Jött a hétvége és nem azon gondolkoztam már hét elején, hogy le kellene menni a Tiszára pecázni, hanem azon, hogy mire kellene horgászni. A húsboltban, ahol dolgoztam szerettek a törzsvásárlóim, kölcsönös kedvességekkel, figyelmességgel tartottuk a jó viszonyt. Hol én adtam három szelettel több karajt, hol a vásárló hozott egy kis kóstolót a hétvégi sütiből. Szombat délelőtt még nyitva tartottam, de a délután, a vasárnap szabad volt. Egyik alkalommal az Erdélyből ideköltözött Gergely bácsi hozott egy régi horgászmagazint. Ő is nagy horgász volt, de itt Magyarországon új perspektívák nyíltak előtte. Elbeszélgettünk a napi eseményekről, a pecáról és a nagy eseményről, amiről már egy hete beszélt mindenki: a napfogyatkozásról, ami két nap múlva lesz esedékes. Hogy ez mennyire ritka és különleges esemény, és hogy a halakra bizonyosan hatással lesz.

-Igen Gergő bá - olvastam én is, sőt a híradó is bemondta, hogy az állatokra igen erősen fog hatni ez a ritka jelenség. Főleg ott Siófokon a Balatonnál ahol is teljes pompájában lesz megtekinthető.

-Mán most hatással van reájok – bólogatott lassan, elgondolkodva – Nagyon sokan mentek mán most le, hogy megnézzék szerdán. – Felemelte az mutatóujját és a bajusza alatti ravaszkás mosollyal hozzátette: - Ott arra a pár percre ott Siófokon, amikor jön a setét, és bizonyosan éjszakai pótjegyet váltatnék a pecásokkal…- Nos, ilyen volt ő. A mellettünk lévő lépcsőházban a negyediken lakott és gyakran lejött egy kis ezzel-azzal. Ha nem voltak a boltban, elbeszélgettünk, sosem sietett, Attilával, a fiával is nagyon jóban voltunk bár az idő szétválasztott lassan.

- Hallom – kanyarította vissza a témát, - hogy a Tiszán jóféle paducok vannak. Olvasd csak el a cikket, ami róluk szól a lapban, bizonyosan érdekel. Utána, ha kiolvastad tegyél bele négy könyvjelzőt tarjából, ha nem oly nagy kérés. – Azzal megbökte a szalmakalapját és kisétált. Elolvasni nem tudtam rögtön a cikket, de délután, amikor lement a vacsorakészítési roham, elővettem és lapozni kezdtem. Megtaláltam a cikket a paducokról, ami arról számolt be, hogy milyen csalikkal milyen jól lehet fogni paducot. Kiemelkedő csalinak kiáltotta ki a cikk írója a sós, fehér szalonnát és ezt képekkel meg is erősítette. A szalonnát – írta – úgy kell előkészíteni, hogy bevágunk egy csíkot egészen a bőrig, levágjuk a bőrről, majd felcsíkozzuk a szeletet, kisujjnyi vastag csíkokra. A csíkokat így persze nem lehet azonban rögtön a horogra tenni, mert a sok zsír miatt könnyebb lévén a víznél használhatatlan lesz. A megoldás: ki kell rágni a szalonnacsíkból a zsírt (!), és csak ezután szabad a horogra tenni kétszeresen átfűzve. A hatás nem marad el – ígérte az író.                                                                                                                                       Szájtátva olvastam. Sós szalonna? Ezt ki KELL próbálni!

Ezzel tehát el is dőlt, meg is van a küldetés hétvégére: Paduc vadászat. Felhívtam a tűzoltó barátomat, D. Józsit, hogy van-e kedve velem tartani a hadjáratomban. Józsi az a fajta ember, aki, ha ad, akkor azt szívből adja. Az ő értékrendje nem az anyagias világ felé tendál, hanem azok közt a dolgok közt nevelkedett, él, és a fiait tanítja, amik tiszták, nem megfoghatók, nem láthatók és belülről jönnek. Örülök, hogy a barátomnak tudhatom a mai napig. Józsi rögtön beleegyezett. Elmondtam neki sok paducot fogtam már ezelőtt is a szokott helyemen, a Tiszán, talán ott kellene próbálkozni. Nem volt semmi ellenvetése. Családjával a folyó mellett laktak, természetes volt, hogy a nagypapán és a papán kívül Józsi is erősen kötődik a horgászathoz. Stégjük, csónakjuk is volt utóbbiból kettő is. Rögtön felajánlotta hát, hogy csónakból zaklassuk a halakat. Megköszöntem, bár a csónakos horgászat nem tartozott a kedvenceim közé. A billegő, ide-oda mozgó csónakból fenekezni igazi művészet volt, de ő ebben is remekelt, hát hagytam a kényelmet a fenébe, rá bíztam magam e téren. Azt is felajánlotta, hogy egy ismerősétől hoz sós fehér szalonnát, mert nekik sok van és rettentően finom. Nagyon sok jó ismerőse, cimborája volt már akkor is, természetéből adódóan. Ezt is szívesen vettem hát és azzal búcsúztunk el, hogy péntekig még cizellálunk a dolgon. Eltelt a délután, a vasárnap is horgászat nélkül. Eltelt a hét is a napfogyatkozással. Amikor bekövetkezett az esemény, a bolt telefonján felhívtam Gergő bácsit.

