A kilencvenes évek vége felé, amikor elkezdtem drasztikusan finomítani a horgász eszközeimet és módszereimet, a spiccbotozás valahogy nagyon kedvemre való volt. Természetesen ez a módszer sem maradhatott ki a forradalomból. Az addig spicckarikába kötött főzsinór (ami nem ritkán tizenhatos volt előke nélkül) vagy a spiccre ragasztott szelepgumi és annak a szabad végébe ragasztott forgó korszaka az ezredfordulóra végleg átadta a helyét a gumizott topseteknek. két hat méteres spiccbotom volt, az egyiket versenyen nyertem, a másikra kuporgattam. A versenyen nyert bot igen erősen próbált a „szar” kategóriából a „gyatrába” áttendálni. Nem sikerült. Ez a bot volt a tesztalanya a spicc begumizásának. A spicce lógott, a dinamikának a szele sem lebbentette meg. Bevágásnál csodálatos módon a fejnehéz mivolta miatt először lefelé mozdult a spicc! a súlya nem tette lehetővé a folyamatos úsztatást huzamosabb ideig. Szerencsére nem tű, hanem csőspicces volt bot, így a kísérlethez ideális alany volt, hisz nem sajnáltam. A bemutató videokazettán(!) elejétől végéig végig kísérhető volt a folyamat, az eszközszükséglet és a hibákra is felhívta a figyelmet. A bevásárlólistán a következők álltak:

• Befűződrót
• Spiccgumi
• Végdugó
• Teflonspicc
• Végkapocs

A spiccguminál morfondíroztam kissé. Minél vastagabb a gumi, annál többet kell levágni a spiccből, ergo: annál rövidebb lesz a bot. 0,8 mm – es volt a legvékonyabb és 2,6 mm a legvastagabb. Az is megtudtam a kazettáról, hogy a gumik a sokszorosukra képesek nyúlni, mérettől függően. Az 1 mm-es gumira esett a választásom, ehhez kérem két darab teflont a spiccre, gondolva a hibalehetőségre. A horgászboltos srác készségesen segített, értett hozzá, nem vitás.

Szerzeményeimmel hazasétáltam és az úton gondolatban összeraktam a gumizott spiccet. Ez szokásom volt és sokszor segített is, nem ad-hoc jelleggel kellett a hibákat elkerülnöm, ne adj Isten kijavítanom. Otthon mindent előkészítettem és kipakoltam – mint egy műtétnél – az eszközöket, hozzávalókat, kellékeket. Elővettem a botot és nekiláttam a beavatkozásnak. Gondoltam két tagba, ha fűzöm, az elég lesz, mert a gumi nyúlása egy méteren akár hatszoros, nyolcszoros is lehet. Az nekem sok lett volna így, gondoltam két tagba elég lesz 60-70 centi előfeszítve. Kivettem az első két tagot a botból és a spiccet óvatosan, egy hüvelykre a spicctől háromszögreszelővel lepattintottam. Szépen kisorjáztam, megcsiszoltam és láss csodát: a gumi gyönyörűen belecsusszant a spiccbe lötyögés nélkül. A többi szinte gyerekjáték volt. A végkapcsot is sikerült lötyögésmentesre kötni, a csavaros végdugó pedig a második tag aljában egy ujjnyira rögzült. Minden a legnagyszerűbben ment így ezt a gyakorlati részt átültettem a használt botra. A spicc méretre vágása kettőből sikerült, mert ennek a botnak más volt a falvastagsága. Minden más tökéletes lett, a spiccgumi gond nélkül siklott a teflonon, készen állt a bot a bevetésre.

