1984-ben valamikor tavasszal, egy szabad szombaton a nyári szünet kezdete előtt Laci bácsival és bátyámmal elmentünk horgászvizsgát tenni. A vizsgát már egy ideje szerettem volna megcsinálni, mert az olyan hivatalosnak hatott a szememben.  Laci bácsinak már volt, a kevéske szabadidejét sokszor töltötte a vízparton. A sok-sok év felett visszatekintve, egy érdekes dolog a szemembe tűnik. Amikor megkérdezte, hogy megyek-e vele pecázni és én más dolgom lévén nemleges választ voltam kénytelen adni, későbbi kérdésemre, hogy fogott-e valamit, mindig ugyanazt a választ kaptam: nem mentem le. Már látom, hogy azért is vett rá a vizsgára, mert egyedül nem szeretett horgászni. Valahogy ez nem ötlött a szemembe akkor. Az ismeretségünk apám révén köttetett, mivel ő is egyenruhás volt, de nem a seregnél, hanem a büntetésvégrehajtás keretein belül. Az ideje nagyrészét a munka és az oldalkocsis motorjának a bütykölése kötötte le, amiben bátyámmal majdnem önként segédkeztünk. Majdnem. Amikor tehettem és időben kaptam a fülest, menekültem otthonról. Általában pecázni.

Most, ahogy gurultunk hármasban Laci bá szolgálat Ladáján a belváros felé magamban ismételgettem a tanultakat. Egy hetem volt megtanulni a tilalmi időket, méretkorlátozásokat, a hatályos intézkedéseket és a Magyarországon fellelhető védett halfajokat. Eszembe ötlött Sanyi, bátyám osztálytársa, aki már levizsgázott a múlt hónapban, elmondta a vizsga menetét, pár kérdést, amire neki kellett válaszolni. A gyakorlati vizsgától nem féltem, hiszen a vizsgaanyagban megkövetelt kétféle horogkötésen kívül tudtam még kettőt. Rettentő büszke voltam a tudományomra. Az elméleti részből a tilalmi idők voltak a fejemben ingatag alapon, de reméltem, hogy valami általános fajtát kérdeznek majd. Ahogy bekanyarodtunk a belvárosi Pelikán Hotel parkolójába Laci bá az anyós ülésen gubbasztó bratyómra sandított.

-Felkészültél? -kérdezte tőle, mert tudta, hogy részemről nem jelentett problémát a vizsga, hiszen akkoriban a pecával feküdtem és keltem. Zoli makogott valami igen-félét, de ez nem hangzott valami bíztatóan. A felettünk lakó szomszéd rendszerint egy nap késéssel kapta meg a horgászújság aktuális kiadványát, mert valami ganaj kölök folyton kiszedi. Az is igaz, hogy másnap vissza is tette benne a nylon csomagolásában, amit nagyon okosan a gáztűzhely lángjánál felforrósított szöggel zárt le, így mímelve a gyári állapotot. Nos, ez a ganaj kölök azt is megcsinálta, hogy a nagybátyjától kapott Smena 8 -már akkor is muzeális darabnak számító- fényképezőjével az érdekesebb cikkekről fotót próbált kreálni, természetesen sikertelenül. Bratyóm, Zoli is szeretett horgászni, de valahogy hiányzott belőle az a tűz és kitartásamitől sikereres lehetett volna. Hozzáteszem, szinte mindennel így volt, amihez hozzáfogott. A tanulással úgy volt, hogy minek tanulja meg azt, amit úgyis tud már. Persze az, hogy ez a tudás már megvan, csak az ő fejében létezett, valójában a szerelésen és a gyakorlati dolgokon kívül nemigen tudott ő mást, de ezt nem ismerte volna el semmi pénzért. Ha tanult is valamit, azt titokban tette, de ezt nem tudtam róla elképzelni, ha viszont nyíltan olvasgatta volna a kapott tananyagot, azzal elárulta volna magát, hogy valamit mégsem tud.

-Ti lesztek az elsők, ne okozzatok csalódást!- szólt Laci bácsi és kiszállt a Ladából. Előre ment, lehajtott fejjel, mint valami borospincébe lassan, de biztos léptekkel lement a pincébe az öt lépcsőfokon.