-Nézi a napfogyatkozást? – kérdeztem, mire ő csak annyit kérdezett:

-Minek nézzem azt, ami úgysem látszik? Nem? Ha meg látnám, akkor sem látnám, mert kiégne a szemem. No. – Ebben is van valami…

Tűkön ülve vártam a hétvégét, pénteken vettem négy üveg meggyből főzött házi sört, mert Józsi szerette a különleges dolgokat, egy liter csontit, pár doboz gilinyót, sajtos etetőanyagot, és felugrottam anyukámhoz etetőanyagba való száraz kenyérért.  A hét során folyamatosan figyeltük a vízállást, nincs-e változás, de kitartóan alacsony szinten volt a Tisza, így nem volt már visszaút. Szombaton hat órakor a stégen vártam, hogy megérkezzen, de jószerivel csak szusszantottam egyet, megjelent fenn a gáton Józsi is. Már ahogy a lépcsőn ügetett lefelé a stéghez láttam, hogy valami fejlemény van, ami csak jó lehet, mert a pecacucc nála volt, tehát baj nem lehetett.

-Csabikám – kezdte nagy hévvel üdvözlés helyett – Tata tegnap szénné fogta magát a helyeden, de pontyból!  – Már pakolt is a csónakba, követtem a példáját.  – Kilenc kilós volt a legnagyobb az apraja három. Hoztam egy keményebb botot ezért… Csak hallgattam és matekoztam. Engem nem nagyon lehetett eltéríteni az elképzeléseimtől, ha kiterveltem egyszer valamit, akkor semmilyen más dolog nem téríthetett el ettől. Jelen esetben esélyem sem lett volna váltani, hiszen nem is szólt Joe, hogy mi a betű, ennek folyományaként CSAK paducozó – márnázó etetőt, csalit szereléket hoztam. Az egész szerelékes ládát nem hoztam el, mert a csónakban – bár hat méteres árvízi rocsó volt – a helynek nagyon nagy értéke volt. Hogy mi lesz ebből??

-Rápróbálsz? – kérdeztem óvatosan, bár tudtam a választ az etetőanyagot látván a vödörében. Pelletes, édes, pontyos-kárászos, táp volt nála két, három kilós zacskóval és egy igen intenzív epres por aroma.

-Persze – válaszolt – ezt nem hagyhatom ki, de a másikkal nyomjuk a paducot, ne aggódj.

Nem aggódtam. Tudtam, hogy nem sok mindent fogunk, ha ő az édes, én a penetráns etetővel etetek. Vagy én hanyagolom az etetést és horgászok Józsi pontyos etetésén, vagy én is beszórom a penetráns-fűszeres etetőt. Amíg a pecahelyre robogott a csónak ezen filóztam. Arra jutottam, hogy ha már itt vagyok, beszórom, lesz, ami lesz. Legfeljebb kissé elfelé dobálok az etetőkosarammal az alapozó etetéstől. De tudtam, ha ennyire szétforgácsoljuk az etetést az egyenértékű azzal, mintha nem is etetnénk, csak találomra pecázgatnánk. Ezt gondoltam akkor…