Ez a bevetés egy szerdai szabadnapomon jött el, amikor a Zagyván a vízparton szerelve talált a hajnal. Semmi extra csak egy GUMIZOTT hatos spiccbot, etetőanyag és merítő volt a fegyverzetem. Az aprócikkek úgymint sörétólmok, horgok előkezsinór horogszabadító stb. a zsebemben pihentek. A szerelékem tizenkettes zsinór, tízes előke, tizenhatos hosszúszárú horog és egy négy grammos úszó volt, egy rövid nyelű keszeges merítő egészítette ki a repertoárt. Az etetőanyagom egy igen gazdagon főtt búzás kukoricadarás alap etető volt gyenge tapadással, mert a víz lassan cammogott. Öt-hat alapozó gombóc után elkezdtem úsztatni. Néha vissza-visszatartottam a szereléket, ilyenkor a fellibenő két csontit bodorka, dévér kapta el. A gumi nem mozdult. Még…   Ahogy úsztatgattam, hátam mögül csörtetést hallottam és odanézve Bélát láttam lesietni a gátoldalon. Kezében spiccbot összecsukva, egy szál póló rövidgatya és szandál vértben. Most nem pergetőbotot hozott, pedig nagy rablóhalas volt ő. Bélát az ismerősök Léhűtő Bélának hívták az életmódja miatt. Ha segítség kellett felhívott azzal, hogy hívjam vissza, mert nincs pénz a feltöltőkártyáján. Sosem volt. Ha nekem vagy másnak kellett segítség, akkor ő egy szép nagyot lépett hátra, valami nem létező okra ürügyre hivatkozva. Tipikusan kapni mindent, adni semmit kategóriájú srác volt. Jellemző rá: az évek során milliós nagyságrendű műcsali készletet halmozott fel, ez különböző forrásból fedezte. Darabra hozzávetőlegesen 4500 vagy több is lehetett, ebben minden kategória megtalálható volt. Ennek ellenére a Tisza apadásakor órák hosszat keresgélt a kövek között beszakadt műcsalik után, mondván „nehogy már a méregdrága, új csalikat kelljen elhasználni”. Ha mégis rávette magát, hogy használja és netalán le is akadt, nem szakította be. Nem. Inkább levetkőzött, bement a vízbe és kikotorta a műcsalit. Ilyen volt Béla. Nem nagyon akart vele foglalkozni senki, de sajnos megvolt az a képessége, hogy ott legyen mindig, ahol a „haverjai” fellelhetők voltak. Most sem nagyon értettem, hogyan talált rám. De itt volt és hálát adtam az égnek, hogy minden a zsebemben volt és nemet tudtam így mondani a leendő kunyerálásának.

-Szeva! – köszöntött a maga módján – van valami?

-Mindig van Bélám – válaszoltam -most például a Zagyesz és én.

Tudtam, nem valami magasröptű a beszélgetés, de hát nem is akartam egyáltalán beszélgetni.

-Beszállhatok? – kérdezte és már húzta is szét a botját. Neki egy jó minőségű öt méteres pálcája volt és viszonylag jól is kezelte.

- Gyere nyugodtan – invitáltam és a balomra mutattam amerről folyt a folyó. Nem akartam magam alá engedni, mert akkor az én etetésemen horgászik és folyton ráúsztatnék a cájgjára. Vehette a lapot mert leült tőlem balra úgy nyolc-tíz méterre és szerelni kezdett. A rövidgatya zsebéből előkerült a szereléklétra és a bot spiccén lévő fix gyorskapocsba akasztotta. Gyorsan megvolt a szerelés, másik zsebből csontis doboz került elő és csalizás után már ment is a lassan visszatartott úsztatás. Nálam egyelőre a tenyeres keszegek jöttek, de tudtam, hogy a jászok is megjelennek hamar. Egy jobbacska dévér után takarítottam a halnyálkától a zsinórt amikor láttam, hogy Béla bevág röviden majd mintha a bottal bele akarna kotorni a vízbe, a spiccet a víz alá nyomta. Mint kiderült nem ő nyomta…

-Aztakurva! – nyögte, de a szó végébe egy apró reccsenés is vegyült ahogy letört a spicce vége. A hal – mert természetesen az volt- elment. Béla leült es csak nézte a vizet.

-Elvitte a kétszáz forintos úszóm! – hüledezett. Az úszó hamar meglett, tőlünk feljebb, úgy húsz méterre bukkant ki a vízből és lágyan követte a hullámzást. Tudtam, hogy vagy leakadt a hal, vagy a sok hínárcsomóban letépte magát. Ha ott lett volna, az úszó nem így fekszik a víz tetején. Béla is tudhatta, mert odasétált, nemes egyszerűséggel besétált a vízbe - nem jelentett gondot, kora nyár lévén a víz maximum mellkasig ért - és az úszót megragadva, feltekerte a zsinórt a kezére. A horog is rajta volt, a botspicc is. A horog viszont gyalázatosan ki volt hajolva, ez volt az oka, hogy a hal nem lépett meg a szerelékkel. Visszasétált hozzám és leült.

-Jász lehetett – mondtam – búzás az etetés. Rájuk várok én is. Ahogy ezt kimondtam az úszó úgy cuppant le a víz alá, hogy szabályosan hallani lehetett. rövid bevágás és a gumi azonnal kiugrott a spiccből, de éreztem, ahogy lassan felkeményedik a nyúláshatáron ezzel fárasztva a halat. Azonnal ráéreztem a technikára. Ha tompaszögben van a gumi a spicchez képest akkor a hal tudja húzni, ha hegyesszögben akkor a kicsúszás megakad és vissza tudom nyerni lassan a gumit. Tulajdonképpen a hal önmagát fárasztja, nekem csak koordinálnom kell a mozgását.

-Mi a franc!!! – Hallottam Béla elhűlt hangját – gumizott a spicced?

-Ahan – válaszoltam és a jászt figyeltem ahogy lassulnak a kirohanásai – Egy hete csináltam, de csak most érkeztem kipróbálni. Működik.