-Majd súgjál! – hallottam magam mögött Zoli hangját – ha esetleg olyat kérdeznének. Ez remek, tehát nem nézett bele a tananyagba.  No, így ültünk be a dohos picehelyiségben elhelyezett hosszú tornatermi padra sok más fiatallal együtt. -Mint a dróton a fecskék-jutott eszembe. A helyiségről rögtön meg lehetett mondani, hogy a horgászsport szerelmeseinek van fenntartva, a falon és az oszlopokon mindenféle poszter a hazai halakról, a Balaton halfaunájáról, a különböző vízrétegek halai, tengeri halak egy másikon, persze a teljesség igénye nélkül, táblázatok a Tisza vízmércéiről, rengeteg trófea, harcsa csuka süllő. Laci bácsi eközben odament egy idős bácsihoz, aki egy kisebb asztalka mellett ült és valamit írt egy nagy könyvben szigorú szemmel és összeráncolt homlokkal. Az asztal sarkán kék kis könyvek voltak egymásra stócolva, lehetett vagy húsz darab. Nem hallottam, mit mondott neki Laci bá, de ahogy a bácsi felnézett rá, a szeme vidáman kezdett csillogni és az egész arca megvidámodott. Felállt és kezet nyújtott Laci bácsinak, aki elfogadta és férfiasan kezet ráztak. Laci bácsi odaadott egy darabka papirost neki, valamit mondott a bácsinak, hogy mit, azt nem hallottam, de az öreg ránk nézett és bólintott. Bátyámmal egyszerre köszöntünk neki, mire a bácsi rám mutatott és az asztal melletti székre bökött. Ő maga visszaült a helyére velem szemben. Laci bácsi eközben egy csinos titkárnőféleséggel kezdett beszélni, aki egy kicsi ablakon túl tette a dolgát és ezen a kicsi üvegablakon tartotta a kapcsolatot a külvilággal. A postára emlékeztetett ahová anyusommal szoktunk elmenni és ott befizetett valamit és a kicsi ablakon folyt az adok-kapok.

-No, pajtikám mondd csak a neved- bíztatott és leemelt egy kis kék könyvet a stóc tetejéről. Kinyitotta és kérdőn nézett rám. Megmondtam a nevem és láttam, hogy a bácsi beírja a kicsi könyvecskébe. Mikor ezzel megvolt rám villantotta a szigorú tekintetét. -Mondd már el nekem édes egykomám, hogy egy horgász hány pecabotot vihet le a vízpartra magával.- és folytatta az írást, ha jól láttam arra papírra pillant néha, amit Laci bá adott oda neki. Rögtön tudtam, hogy ez egy beugratós kérdés lesz, amiről már beszélt bátyám haverja Sanyi. A válaszom is kész volt erre, de nem azt mondtam, amit ő javasolt- nevezetesen, hogy akármennyit levihet-, hanem azt, hogy amennyi csak van neki, de ezekből egyszerre csak kettőt használhat. A bácsi lebiggyesztett szájjal és elismerő biccentéssel jelezte a válaszom helyességét. Az írást a kis könyvecskébe nem hagyta abba. Következő kérdése az volt, hogy tudok-e horgot kötni. Válaszoltam, hogy igen, tudok, de sehol nem láttam sem zsinórt sem horgot, hogy bemutathassam. –Hoznom kellett volna magammal?- futott át az agyamon,- dehát nem mondta senki, hogy kellene... De ez a gondolat, csak villámként suhant át a fejemen, igazi gondolattá nem is tudott érni, mert a papa egy kitöltött, lepecsételt horgászigazolványt nyújtott át nagy ámulatomra.

-Fiatalember-a kezét nyújtotta, kezet ráztunk – sikeres vizsgát tettél, legyél büszke rá, és eredményes pecát kívánok! Hebegve megköszöntem. Ennyi lett volna a vizsga? Kissé csalódott is voltam az örömöm mellett, hiszen brillírozni akartam, meg akartam mutatni – mit megmutatni! Elkápráztatni – a tudásommal a vizsgáztatót. Valami olyan volt ez számomra, mintha egy óriási gödröt ástam volna csapdaként egy egérnek. De az igazolvány megvolt, ott tartottam a kezemben. Immáron nem gyerekjeggyel, egy bottal, hanem rendes állami jeggyel, területi engedéllyel és két bottal mehettem pecázni.