A nagy és erős motornak köszönhetően gyorsan a kiválasztott helyre értünk. Óvatosan leeresztettem a horgonyként funkcionáló beton gyeprácsot és szerelni kezdtem.  Joe-é volt a parthoz közeli oldal, enyém a meder felőli. A parttól hozzávetőlegesen húsz-huszonöt méterre köthettünk be, éppen a sodorvonalon. Jobbra, a túloldalon a Tisza-parti sétány, hátunk mögött a közúti híd, ahol már hömpölygött a városba igyekvők és a városból dél felé tartók hada. Kellemes, lanyha reggel volt, a vízen csak a híd alatt fészkelő galambok pihetollai, egy -egy faágacska úszott a fentebb sűrűn tenyésző nyárfákról. Szinte csak ezek haladásából lehetett tudni, hogy folyik a víz. Bíztató volt ez a nyugalom a kétkedésem ellenére is. A felszereléssel barátom lett kész előbb, hiszen neki összeszerelve pihentek a botzsákban a féderek, csak össze kellett dugni őket, de én pepecselős vagyok, minden horgászat után megtisztítva, leszerelve, a ládába precízen visszapakolva hagytam el a partot. Jómagam csak egy botot szereltem, mert képtelen voltam két bottal horgászni csónakból. Valahogy az a képzelgésem jött elő mindig, hogy egy komolyabb hal fárasztásakor összegubancolódik a bent lévő szerelékkel, ami halvesztést okoz. Józsi már keverte a pontyos epres etetőanyagot, észvesztően finom illatokkal árasztva el a környezetünket. Két doboz csemegekukoricával dúsította fel a keveréket majd előző nap szedett vakondtúrást adott hozzá. Az egész kaja ettől úgy nézett ki, mintha vályogvető cigányok szabadalmát bitorolnánk. De tudtam, hogy ez egy régi, jól bevált trükk, ami már bizonyított és működött.

-Indulhatunk? – Kérdezte Józsi fülig érő szájjal, két kezében egy-egy előre megformált, kb. fejenként háromnegyed kilós óriásgolyót egyensúlyozva.

- Naná – válaszoltam – de várj, engedek a horgonykötélen, mert, azt a két gölődint ha becuppantod, a víz, biztosan megemelkedik fél métert!  Jót röhögtünk és Józsi az előre kiporciózott etetőanyag-bombákat a csónak farától egyetlen méternyire beszórta. 

-Mintha megmerült volna a csónak – adtam a csodálkozót – vagy áradás jön, te is érzed?

- Válaszul felém nézett és középső ujjával elegánsan feljebb tolta az orrán a napszemüveget. Az ő szereléke az úgynevezett tiszai gyöngyönfutó szerelék volt, ami úgy néz ki, mint egy egyszerű gubancgátló csöves szerelék azzal a különbséggel, hogy a csövet egy nagyobb gyöngy helyettesíti, de a gyöngybe egy rövidebb monofil zsinóron tányérólom van kötve az etetőkosár helyett. Így egy szabadon futó szereléket kapunk azzal a különbséggel, hogy itt a zsinór iránya nincs a cső által behatárolva. Én a jól bevált óriáshurkos szereléket szereltem meg röpke három perc alatt.         Jelzem: azóta már sok sporttársnál, versenyzőnél oktató videóban láttam ezt az általam kreált igen egyszerű, de hatékony módszert. Az eljárás a következő: Készítek egy kétszer hurkolt véghurkot. Ez a véghurok viszont abnormálisan nagy, ötven centi hosszú. Ennek a huroknak az egyik szárát a csomótól elvágom egy jó arasznyira, így lesz egy hetven-nyolcvancentis hosszú és egy húszcentis rövid szál. Egyszerű: rövid szálra megy a százgrammos kosár, a hosszúra a hatos horog. Pofon egyszerű. Az etetőanyagom sajtos-parmezánlisztes keverék volt, de a vizet nem csak úgy hozzáadagoltam, hanem egy fél száraz kenyeret beletettem az apró lyukú merítőbe, merítőfejet a vízbe, hadd szívja meg magát a kenyér. Amíg szereltem és kevertem, megázott. Kinyomkodva az etetőanyaghoz adtam és jó alaposan elkevertem. Jól látszott, hogy bár a keverés hatására a kenyér szétmállott, imitt-amott nagyobb darabok is láthatóak voltak benne. Épp ez kellett. Márnára, paducra nem szerettem a homogén kaját, inkább a jó darabos, szemes etetőt favorizáltam. Józsi közben meredten nézte az idő közben bedobott és élesített két botot, amit természetesen pontyra csalizott egyiket nagy, félig főtt kukoricával, másikat csonti csokorral. Az én csalim csonti volt, amit az etetőanyagból szoktam kicsipegetni. Az etetőanyag összeállt, s mint már korábban is most is sikerült eltalálnom az optimális vízadagot a kenyérrel. A tetejére öntöttem a csontikat, megtöltöttem az etetőkosarat, csonticsokrot kreáltam négy szem csontiból és alsó lendítéssel a csónaktól picit beljebb és távolabb bedobtam a szereléket. A pontyos etetést a lehető legtávolabbra szerettem volna tudni a horgomtól. Letámasztottam a botot a csónak peremére, átkapcsoltam a nyeletőféket és vártam. A víz szinte észrevétlenül himbált így a kapást nem tudtam volna nem észrevenni. Lassan teltek a percek, amikor Joe a szája sarkából odasúgta:

