Az életben nem mindig jönnek össze a dolgok. Vagy nem úgy, akkor, ahogy akarnánk, vagy nem akkor. Ilyenkor bosszankodunk, szentségelünk és kiadjuk a mérgünket és ennyi. Ezek vagyunk mi hétköznapi, átlagemberek. Vannak azok, akik a nap minden percében siránkoznak, hogy nem jön össze nekik semmi, szerencsétlenek és elegük van mindenből. Aztán felseprik a leejtett üvegpoharat, ami széttört a járólapon. Nos, van egy érdekes és számomra minden tekintetben csodálatraméltó ember típus, faj, evolúciós ág, vagy hogy is mondjam, akiket nem ér szerencsétlenség, minden úgy van jól ahogyan történik.

De ez így nem teljesen igaz, kissé megtévesztő, mert ezt én, mint kívülálló a saját perspektívámból mondom. Ezt a típusú embert azért nem éri el a szerencsétlenség, mert minden nap, szinte minden órában eléri őket valami baj, anomália, de ez olyan sűrűn fordul elő, hogy számukra ez lesz a természetes létezés. hogy úgy mondjam megszokták a sorozatos sorscsapást. Ők inkább azon csodálkoznak, hogy nem csúsznak el a vizes padlón, hogy a poharat sikerül elkapni leestében, vagy megúsznak egy pecát bottörés vagy orsó szétesés nélkül. No, ilyen cimborám volt Csabi is. Igen, kitaláltátok, pecáztunk is. Hogy mi módon? Íme:

Egy kora nyári napon edzés után az öltözőben Csabi odaült mellém cipőt húzni.

-Zatikám – sandított rám – hétvégén mész a Tiszára pecázni?

Tudtam, hogy nemrég kapott komplett felszerelést a szülőktől olyan megfontolással, hogy a szünidőben ne a számítógép előtt zombuljon, hanem menjen ki a négy fal közül. Ezen csodálkoztam kissé, hiszen az ősei ismerték a bajbevonzó képességét. Kapott egy igencsak jó minőségű orsót, teletöltve a dobja jóféle monofil huszonkettes zsinórral.  A botot, amikor megláttam kissé elmosolyodtam, mert ismertem. Nem a márkát és a típust, hanem konkrétan EZT a botot. A helyi Hokév-horgászbolt állványán láttam meg először és igencsak elcsodálkoztam az egyediségén. Egy pergetőbot volt ez, de nagyon rendhagyó hosszban. Ezidáig nem találkoztam még három méter feletti darabbal így ez a peca a maga három méter negyven centijével egy kuriózum volt. Nem is kellett senkinek. Ott állt, keverőgyűrűjén az árcímke, ami arról tudósított, hogy nem egyszerű halandónak szánták a botot. Aztán eltelt egy fél év is talán és a címkén lévő összeg egy keresztirányú vonallal és egy új, de sokkal alacsonyabb számmal bővült. Elmúlt a karácsonyi roham is és a két ünnep közt már féláron lehetett megvenni a botot. Ez a bot egy hozzá nem értő emberre várt, aki Csabi apukája képében belépett a boltba és egy jóminőségű botot kért. Kapott is. Félreértés ne essék, a bot valóban jó volt. Csak nem pergetni. A fater azt is elintézte, hogy ne kelljen vizsgáznia, szerzett neki horgászigazolványt és valahogy összterületi engedély is került a tokba. Szerettem Csabit, nagy szíve volt és mindig meg tudott nevettetni. Barátja nemigen akadt, mert nem nagyon szerettek akkortájt sem ilyen volumenű emberkékkel mutatkozni a fiatalok. Idősebb lévén, hiszen már húsz is elmúltam, a pártfogásomba vettem. Tudtam, miért kérdezi, sokszor voltam náluk az utóbbi időben gyakorolni a horogkötéseket, a hurkokat, a szerelék összeállításokat. Tudtam, ezért gyanakodva, lassan óvatosan válaszoltam.

-Lehet, de nem biztos – a lelki szemeim előtt a Tisza mellett parkoló villogó, mentőautót, katonai búvárokat láttam.

-Ha mennél – levette bal lábáról a jobb csukát és jobbal lépett bele és rám sandított – mehetek veled én is?

-Szólok mindenképp – biztosítottam – de korán szoktam ám menni!

-Nyugi, ha pecáról van szó, nincs elég korai óra! – és feltolta azzal a jellegzetes mozdulattal szemüvegét a hüvelykujja párnájával, mintha homlokon akarta volna vágni önmagát.

A hét nyugisan telt, minden nyíl a peca irányába mutatott így pénteken felhívtam.

