Laci bácsi egy karizmatikus, igen megnyerő és jó kiállású katonatiszt volt alezredesi rangban. Apám barátja volt, ott is két fiúgyermekkel. A két család össze-összejárt időnként, s hogy a felnőttek miről beszéltek ilyenkor azt a francot sem érdekelte, mert előkerültek a rejtett kincsek, játékok, bátyám és a nagyobbik fiú Laci néha félrevonult a csajos kártyákat és magazinokat csodálni. Mi Petivel a horgokat, villantókat, orsót, botot vettük elő, vagy, ha új kötést tudott valamelyikünk, azt szívesen megmutattuk egymásnak. Nekünk nem kellett félnünk a szülők váratlan és kiszámíthatatlan betoppanástól, mint Zolinak és Lacinak, akik szánalmasan átlátszó gyorsasággal ejtették le az ölükbe a meztelen csajos kiadványokat.                                                                                                                         Egy ilyen összejövetel alkalmával Marika néni megkérdezte:

-Nem mentek le mostanában Csabikám horgászni? – A kérdésen elcsodálkoztam.

-Miért tetszik kérdezni? – És összenéztem Petivel. Peti jó tanuló volt és mellette sportolt is, nem nagyon tudtunk nagyon együtt lemenni pecázni, mert én általában pirkadattól alkonyatig voltam lenn pecázni, Petinek mindig volt valami teendője.

-Hétvégén vendégek jönnek – Petire nézett, -Tudod Petikém – és akarok nekik kis ropogtatni való apró halat adni.

Már volt szerencsém ehhez a ropogtatni való csemegéhez, és mondhatom, szenzációs volt. Abból állt, hogy a 10-12 centis kishalakat először átdörzsölte sóval, utána beletette egy ecetes-fűszeres mustáros, olajos pácba egy éjszakára, másnap jó fűszeres-paprikás lisztbe beleforgatta és fritőzben lassan ropogósra sütötte.  Most fontosnak éreztem ám magam és természetesen elvállaltam a küldetést.

-Holnap lemegyünk és fogunk egy vödörrel – Petire néztem – Megyünk, Petya?

-Nekem holnap edzésem van, tudod Anyu – mondta szomorúan.

-Tényleg, holnap péntek – Húzta el a száját Marika Néni – szombaton jönnek a vendégek. Csabikám tudsz hozni holnap kishalat? Ha nem az sem baj ám…

-Holnap reggel lemegyek – számolgattam kicsit – és délután öt órakor jövök és mondom mi a betű. Így jó lesz?

-Jó, igen, és köszönöm. Játszatok csak gyerekek – azzal kiment.

-Jó neked, de tudod… - legyintett Peti. Tudtam. A vízilabda neki nem hobbi volt, neki ez állt az első helyen, megértettem.

Másnap reggel egy maradék doboz csontival, egy nagy szelet halaknak való csalizó kenyérrel és egy zacskó zizivel útnak indultam a Millér felé gyalog. Úgy okoskodtam, hogy gyorsan megszedem az apróhalat és aztán a magam boltját gazdagítom. Ezen megfontolásból elkértem apámtól a teszi-veszi hálóját és a keretet. Szerettem gyalogolni a vasúti töltés mellett. Jobbra a tölgyes cserjés bozótos sűrű, jobbra a négy-öt méterre magasodó vasúti töltés. Apámék intettek, hogy ne arra járjak, mert az elhaladó vonatból kidobhatnak valamit, és ha az kókuszon talál az meg fogom állni röhögés nélkül. Természetesen milyen a gyerek? Csak azért is arra megy. Soha nem volt semmi baj ezen az úton, csendes volt, amikor nem ment el fenn a vonat, vadregényes és rövidebb, mint a köves úton. A bozótos után átmentem a közúton, átmentem a felüljáró alatt, (nem tudtam sosem, miért felüljáró, hiszen aki jár, az alatta megy, ami fölül az nem jár, hanem gurul) rögtön jobbra volt a Milléri út, ezen kellett vagy egy kilométert menni mire megérkeztem a kedvenc helyemhez a kis hídhoz. Ez alatt, mellett szedtem az apró bodorkákat, vörös szárnyú keszegeket, sügéreket, küszöket. A víz a hídtól nem volt messze, három méterre saccoltam a mélységet. Senki nem volt a környéken, így elmorfondíroztam: Ha most tesziveszizek, akkor nem zavarok senkit, megvan a beígért hal. Viszont akkor a hálóval elzavarom a jobb prédákat. Ha később jön valaki az tuti szólni fog, ha a hídról, mint egy pók eregetem a hálómat.