-Nem is rosszul! – hogyan csináltad? - Kezembe adta a szákot, ahelyett, hogy megmerítette volna. Lassan, bal kezemben magasra tartott bottal, jobbal a szákot óvatosan a hal alá vezetve megszákoltam a gyönyörű jászt. Jó másfelesre saccoltam. Ez igencsak szép eredmény volt így első nekifutásra az új cuccal.

Elmondtam röviden, hogy a botba egy milliméteres gumit fűztem, alulról egy végdugó akasztja meg, fölül – meg is mutattam kihúzogatva a gumit a zsinórral – ezen a végkapocs van és ez a teflon akadályozza meg a gumi kidörzsölését. Hozzátettem azt is, hogy különböző átmérőjű gumik vannak, az itteni pecaboltban a nulla nyolcastól a majd’ három millisig kapható, és mind más mértélben nyúlik.

Nem volt buta, gyorsan felfogta a dolgok lényegét, kézügyessége is volt és az elszántsága mindig is elismerésre késtetett.

-Nemsoká jövök – vette nyaka közé a lábát – meddig maradsz?

-Délutánig biztosan kitart az etető – válaszoltam és nem kérdeztem meg, hogy hová iszkol, mert jól tudtam. Először a horgászboltba, azután spiccet gumizni.

A nap jól telt, jöttek a halak vegyesen, de már túlnyomórészt jász volt a zsákmány. Mindegyik megtornáztatta a gumit és nekem nem volt más dolgom, csak az, hogy végig aszisztáljam a halak „önfárasztását”

Egy óra felé megjelent Béla, bottal és egy kisebb vödörrel.

-Visszajöttem – ragyogott – hoztam főtt búzát is. Letette a vödröt a partra és szereléshez látott. Láttam új a szerelék, reggel másik úszója volt, gondoltam az megsérülhetett.  -Én is begumiztam a botot. Egy egész négyeset tettem bele, de végdugót szerkesztenem kellett, mert az elfogyott a boltban – újságolta.

Láttam, hogy a végkapocs kissé lóg a spiccen, de gondoltam, még nem húzta ki a spicctagot teljesen. Egy újabb kapás elterelte a szemlélődésem és egy gumihúzós fárasztás után egy szép fél kiló körüli kárász mehetett vissza éltető elemébe. Az újabb bedobás előtt láttam, hogy a horog előtt egy csomó keletkezett a zsinóron, így leültem a bogozótűvel orvosolni a problémát.

-Mehet a búza? – kérdezte Béla és megemelte a vödröt.

Tőlem, nyugodtan – válaszoltam és a nyelvem hegyét kidugva próbáltam beletalálni a tűvel a csomó közepébe. Surrogva esett a vízre a három-négy kilónyi főtt búza és tudtam, hogy ez tutira idevonzza a folyóvíz erőművészeit a jászokat. Eddig is itt voltak, de ez a tiszta etetés biztos hatás.                         Egy leúsztatás Bélának. Még egy. A következő leúsztatásnál egy enyhe visszatartásba belevágott a hal, Béla bevágott és a kiröppenő gumi láttán az első pillanatban azt gondoltam, elszakadt a gumi és kicsúszott a spiccen. De a guminak nem akart vége lenni, csak nyúlt és nyúlt és nyúlt. Béla kétségbeesett arca láttán olyan röhögőgörcs jött rám, hogy az ujjamba szúrtam a bogozótűt. A jász úszott lefelé, Béla hátrált felfelé a gáton és esküszöm mindenre, ami szent legalább húsz méter gumi kötötte össze a halat a bottal. Rögtön tudtam, hol csúszott el a logaritmus. Béla az egész botot begumizta. Mind az öt métert! Igaz nem mondtam, hogy mekkora gumi van a botomban, de a boltban vásárolt standard mennyiség öt méter. Ez a szám valahogy harmonizált Béla botjának a méretével, ezért került feldolgozásra a vásárolt mennyiség.

-Bakker Bélám, mennyi gumit fűztél a botba? – kérdeztem, bár sejtettem a választ.

-Öt méteres a botom – válaszolta ingerülten, mert tudta már, hogy valamit elbaltázott – mennyit fűztem bele szerinted?

-Szerintem mind az öt métert – vigyorogtam és sétáltam Bécivel felfelé srégan a gátra.

-Miért, a tiédben mennyi van, ha szabad kérdeznem? – feszültsége egyre fokozódott.

-Az enyémben csak egy méter húsz – vontam meg a vállam.

Szerintem ekkor esett le neki, hogy nem azért adnak öt méter gumit, mert öt méteres a bot.

Béla a rézsűn, hal a vízben. Kettejük közt, mint valami magasfeszültségű kábel feszül a zöld gumi. Gigászi küzdelem. Bélának a hallal, nekem a rekeszizmommal.

-Segítenél a röhögés helyett?? – kérdezte ingerülten és a feje paradicsomszínben pompázott.

-Persze Bécikém, persze. – feltápászkodtam, felvittem neki a gátra, és mint ő is nekem korábban, a kezébe adtam merítőhálót.

2025.01.03

Zati