-Rágja már! -ahogy átnéztem a botjaira, a külsőt valóban piszkálhatta valami, mert aprókat pöccent a spicc. Ezek az apró pöcögtetések nem tudtam mit jelentenek, hiszen ezen a helyen nagyon ritkán alkalmazok csúszó szereléket, a gyöngyös cucc jelzéseit meg egyáltalán nem ismertem. Azt tudtam, hogy az enyémen a kapás egy igen erős bólintással jelentkezik, ami, ha nagyobb a tettes, húzásba megy át. A hosszú előke ugyanis azt okozza, hogy a csali nagyokat libben a fenék felett és a halak ennek nem tudnak ellenállni, ösztönösen odakapnak a táplálékféltési ösztön következtében és ezzel fel is akadnak a horgon. Persze voltak már kivételek is, de ez a pöcögtetés új volt nekem. Józsinak úgy látszik nem, mert egyszerre bevágott egy pöcögtetési sorozat közepébe és láttam, hogy nem üresen jön a horog.

-Megvan – szólt Józsi és láttam, hogy elégedett. -Nem nagy, de legalább kicsi. –

-Kell a szák? – kérdeztem és már álltam volna fel, de leintett.

-Ehhez még nem, maradj csak. – és láttam is, hogy nincs a boton az a súly, amitől valamennyire hajlana. Tényleg nem kellette kiemelő, egy húsz centi körüli paduc volt a pöcögtető, amit Joe elegánsan mellre vett, majd a horogszabadítás után mehetett vissza a vízbe.

-Megvan az első – mondta elégedetten Józsi és már csalizott is újra – először mindig az aprók jönnek.

-Ühüm – válaszoltam meggyőződés nélkül, miközben a spiccet figyeltem meredten – úgy legyen!   Mintha valami meghúzta volna a zsinórt, de nem nagyon, gondoltam beleúszott valami hal, de a második húzás erőteljesebb volt és nekem csak meg kellett emelnem a botot, és igen rajta volt a hal. Megvolt nekem is az első, kapás és az azt követő húzás alapján kis ponty vagy kárász volt a tippem.  Nem is tévedtem, rövidesen egy fél kiló körüli ifi pontyot sikerült a csónakba segíteni. Mivel finomabb szerelékkel dolgoztam, mint barátom, használtam hozzá szákot. Természetesen ment is vissza azonmód. Az újracsalizás és a bedobás után szinte azonnal jelentkezett az újabb vendég, ami már kapásában is vehemensebb volt, a spicc egyszerűen csak bebólintott és megnyikkant a nyeletőfék. Rövid fárasztás után, Józsi finoman mögé tolta a szákot és lám, ismét egy ponty kapkodott levegő után a hálóban, de ez már jobb méret volt, másfél kilót nyomhatott. Horog ki, hal vissza. Most Józsin volt a sor és egy igen tekintélyes kiló körüli dévér vesztett rajta a horgon. Ezt már barátom eltette.

-Vendégek jönnek, jó sokan – magyarázta – meg kell kínálni valamivel őket. Katikám valami olaszosat gondolt ki nekik. – megvonta a vállát.- Milánóit csinál, az gyorsan megvan és laktató is.

-Te Papi – Fordultam oda összevont szemöldökkel – a milánóihoz mióta kell hal?

-Ahhoz ugyan nem kell – somolygott– de a fagyasztóban van a sok darált hús, ha azt kiveszi, helyébe mehet a hal. – Rám vigyorgott azzal a kisfiús mosolyával, amit nagyon bírtam benne. Ilyenkor a szeme is nevetett huncutul. -Nehogy már a levegőt hűtsük a ládában.