-No, essek csak neki a megbízatásnak. Majd egy másik részen pecázok magamnak. Lepakoltam a hídon, széthajtottam a keretet és beakasztgattam a háló füleit. Az eresztőzsinór tíz méteres volt, spárga vastagságú nagyon erős. Átemeltem a korláton és lassan leengedtem. A háló a vízfelszín után még vagy két métert süllyedt, végig feszesen tartottam. Amikor leült, a madzagot kikötöttem és lementem a híd másik oldalára vizet meríteni a vödörbe. Visszamentem a hídra és elővettem a nagydarab kenyeret. Lecsíptem belőle egy féltenyérnyit és a korláton áthajolva a két tenyerem összedörzsölve a hálóba morzsoltam a már szikkadt kenyeret. Vártam még pár percet és jó mélyen fogva a zsinórt meghúztam a hálót. Húztam sebesen és már láttam, hogy rengeteg a várt méretű mindenféle kishal van benne száznál is több. Gyorsan marokkal beleszedtem a vödörbe a nagyját, a maradékot egyesével fürgén felkapkodtam.

-Még egy ilyen merítés és mehetek is. – gondoltam elégedetten. Megismételtem a rituálét és tényleg, a kishalmennyiség a vártnál is jobb lett. Összecsomagoltam a teszi-veszit, fogtam a vödröt és elindultam visszafelé. Úgy a bekötőút felénél jobbra láttam a nagy halneveldét, tudtam, hogy ott puskás őrök vigyázzák a telepítés előtt álló pontyokat a divatnégerektől. Viszont előtte, még a gát előtt a fehér hosszú ház mellett, ahol a két kuvasz aludt, két kis csendes vízfelületet láttam egymás után, nádassal a két végükön. A Milléri csatorna folytatásának véltem. Kerítés nincs, tábla nincs, ami tiltana bármit is, nosza, itt letelepszem – gondoltam. A víz az úttól tíz méterre volt nagyjából, nem kellett sokat cipekednem sem. Leültem, széthúztam a teleszkópos botom, ami előre fel volt szerelve, csak súlyoznom kellett. Egy ember gumicsizmában leült jobb oldalra mögém és figyelte a bűvészkedésem. Jó középkorú lehetett, hálós baseballsapka (akkoriban jött divatba) volt a fején és a gumicsizmája szára bokában le volt vágva, úgy nézett ki, mint egy elbarmolt klumpa.

-Tegyé’ még ólmot - szólt és rágyújtott. Az öngyújtó fölött fél szemmel hunyorított rám – úgy sokkal érzékenyebb lesz. Láttam, hogy ért hozzá, ez nem is volt vitás.

-Igen, igen -válaszoltam mosolyogva – tervben van. láttam, alaposan végig mustrálja a felszerelésem és elismerően biggyesztette az ajkát.

-Jóféle felszerelésed van ecsém – bólogatott és zsebre hajította a kezeit. A dicséret mindig jól esik, de szakitól kiváltképp és erre csak egy köszönömöt tudtam nyögni.

-Oszt milyen csalid van? – firtatta és kifújta a füstöt. Félrebillentett fejjel nézett rám.

-Van egy kis csontim és egy zacskó Zizim – feleltem, de erre legyintett.

-Várj- állt fel – minnyjár’ hozok valamit, amivel gyorsan fogol halat – tápászkodott fel. A cigarettát a szája sarkában tartva elsétált a ház felé, és amikor visszajött egy nedves újságpapír göngyöleg és egy szétnyitható merítőszák volt nála. Ledobta mellém az újságot, mire az lassan szétnyílt és láttam, hogy földes, vörös giliszták vannak benne.

-Ú, de jóóóó! – álmélkodtam. – milyen jó kövérek!

-Na, ebbű tegyé’ fel kettőt, látom a horgod elég hozzája, - ha nem fogol ezzel akkó’ semmivel se, koma – kacsintott rám. – No, hadd lássam!

-A bácsi nagyon rendes! – tűztem szakszerűen a gilisztát a horogra.

-Az. – bólogatott, elpöckölte a csikket és pökött egy jó sercintőset – mások is mondják.                                Bedobás után az úszó alig állt be, már merült is lefelé, nagy ámulatomra.

-Na, most – vakkantott az ember – el ne cseszd! Rövid fárasztás után egy jó két kilóforma ponty feküdt a szákban a parton. Boldog voltam, mint egy szúnyog véradáskor.

-Nagyon köszönöm – lelkendeztem és kiszedtem a hal szája széléből a horgot, tökéletesen akadt.

-Én köszönöm! – mondta az ember és összecsukta a szákot – hát most akkó' megvagy.

-Megvagyok? – néztem fel még mindig mosolyogva, semmit sem sejtve. – Hogyhogy megvagyok?