Bátyám következett. Odamentem Laci bácsihoz és odaadtam neki az igazolványt. Ő komoly arccal megnézte és szó nélkül a kezét nyújtotta. Kezet ráztam vele is, de ez más volt, mint a vizsgáztatóé. Meleg, baráti kézfogás volt ez, és most ahogy átnézek az idő hídján oda messze a túloldalra, azt az érzést még mindig tökéletesen fel tudom idézni. Akkor is, mint sok más alkalommal mintha az apám lett volna ő.

A bácsi közben újabb kis könyvecskét tett maga elé.

-Te vagy akkor a Zoltán. Ez nem kérdés volt csak egy megállapítás és már tudtam, hogy a kis papíron, amit leseget az öreg, az adataink vannak.

Nos, Zoltán, mondd meg nekem, mennyi horog lehet egy készségen, ha állami jegyed van.

Ez potya kérdés volt, bátyám már vágta is a választ: három.

-Akkor hármas horogból mennyi lehet? – jött a kérdés és azt gondoltam, hogy ez is sima pont. De nem!

Bratyóm szeme elkerekedett a csodálkozástól, hogy ennyire bugyuta kérdésekkel traktálják. Egyszerű matek ez! A hármas horog az három egyes horog, tehát…

-Egy - vágta rá a vállát felvonva. Vigyorogva felénk fordult, -hol itt a probléma?

A fejem lassan lehajtottam, a mutató és a hüvelykujjammal megfogtam az orrnyergem. Másik kezemen gyorsan egy hármast mutattam felé.

Zoli, amikor visszafordult a bácsi felé az már megállt az írással és csak a szemével nézett fel a dokumentumból bátyámra. Ő rögtön vette a lapot, és mint aki nem érti, mi is a probléma, úgy tett, mint aki megismétli azt, amit igazából nem mondott: egyes horogból három, hármasból is három. valami rosszat mondtam?

 De a bácsi sem volt ám teljesen lökött, felismerte a linket.

-Jól van, jól – morogta. Felénk nézett és hogy mit láthatott Laci bácsin, nem tudom, de bólintott és bátyámnak szegezte széles mosollyal a következő kérdést. Már letette a tollat és hátra dőlve, mint egy tanár kérdezett.

-Zolikám, - mosolya gyilkos volt – mi a méretkorlátozása és a tilalmi ideje a német bucónak?

Ez egy beugratós kérdés volt

-Védett halfaj, egész évben tilos a horgászata. A kifogása esetén a kíméletes horogszabadítást követően haladéktalanul vissza kell helyezni éltető elemébe.- válaszolta bátyám nagyképűen és ő is hátradőlt. Ez szóról szóra így volt a tananyagban! Tátva maradt a szám.

Az öreg is felvonta a szemöldökét, bólintott és egyetlen szó vagy megjegyzés nélkül megírta a kis könyvecskét majd neki is kezet nyújtott. Amikor nagy mosolyogva odalépett hozzánk, Laci bácsi megcsóválta a fejét.

-Szentül meg voltam győződve, hogy nem készültél Zolikám – mondta. –ügyes voltál, gratulálok!

Már kint voltunk a kocsinál, amikor Laci bácsi elkérte az igazolványokat.

-Mindjárt visszahozom- ígérte, - valami fontos lemaradt. Ezzel visszasietett a pincébe.

-Nagyon jól kivágtad magad – dicsértem meg a bratyóm – csak olvasgattad a tananyagot.

-Dehogy olvastam- szórakozottan arrébb rúgott egy kavicsot- nem volt nekem arra időm.

-De hát a horgos kérdést benyelted, az pedig rém egyszerű.

-Hát, logikusnak gondoltam, hogy osztom hárommal. – megvonta a vállát – nem jött be.

-De ahhoz, hogy csak így kiköpd a választ a tilalmi idős kérdésre, ahhoz be kellett nyalnod a védett fajok listáját. – értetlenkedtem.

-Nem kellett. – kajánul vigyorgott. – vannak dolgok, amiket egyszerűen csak tud az ember. ez is ilyen.

