a bringát és lepakoltam. VÉGRE!
Kis pihegés után kipakoltam a vödörből, beleöntöttem a száraz tápot a szatyorba vizet mertem és beáztattam a száraz kenyeret. Amíg ázott felszereltem az úszót, nagyon precízen antenna középig besúlyoztam, horgot előke nélkül a zsinórra. Nekiláttam az ázott kenyeret bekeverni a darákkal és örömmel láttam, hogy pont jó lesz, bár még „csucsog” a cucc, de a dara majd felszívja a vizet. Elpakolásztam magam körül és megkevertem az etetőanyagot. pont amilyen kellett! Nosza bedúrtam öt gombócot alapozásnak, és… és… Hol a túróban van a kukorica??? Gyorsan visszapergettem a fejemben a filmet a reggeli készülődésről és majdnem belerúgtam a vödörbe mérgemben. Nem vettem ki a hűtőből!!! Na, most mi legyen? Nincs semmi, amit horogra tűzhetnék? Akárhogy erőltettem az agyam nem tudtam semmit a horogra képzelni. Gilisztát nem tudok ásni, nincs ásóm, A szöcske, tücsök nem jó, feldobja a víz. Nincs semmim!
Dehogy nincs! – jutott eszembe a megoldás – Itt a szenyóm, tudok kenyér gyurmával csalizni. Az örömöm azonban rövid életűnek bizonyult, mert végig gondoltam, végig kellett gondolnom a lehetőséget.
-Ha elhasználom a kenyereket a csalizásra, az éhség maximum délben hazaűz, nem beszélve arról, hogy a két szelet kenyér rövid ideig tudta volna biztosítani a csali utánpótlást. Pedig csak ezt tudom használni csalinak, nincs mese. -Hazaguruljak a kukoricáért? Dél lenne mire visszaérek az etetett helyre, de akkorra már az etetést felporszívózták rég a halak, nem tudnék rajta horgászni. Több etetőanyagom meg nem volt pillanatnyilag, a terménybolt csak hétköznap van nyitva. Matt! Nincs más, szégyen szemre haza kell mennem. Mindegy legalább fincsit ebédelek, mintha anyus a kedvencemet, krumplifőzeléket emlegetett volna. Majd holnap kijövök, otthon meg keresek valamit, amit etetőanyagnak beszórhatok a vízbe. Így vígasztaltam magam és elkezdtem összepakolni. Lassan komótosan pakoltam, amikor kész lettem ráültem a vödörre és megettem a szendvicsemet. Nem siettem, hiszen az izmaimban éreztem még a „bicajozás a szélben” című, saját rendezésű vígjáték erőfeszítését és nem volt semmi kedvem megismételni. Ahogy ott ültem és készülődtem bevillant a fejembe: de hiszen hátszéllel gurulnék hazáig. Talán tekernem sem kell, akkora a szél. Felpakoltam hát a bicajra felültem és lassan elindultam. A lépcsőn feltoltam a gépet és megnyugodtam, hogy igazam volt a hátszéllel, de a korábbi erőnek a töredéke állt már csak a segítségemre. Lassan tekertem, tapostam a pedált és éreztem, hogy valami nem stimmel. Nagyon erősen kellett tekerni a gépet, hogy haladjon, pedig nagyon erős hátszelem volt.
- Csak nem?? – Szörnyedtem el és leszálltam a bicajról, megnéztem a hátsó kereket és a gyanúm beigazolódott. Egy hatalmas sulyom tüskéje állt ki a gumiköpeny oldalából. A gumi reménytelenül lapos volt és tudtam, hogy ezen a pumpa nem fog segíteni. Igazam lett. A sulyom kivétele után akkora lyuk maradt a gumin, hogy a kisujjam hegye belefért.
-Hogy a rozzant tífusz érje el ezt az egész elcseszett napot! – Szórtam az áldást, mert tudtam, hogy jó másfél órás caplatás következik. No- fogadkoztam – holnap csak a suli alá megyek lógatni, oda nem kell a bicaj. Venni már nem tudok semmit, a pecabolt a városban van és délben zár, holnap vasárnap, minden zárva, tehát az van, ami nálam van. Etetőanyagnak majd főzetek anyussal rizst, a bicajt meg fater majd megcsinálja. A másnapi pecán járt az eszem mire hazaértem, tizenegy óra múlt pár perccel, anyukám kérdezte, hogy mi történt. Tudta, hogy valami nem kerek, hiszen nem volt példa rá, hogy szürkület előtt beessek hal nélkül. (Egyszer mégiscsak sikerült nemhogy hal, de felszerelés nélkül hazaérkeznem, de az egy másik történet, azt később mesélem el.) Elmondtam ahogy történt a dolog, de miközben meséltem egyszer elfordult és furcsán gyanúsan köhögött. Amikor visszafordult csak ennyit mondott: - A baj hármasával jön kisfiam. Ez egy rossz széria volt, de túlment rajtad. -Majd holnap lemész – zárta le a dolgot anyukám és hozzátette – egy óra múlva ebéd, apádék is jönnek nemsokára. Bementem a szobámba és olvasgattam, ez volt a kedvenc időtöltésem. Apám és bátyám is befutott, motort szereltek természetesen. Bátyám a kézmosás és átöltözés után megkérdezte, mi történt, hogy már otthon vagyok. Csak annyit mondtam, hogy nagyon fújt a szél.
Láttam rajta, hogy hiszi is meg nem is a mesémet, de nem firtatta, pedig nagyon szeretett alázni a cinikus megjegyzéseivel. Én is hagytam, üljön csak el ez a téma, mert igencsak bántott még a feledékenységem. Asztalhoz ültünk, és anyukám kiszedte a levest mindenkinek, utoljára magának. A fater ezeket a szombati meglepetésmenüket csak varázskosztnak nevezte. Anyukám nagyon szeretett kreatívoskodni, egy recept önmagában nem volt jó, valamit kellett rajta változtatni mindig. Így ettem akkoriban korianderes lebbencslevest csigatésztából, tengerészrizst, amiben fellelhető volt minden féle kimaradt felvágott, zöldségmaradék, az üveg alján maradt mustár. A tejfölös rizibizi meglepően jó volt, de ezzel sehol nem találkoztam azóta sem. Ma csirke raguleves volt a menü első fele, de semmi extrát nem találtam benne a csipetkét leszámítva, megettem hát jóízűen. - Mi a második Anci? – kérdeztem, mire anyukám sejtelmesen mosolygott. - Meglepi, majd meglátod! - De először apám látta meg és szemforgatva kérdezte: -Anyucikám a jó isten áldjon meg! Mi a fenét keres kukorica a krumplifőzelékben?? -Találtam egy doboz kukoricát a hűtőben, nem akartam, hogy lejárjon a szavatossága. Úgy éreztem, hogy egy dézsa jeges vizet öntöttek a nyakamba és a családom a mai napig nem tudja, hogy miért fakadtam sírva az ebédlőasztalnál a kukoricás krumplifőzelék felett.
2024.12.24
Zati