Tilosban horgásztál, pajtikám és én elkaptalak. – válaszolt nyugodtan – Gyere velem hozd a cókmókod.

-Van engedélyem! -mondtam és a farzsebemből elővettem az igazolványt az éves összterületi engedéllyel.                                                                                                                                                                - Az ide nem jó – vigyorgott kajánul – ez itt halnevelde, fiacskám és itt nem horgászhat senki, semmilyen engedéllyel sem.                                                                                                                                             Teljesen elképedtem, tehát ő volt tehát a halőr. Botomat kissé összecsuktam, felcsévéltem a zsinórt és a horgot a parafa nyélbe akasztottam. Követtem, és nem tértem magamhoz. Ezt a mérhetetlen aljasságot! Forrt bennem a méreg, legszívesebben a fejére húztam volna a szákot és belerúgom a vízbe. De nem tettem, csak követtem leforrázva, Bementünk a fehér házba, és ott leült egy íróasztal mögé. Én csak álltam ott, egyik kezemben a pecabot összecsukva, másikban a vödör. A pontyot a haltartóban ő maga hozta. Rágyújtott és a szemébe szálló füsttől hunyorogva mondta:

-Két lehetőség van. Feljelentünk hallopásért és mész a börtönbe, vagy… – Hunyorítva kibámult a retkes ablakon. Odakinn a két kuvasz lustán feküdt az oldalán. Felmerült egy pillanatra bennem, hogy talán döglöttek, de az egyik lusta ásítása elkergette ezt a gondolataomat.

-Vagy? – kérdeztem könnyes szemmel, mert tudatosult bennem, hogy módfelett átvertek. A börtönt hittem is meg nem is, de ha mégis igaz, akkor mindenképpen jobb a második lehetőség, akármi legyen is az.

-Itt hagyod a bűnjeleket és nem jössz erre többé. – Leütötte a hamut és rám sandított. A falnak támasztva számos bot orsóval, szákok, vödrök, horgászládák sorakoztak.

-Mint egy trófeagyűjtemény – jutott eszembe. Ezek mind átvert emberek horgászeszközei. Az fel sem merült már bennem, hogy lehet közte „jogosan” elkobzott vagy akár saját is. Volt ott egy nagyon pofás szék kinyitva, háttámlával és kartámasszal. Láttam, ha össze van, csukva egészen kényelmesen elfér akár egy botzsákban is. A mintája is szenzációs volt. Katonai terepmintás, ami akkoriban ritka mintázat volt a kereskedelemben.

Természetesen a másodikat választottam, és üres kézzel, lehajtott fejjel indultam haza. Hazafelé menet már azon gondolkoztam, hogy pedig megvolt a halchipsnek való, mit mondok Marika Néninek… Semmi okos nem jutott eszembe. Amikor felcsengettem és ő ajtót nyitott megkérdezte:

-Nem sikerült fogni? – Kérdezte meglepetten. Láttam, de tudtam is, hogy furcsállja, hiszen kishalat álmomban is tudtam szállítani nekik bármikor. Elmondtam, hogy elvették a cuccaimat a kishalakkal egyetemben, mindezt lesütött fejjel. Egyre jobban elkerekedett a szeme a történetet hallgatva.

-Na várj csak! – szólt és leültetett a konyhában. Hozott egy nagy pohár limonádét, a telefonhoz ment és tárcsázott. Hallottam, hogy Laci bácsit kéri a telefonhoz. Laci bácsi ezek szerint szolgálatban volt a laktanyában. Kis várakozás után Marika néni beleszólt:

-Halló! Te vagy az Lacikám? Igen, igen. Gyere haza, baj van. Nem, nem, majd itthon elmondom. Jó, Várlak. – Azzal letette. Fejét csóválva jött vissza.                                                                                                                       - Szedek ebédet, nem mész sehová, Laci bátyád mindjárt hazajön és elsimítja a dolgot, ne félj. Rendesen megebédeltem s mire végeztem Laci bácsi is befutott. Kis pusmogás Marika nénivel és utána odajött hozzám, leült velem szemben és a szemembe nézett:

-Mondj el mindent részletesen! – ujját felemelte – de semmit ne hagyj ki, semmit ne tegyél hozzá!                            Elmondtam hát még egyszer, a legapróbb részletekig.

-Tiltó tábla, kerítés egész biztos, hogy nem volt? – kérdezte.

-Biztos! -vágtam rá - hiszen akkor nem állok ott le horgászni. – De a paraszt sem mondta!