Mérges voltam rá, mert egyértelműen ködösített és TUDTAM, hogy kézbe sem vette a kiadványt, amiből készülnünk kellett volna. Nem szóltam többet. Az igazolványra gondoltam, hogy hétfőn beviszem a suliba és csak úgy egészen véletlenül ki fog esni úgy, hogy a padtársam meglássa. Ugyanis ő is horgászik és ő is szeretne levizsgázni.

Laci bácsi érkezése szakított ki a gondolataimból.

-No, - nyújtotta az igazolványokat – beszállás és spuri haza, hogy megmutathassátok az ősöknek a szerzeményt. Bátyám a farzsebébe dugta az igazolványt, én a kezemben tartottam, mert feltett szándékom volt, hogy egész hazaúton olvasni fogom, mi is van benne. Valahogy mintha vastagabbnak tűnt volna, mint amikor megkaptam. Biztosan valamilyen tájékoztató maradt le és azt pótolta Laci bá.

Gyorsan beültünk, Zoli előre én hátra, és elindultunk. Kinyitottam az igazolványt és három papír csúszott kijjebb az oldalak közül. Ez meg mi? Ezek benne voltak? Nem, nem.

Nem akartam hinni a szememnek. Ez egy fogási napló. Ez meg tagsági lap a Munkás horgász egyesülethez. Ez a másik meg egy,… egy  ÁLLAMI JEGY!! Atyaég!! Ezt Laci bácsi intézte. És itt szentséges egek, egy összterületi jegy!

-Laci bácsi! – Mondtam előre, de a torkom valahogy összeszorult és a látásom is homályos lett.

-No, mi baj?- kérdezte a bajusza alatt somolyogva

-Köszönöm szépen! Nagyon köszönöm, de nem kellett volna!

-Mit? mit??- értetlenkedett bátyám – mi az?

-Nem tudom – vonogatta a vállát Laci bá –fogalmam sincs, mit beszél az öcséd.

-Mindegy,-dőltem hátra – azért köszönöm.

Zoli egy kukkot sem értett és otthon, amikor anyusomnak elmondtam az egészet, az ő véleménye is az volt, hogy a tölteléket az igazolványba Laci bá intézte nekünk. Ő viszont bármikor kérdeztem letagadta a szerepét a dologban és váltig állította, hogy ez igenis járt az igazolványhoz. A következő év áprilisában kiderült viszont a turpisság. Ez úgy történt, hogy amikor is a szülinapomra kapott és más szálon összegyűjtött pénzből engedélyt akartam váltani ott az irodában, bizony megkérdeztem a szemüveges hölgyet. Ő azt mondta, hogy az igazolvány és a vizsga jelképes összegű, de a tagsági, az állami jegy és a területi engedély bizony nem az. Sem az első sem a sehányadik alkalommal. Kiváltottam hát annak rendje és módja szerint, kifizettem a kisablaknál és eltettem a visszajárót. Igyekeztem kifelé a pincéből és Laci bá járt az eszemben, hogy valaki hogy lehet ennyire önzetlen, és nagylelkű. A szemüveges hölgy kiáltása szakította meg a gondolatmenetem.

Hé, öcsi – a száját a kicsi ablak réséhez tolta és úgy szólt ki –itt maradt a tagsági betétlapod!

Megfordultam és elindultam vissza a hölgyhöz, de félúton, ami két-három lépés lehetett csak, valami megállított. Valahogy a szemem sarkából láttam csak meg. Valahogy bevillant. És amikor odanéztem olyan érzésem támadt, mintha egy nagy, nehéz hátizsákot vettek le a hátamról. Igen, ott az oszlopnál vizsgáztunk. Ott volt az asztal az öreggel és a könyvecskékkel. A plakátok, a trófeák és a táblázatok. És igen az oszlopon ahol vizsgáztunk egy nagy színes plakát:

Magyarország védett halfajai. Ez volt a tetején. Alatta: „Egész évben tilos horgászata az alábbi fajoknak. A kifogásuk esetén a kíméletes horogszabadítást követően haladéktalanul vissza kell helyezni őket éltető elemükbe.”

És így indult a felsorolás, képekkel persze:

Magyar bucó, Német bucó, Cifra kölönte, Kövi csík, Vágó csík, Réti csík, Balkáni csík…

2024.07.10

Zati