 Dél magasságában járhatott az idő és a mérleg a halak javára billent eddig. Két dévér és két ponty Józsinak, nekem egy dévér volt az eltett zsákmány, eddig. Persze az apraja számoltalanul jött, neki sok paduc, dévér és kis márna, nekem sok harminc- negyven deka körüli karika és kárász. A kenyeres etető bizony nem szelektált. Amit Józsi értékelhetőnek tartott eltettük, hiszen a peca végén úgyis az övé lesz mind. Amitől viszont majd’ ledobta az agyam az ékszíjat, az az volt, hogy Joe barátom botjain rendre jöttek a paducok, igaz, a méreteset éppen csak elérték. Pontyos etetésen, kemény kukoricával némelyik! Értékelhető hal, amiért is jöttünk volna egy sem.

Éppen egy bedobás után helyeztem épp le a botot, amikor Józsi rám szólt:

-Amúgy hoztam ám sós szalonnát! – és már matatott is a táskája mélyén. – ki kellene próbálnod paducra!                                                                                                                                                                   És igaza volt, de teljesen elfeledkeztem a „szuperszonikus” csodacsliról. Hiszen ezért jöttem, hogy teszteljem az olvasottakat.

-Bakker tényleg! – válaszoltam és nem vettem le a szemem a botspiccről, ugyanis mintha kapásra állt volna a spicc – levágnál egy darabot Papi?

-Persze tesókám – és hallottam, ahogy kicsattintja a bicskáját. Közben egy kisebb húzás elakadt félúton, így a mozdulatom is, amivel a bot után nyúltam.

-Itt a szalonka – szólt barátom és a szemem sarkából láttam, ahogy nyújtja felém a fehér kockát.  – Ki kell rágni a zsírját! – emlékeztetett. Érte nyúltam, de szemem nem vettem le a spiccről, ami aprókat pöccent.

-Én már feltettem egy csíkot koma! – büszkélkedett.

-Ahan – válaszoltam és bekaptam a szalonnadarabot és rágni kezdtem. De ahogy elkezdtem, azzal a lendülettel abba is hagytam és lassan Józsira néztem.

-Mi van? – kérdezte hatalmas vigyorral az arcán. – Finom, mi?

 Egyik kezében ott volt a bicska kinyitva, másikban a tenyérnyi sós szalonna, de a tetejéről hiányzott a vastag sóréteg. Ez a sótömb a számban olvadozott. Nem tudtam szólni semmit, kinyitni a számat képtelen voltam, a só elzsibbasztotta és elkezdett folyni a nyálam, mint egy hivatásos vadászkutyának. Joe csak nézett és hirtelen nem tudta, hogy mi történt. A víz fölé hajoltam és az ujjammal benyúltam a számba és ki próbáltam piszkálni a szalonnát, jobban mondva a sódarabot. Sehogy sem sikerült. Már nem zsibbadt, hanem fájt a szám belseje. Végre kicuppant a sótömb a számból, megszabadultam tőle. De a szenvedésem csak most kezdődött. Fájt, zsibbadt az egész arcom, csorgott a nyálam, soha nem éltem még át ilyet. Azt hittem lebénul a fejem. Gyorsan a flaskám után nyúltam és alaposan kiöblítettem a só maradékát, de csak olyan formán, mint a vadászkutya, amikor harapja a vizet, mert valahogy nem akart hermetikusan összezáródni a szám.  Józsi cimborám eközben olyan jól mulatott rajtam, hogy tele szájjal nevetett és a hasát fogta, de azt már nem látta, hogy az egyik botja spicce igencsak a vizet bámulja és erősen bólogat. Szólni nem tudtam, csak mutogattam erősen a bot felé.

-haháááá!- (azaz kapás!)- mutogattam kimeredt szemmel a botjára, mert a szám bizony nem nagyon akart közreműködni a kommunikációban – ahi a hohhooo! (viszi a botot!)                                                Ahogy odanézett, már kapott is a botért, mert az elegánsan billegett már a csónak peremén, éppen csak meg tudta ragadni. A heavy féder bot és a huszonnyolcas zsinór igencsak próbának lett kitéve, barátom viszont igen jól kezelte a nyelet és hamarosan ő irányított. Közben én, hogy ne legyen gubanc kivettem a cájgokat és a merítő nyelét gyűrögettem, számból patakokban folyó nyálamat a vállamba törölgettem. Józsi már térdelt, felállásról szó sem lehetett, a hal nagyon küzdött. Már jó tizenöt perce tartott a harc, de a hal nem engedte magát megszelídíteni. A szalonna okozta sokk már múlófélben volt, és bár az ajkaim olyan szárazak és cserepesek voltak, mint a kiskunsági szikes föld, a nyálam nem hagyta abba a csorgást.