-Gyere – mondta és felállt – visszamegyünk. Nem értettem, miért mosolyog, hiszen a helyzetem kétségbeejtő volt. Botom, orsóm oda, a megigért kishalak is az enyészeté lettek ezzel a becsületem is oda. Feltűnt viszont, hogy nem öltözött át az egyenruhából. Lent beszálltunk a szolgálati Ladába és visszagurultunk az őrházhoz. Ott kiszálltunk és Laci bácsi alaposan körbejárta a helyszínt, majd kopogás nélkül benyitott a házba. Beléptünk, emberünk épp evett, de a rágás félbe maradt mikor meglátta az egyenruhás magas szálfaegyenes katonatisztet. Amikor kiléptem mögüle már mindent értett. Laci bácsi bemutatkozott, az ember erre felpattant és csak annyit nyökögött:

-A, a fiú, izé… öö, a fia tilosban horgászott alezredes elvtárs!

-Tényleg? – Laci bácsi mosolya egy karmait élesítgető macskáéra emlékeztetett – mutassa meg, hogy hol!

-A halneveldénél – vágta rá diadalmasan a halőr

-Mutassa meg! – ismételte meg lassan, tagolva mosolyogva Lacibá.

-Itt oldalt… – mutatott oldalra az ember, de szemét le nem véve barátomról, de ő erélyesen és hangosan belevágott:                                                                  

-MUTASSA MEG!                                                                                                                                                         A kijárat felé indult a halőr és Laci bácsi úgy tett, mintha indulna utána, de fordulás közben megjegyezte:

-Ha nincs tiltó tábla, vagy egyértelműen elkerített rész, akkor én jelentem fel magát rablásért, világos? A csaló megroggyant, mint a vizes zokni és a hajába túrt. Belátta: vesztett. Volt egy olyan érzésem, hogy ismerik egymást, hiába mutatkozott be Laci bácsi. Itt egyértelműen alá - fölérendeltségi viszony volt, nem kérdéses, kinek a javára.

- Elnézést kérek – mondta Laci bácsinak lesütött szemmel.

- Tőlem? – Laci bá széttárta a karját - Tőlem ne kérjen, hiszen maga nem tud nekem ártani jóember, ha akarna se. De egy gyereket átverni, börtönnel fenyegetni, csakhogy el tudja venni a holmiját patkány dolog. A fiútól kérjen bocsánatot, de veszett gyorsan.

-Bocsánatot kérek öcsi, ne haragudj! – mondta lesütött szemmel. Nem szóltam semmit, nem voltam megbocsátós kedvemben.

-Hozd a cuccod fiam – mondta Laci bácsi. Elvettem a fal mellől a botomat, teljesen összecsuktam, fogtam a vödröt és éreztem, még benne van a víz, tehát a kishalak is. Fogtam a reklámszatyrom, apám teszi-veszijét és indultam volna.

-A többi holmidat is! – Szólt Laci bá. Hirtelen nem értettem csak értetlen arcot vágtam. – Ja, látom tele a kezed. Várj, segítek, mondta és odament a fal melletti „elkobzott” cuccokhoz. összeszedett vagy hat botot orsóval, egy nagy horgászládát és egy irtó vagány horgász széket. A manusnak figyeltem az arcát, pengevékonyra szorította össze a száját, homlokán kidagadt egy ér és kezdett vörösödni a feje.

Bepakoltunk a Ladába, a botokat összecsuktuk, a nagy szétnyitható horgászládát, vödröt, a széket a csomagtartóba tettük és megindultunk haza finoman, nehogy a kis víz kilöttyenjen, bár tető volt a vödrön. Útközben nem győztem hálálkodni, de Laci bácsi leintett.

-Ismertem a jómadarat, börtöntöltelék és egy gyáva patkány. Ezzel el is volt intézve az ismeretség.

Odahaza felvittük a vödröt a kishalakkal Marika Néninek, aki mosolygott és csóválta a fejét a történtek hallatán.    – Holnap gyere át a vödörért és viszel egy kis ropogtatnivalót. Megköszöntem.

-Laci bácsi – mondtam az öltözködő alesnek – ha ideadod a kocsikulcsot, felhozom a cuccokat. Nem kell lekisérned, eleget mászkáltál már miattam. Összeráncolta a szemöldökét.  – Cuccokat? Milyen cuccokat? -értetlenkedett.

-A pecabotokat, a ládát és a széket. – válaszoltam.

-És mi a horgas fenét csináljak én vele Csabikám? – nevetett – az a tiéd, nem emlékszel? És rám kacsintott azzal a huncut mosolyával amt annyira szerettem.                                                                                                               A szerzeményt elosztottuk bátyámmal, egész tisztességes felszerelések voltak, a láda kész aranybánya volt számunkra, tele mindenféle varázslatos és számunkra megfizethetetlen kütyüvel, de a széket azért megtartottam magamnak.

2024.10.04

Zati