-Lehet, hogy el kell oldani a csónakot – ráncolta a szemöldökét – Ez nem ponty lesz. Az nem így húz!

-Haaatya? – kérdeztem nyálcsorgatva, szemem le sem véve a botspiccről, ami szabálytalan időközönként nagyokat bólintott.

-Nem – rázta a fejét – a harcsának érezném a zsinóron a farokcsapásait amikor elfelébe megy. Ez lehet, hogy ponty, csak kabátba akadt.

Ez azt jelentette, hogy valahová a testébe kívülről akadt a horog. Ilyenkor, főleg, ha nagyobb testű és a hátába vagy a farkába akad a hal súly irreálisan nagynak tűnik. Tavakon, állóvizeken az etetésen és a környéken szippantgató halak óhatatlanul belehúzzák a testüket a meglebegtetett horogba. Legtöbbször ez lecsúszik és ilyenkor látszatkapást generál. Folyóvízen a sodrás által libbenő csali és a halak mozgása összeadódik, vagy egy beleúszós kapásnak bevágva magunk húzzuk bele a delikvensbe a horgot kívülről. Barátom összeszorított szájjal, térdelve fárasztott, próbálta – az ő szava járásával – feltépni a fenékről a pikkelyest. Úgy látszott, lassan sikerül is neki. Egyre több zsinórt tudott visszanyerni, és amikor már látszott az első burvány a víz tetején, én mellé óvatoskodtam a szákkal a jobb oldalon, de a merítést még hagytam. Ismertük már egymás szokásait, trükkjeit, az évtizedek kialakították a kettőnk „csapatát”. Józsi szokása az volt, hogy amikor a halat kifárasztva, levegőt adva neki a víz tetején kábultan billeg, a szákot nem alá, hanem mellé tolta be és a sodrás segítségével simán beleúszatta a halat. Soha nem vesztett így el halat szákolásnál! Ezt a trükköt ellestem tőle és használom ma is folyóvízen.                                                                                                                         Lassan megmutatta magát az ellenfél. Joe elkerekedett szemmel súgta oda nekem a szája sarkából:

-Wazze, egy gusztustalanul nagy jász, ha jól láttam! Én ugyan nem láttam semmit, de tudtam, hogy a két kilós jász nem ritka, de ez valahogy más volt. Ráncoltam a homlokom és törölgettem a számat. A következő fordulásnál megmutatta magát a küzdő fél és mi egyszerre mondtuk álmélkodó, elhűlt hangon:

-MÁÁÁÁÁRNA! –

Sok márnát fogtam addig a Tiszán, de ez, ami a horgon küzdött valami szenzációs méretű volt. négy-négy és fél kiló körülire saccoltam. Pár kirohanás után lassan élével a vízbe tettem a szákot és háromnegyedig lemerítettem. A márna erejét vesztve már csak körözni tudott, Józsi lassan, nyögve emelte a botot a töréshatárt közelítve, és lassan a szákba „csurgatta” a halat, megemeltem és vízszintbe billentettem a merítőt. Megemeltem és a háló tövénél fogva beemeltem a csónakba.

-Aztakurva! – nézett rám Joe – ez a legnagyobb, amit fogtam!

-Én, meg amit láttam! – válaszoltam. Tudtam, ez a hal visszamegy a folyóba, Józsi a harcművész egyenlő félként tekint rá, nem alázza meg holmi nyavalyás ócska serpenyővel. Így is volt, barátom elővette a telefonját és csinált pár képet. Átadta a telefont és felvette a halat. Megcsináltam a fotókat, és visszaadtam, ő elővette a digitális mérleget és visszatette a márnát a merítőbe. Lekattintotta a nyélről a szákfejet. A hal kába volt még, csak a farkát merevítette ki, de nem csinált ribilliót. Felakasztotta a szákot és lassan megemelte a mérleget.

-A merítőfej vizesen ötven deka – nyögte – ez így… - hunyorgatta a szemét, majd felszaladt a szemöldöke. Ha nem lett volna a sapka rajta, a tarkójáig szalad. Rám nézett lassan és a mérleget felém fordította. A kijelzőn az 59000 állt stabilan, feketén fehéren. Gyorsan lefotóztam egyben a kompozíciót.

-Ezt a fater nem fogja elhinni – Öt kiló negyvenes márna! Még egy csodáló pillantást vetett a legyőzött ellenfélre és lassan belemerítette a szákot a vízbe. Hagyta, hogy a vízben magához térjen és óvatosan kifordította a halat a szákból. Baseball sapkáját megmerítette a Tiszában és a fejébe csapta. Sok horgásztárs beszámolóját hallgattam már a dunai márnákról és tudtam, hogy a nagyobb egyedsúlyú példányokat adó Duna viszonylatában is igencsak szép ez a tiszai ötnegyvenes. Jó pár éve egy nem hivatalos beszámoló a felső-Tisza vízterületén fogott kilenc kiló tíz dekás egyedről számol be. A sporttárs egy nyugdíjas bácsi volt, aki nem akarta, hogy ellepjék a területet a mohó, kapzsi pofátlan „sporttársak”, ezért nem jelentette a rekordfogást. Ez a hal most viszont a közép-Tisza vidékén az abszolút nem hivatalos rekord. Hogy miért nem hivatalos? Amiért a kilenc kiló tíz dekás sem az.

Összenéztünk. Tudtam, hogy innen a peca már csak lógatás lesz, mindkettőnk a nagy márnával való harcra gondol. Jókora szétrágott szalonnadarab csesznyélkedett a horgomon, sajtos-kenyeres etető a kosárban, csak a cikk által ígért paduc hiányzott. Joe meggyúrt öt hatalmas földes-kukoricás-epres gombócot és a csónaktól egy méterre finoman, hogy alig csobbant, a vízre ejtette őket. Ezzel az etetéssel kapcsolatban szkeptikus voltam, iszonyatosan kemény, tömör, ezért nagyon nehéz gombócoknak láttam, véltem őket. Azt gondoltam, hogy ezekre a gombócokra, ha a víz nem viszi el, akkor jövő hónapban ráhorgászhatunk, akkorra talán kioldódnak. Ha netalán elvinné a sodrás, akkor Szegeden valaki tud az etetésünkön pecázni. A másik oldalról a józan ész azt súgta, hogyha már a papa – Józsi nagypapája, és az apukája is így használja, akkor annak oka van, az ok pedig az eredmény lesz, nem pedig az eredménytelenség. Bíztam hát, de az én etetési sávom – ami merőben más volt ízvilágban és összetételben is- jóval beljebb került. Paducot AKARTAM fogni mindenáron. Ahogy figyeltem a lassan hullámzó spiccet, a szemem sarkából barátom botjának a spiccét érzékeltem, hogy vadul rángatózik ismét és már szólni akartam, de abban a pillanatban a bevágás, vagy inkább beemelés elakasztotta a szavam. A bot, ahogy barátom megemelte karikába hajlott, mintha leakadt volna.

-Megvan – mosolygott – jó hal lesz ez is, de nem márna. Ezért szeretem a Tiszát, bármi jöhet.  Térdelve fárasztott ismét és újból előkészítettem a merítőt. A spiccen pontosan követhetők voltak a hal heves, gyors nekiiramodásai, vad, de rövid kitörései. Amikor már csak pár gyenge kirohanást produkált, betettem a szákot és megszűrtem a harcost. Másfél kiló körüli paduc volt, pont az a méret, amiért jöttünk eredetileg. Legalábbis én… no, ez már maradt velünk a haltartóban. Nem irigykedtem, inkább csodálkoztam. Én pontyot fogok a sajtos-kenyeres etetésen, Józsi márnát, paducot az epres-kukoricás etetésen?! Gondolatban vállat vontam: lényeg, hogy fogjuk a halat, mert most ad a folyó.

Merengésemből finom, de egyenletes, lassú húzás zökkentett ki. Lassan a bothoz nyúltam és felemeltem. Ezt az érzést csak azok tudják átélni, akik akasztottak igazán nagy halat folyóvízen, amikor az első tizedmásodperben az az érzés, mintha leakadt volna a szerelék, de aztán megindul, és csak kapaszkodni lehet a botban, szó sincs még fárasztásról. Átváltottam a nyeletőféket és belekapaszkodtam a botba én is, az utolsó pillanatban tudtam csak kissé nyitni a féken. Irtózatos húzást és súlyt éreztem a boton, bevágni persze nem kellett és a csónak lassan kezdett kimozdulni. Amikor megszólalt a fék, tudtam, hogy az esélyeim javultak, de ezt a halat így nem fogom tudni, megfogni. Joe, mintha csak a gondolataimban olvasna, eloldani készült a csónakot. A botokat beszedte és ügyesen a csónak orrába botladozott. Felhúzta a bekötésre használt betontömböt és berántotta a motort. A padlóról felkapott egy üdítős palackot, amire zsinór volt tekerve, a zsinór másik végén nagydarab ólom.

-Bólya - ismertem fel, -okos. Így visszatalálunk erre a helyre. A motor elindult és lassan követtük a halat, ami tengeralattjáróként úszott lefelé a sodrással. Nem gyorsan, de annál állhatatosabban. Néha kitört oldalra, ilyenkor mi is utána fordultunk, próbáltuk minél közelebb tartani a láthatatlan ellenfelet.

-Márna? – kérdezte barátom a nyakát nyújtogatva.

-Nem hiszem -nyögtem a karikába hajló bot mögül – szerintem harcsa lesz, nagyon komótosan húz. De titkon én is márnára gondoltam, ám úgy voltam vele, hogy túl szép lenne. Végül is mindegy mi ez, csak meg tudjam fogni.                                                                                                                                      Oda-vissza, fel-le vezettem a halat, néha megindult, néha csak egyhelyben keringett, de egyre feljebb tudtam hozni, apránként, szinte centinkként lopva vissza a zsinórt. A karom már nem éreztem, rettentően fájt már az állandó feszítéstől, így néha ballal is rá kellett segítenem. Amikor már vagy öt perce nem tudott a zsinór szabta körből kitörni, a féket sem tudta már megnyekkenteni, óvatosan elkezdtem felfelé húzni. Olyan volt mintha egy hullát akarnék felhozni a folyó fenekéről. Annak ellenére, hogy nem küzdött már, hihetetlenül nehéz vállalkozás volt, ebből gyanítottam, hogy nagy példánnyal van dolgom. Egy burvány és ismét alábukott. Nagy nehezen felhúztam ismét és ekkor már levegőt tudtam neki adni. Ponty volt. Nagy ponty. Nagyon nagy! Józsi ügyesen alátolta a szákot oldalról és megemelte. A ponty hagyta magát, ahogy egy ismerősömtől hallottam: dögre lett fárasztva. Amikor be akarta emelni a csónakba, segítenem kellett, a merítő két oldalát fogtuk, úgy sikerült. Józsi a kezét nyújtotta. Szó nélkül megragadtam és megszorítottam.

-Köszönöm barátom – mondtam szinte suttogva.

-Nem – rázta a fejét – én köszönöm! És csak néztük a hatalmas halat áhítattal. Rozsdabarna oldalán tökéletes pikkelyzet sorakozott, sárgás-vöröses farokúszója akár egy báli legyező.                                    A horog tökéletesen akadt a húsos felső szájba, de barátom egyetlen mozdulattal megszabadította tőle. Néztem még egy darabig és egyikük sem szólt. Nagyot sóhajtottam, nem akartan sokáig a napon hagyni ezt a hatalmas halat így kérésemre elővette a rettegett halmérleget Józsi

Ketten kellett, hogy emeljük, és a szákfejjel együtt, és a mérleg 11300g-ot mutatott.

-No, barátom- szólt és leemelte a sapkáját – ezt nevezem! Mehet a fotó?

-Naná. – válaszoltam. Lefotózkodtunk és nem haltartó szákba, hanem természetesen az éltető elemébe helyeztem vissza a potykát. Nem azért, mert ahogyan mondani szokták: az ekkora halnak nem jó már az íze, túl zsíros blablabla, hanem, mert amiért ő ezt az élményt nekem adta, az a minimum részemről, hogy tiszteletem jeléül az életét adjam vissza neki.

Józsi lassan visszaállt a bójával megjelölt helyre, gyorsan, hevenyészve bekötött. Gondolataimba mélyedve néztem a tevékenységét.

 -Ez meg szalonnára jött… - merengtem, miközben újra csaliztam. – Nincs ma itt összekeverve valami?

Józsi barátom hümmögött.

-Ez a Tisza. – Bólogatott, bedobott és rám nézett – Tudod Csabikám, Tata azt szokta mondani, hogy a horgász készülhet pontyra, paducra, harcsára vagy bármire, nem számít. Majd az öreg Tisza eldönti, hogy mit ad, - ha ad.

2025.01.09

Zati