-Jó még a szombati peca Csabesz? Megvallva őszintén sokat gondolkodtam a dolgon és arra jutottam, hogy leviszem magammal, mert más úgysem vinné le, nekem is jó lenne a pecatárs. Voltunk már együtt a Milléri csatornán, a Holt-Tiszán, de a kezébe nyomott, általam előre megszerelt spiccbottal próbálkozott, de számolatlan törpeharcsán kívül csak egyetlen bodorkát sikerült megfognia, amit haza is vitt büszkén. Ismertem a bajvonzó képességét és ez az egy dolog szólt ellene, mert ha elkezdődik a szencsétlenség-sorozata, akkor nincs megállás, nem fogunk tudni nyugodtan pecázni. Ha nem jött semmi baj, akkor ment minden rendesen. Csitítva, elnyomva az ellenérveket mondogattam, hogy nagy baj nem lehet, ott leszünk, ahol a part homokos, nagyon lapos a part, van minden, ami a sikeres és problémamentes időtöltéshez kell.  A meder is inkább sóderes, mint köves, így az akadás is minimalizálóik. Fa, bokor nem akadályozza a bedobást, minden adott egy nyugis keszegezésre, törpeharcsa pedig nincs, ami rontaná az élményt – foglaltam össze.

-Persze, naná, Csabikám! – az örömet tapintani lehetett a vonal végén – mikor indulunk?

-Úgy terveztem, hogy ötre ott vagyok nálad és fél hatra a parton lehetünk. Jó így neked?

-Fél ötkor kiállok a kapuba és várlak. – lelkendezett.

-Ötkor – hűtöttem le a lelkesedését – nem fél öt, és nem is öt óra kettő, nem kell kapkodnod, csak időben elkezdeni a készülődést.

Nagyon büszke voltam a pontosságomra, mindig tudtam tartani az általam megadott időt pontosan, ha nekem kellett időre menni, akkor öt-tíz perccel korábban már ott voltam ahol kellett.

Csodás szombati reggel volt, bár a rádió szombatra szórványos záporokat emlegetett, de ezt már egy hónapja mondogatta természetesen feltételes módban, de esemény nélkül. A Tisza is elérte a horgászathoz – számomra legalábbis - ideális mínusz százas szintet, tehát a homokos part a miénk volt így. Mínusz száznál előtűnt a föveny és kikerültünk a nyárfák alól, és azon a részen tudtunk horgászni, ami nem okozott semmiféle problémát. Befordultam a régi kombi verdámmal Csabiék utcájába. Megbeszéltük, hogy sem etetőanyagot, sem csalit nem kell hoznia. Csak a „cuccos” kell és ellátmány a gyomornak, a többit viszem én. Ahogy közeledtem a házuk felé, láttam valakit a kapualjban, lassítottam, és akkor, amikor mellé értem megláttam a nap első csodját. Csabi állt ott bőszen vigyorogva, integetve esőkabátban, szandálban, amihez egy csíkos zokni kiegészítő volt hivatott a divatot képviselni, valami székféle a hóna alatt, hatalmas túrazsák a hátán, a botzsák, valami lom fületlen vödörben a falnak támasztva. Azt hittem rosszul látok. Úgy nézett ki a cimbora, mint egy elégedett guberáló. Jeleztem, hogy megfordulok és elgurultam az utca végéig, hogy kiröhöghessem magam. Meg tudtam volna fordulni helyben is, de akkor számot kellet volna adnom a vígságomról. Az utca végéig kinevettem magam, ott megfordultam és visszamentem Csabiért.

-Csabesz – szálltam ki még mindig vigyorogva, hogy berámoljuk a cuccait – mi a bré ez az esőkabát?

-Anyum erősködött, hogy hozzam el – magyarázta – csak nem tudtam már összehajtani, a zsákban sem fér már el.

Meg sem mertem kérdezni, hogy mi a fenét rámolt be a zsákba, mert féltem, hogy elröhögöm magam és nem akartam megbántani az anyai gondoskodás eme jeles áldozatát.

Amikor bepakoltunk véletlen ránéztem a zoknijára és egy krákogással megpróbáltam elfedni a feltörő röhögésem, amiből az lett, hogy szabályszerűen felnyerítettem. A szomszéd ablakából érces hang szólt ki:

-Mit hülyéskedtek itt szombat hajnalban? Menjetek lovat játszani a pusztára hülye kölkök és hagyjátok a dolgozó embert aludni!

Nem akartam visszaszólni, kötekedni, mert Csabiék szomszédja volt és fogalmam sem volt milyen a kapcsolatuk, nem akartam problémát. Beszálltunk és megindultunk a Tiszára. Hamar célba értünk, senki sem bitorolta a helyet, hamar kipakoltunk. Etetőanyagos vödör, botzsákok székek. Az első nekem mindig az etető bekeverése volt. Amíg a szemcsék szívták magukba a nedvességet, addig szereltem a botokat. Ma azonban ketten voltunk és eljött az oktatás ideje.

-Csabikám – tettem elé a keverődézsát – amíg megszerelem a botokat, te bekevered az etetőanyagot, jó?

Boldogan vállalta a feladatot, szeretett volna hasznos lenni.

-Persze! Mondd, mit tegyek bele!

Minden elő volt készítve egy másik vödörben, etetőanyag, aroma, szemestakarmány. Külön szatyorban az anyukámtól rendszeresen begyűjtött száraz pékáru, kiflivég, kenyérhéj, zsemle.

-Elsőnek a száraz kenyereket tedd a vödörbe, adj hozzá kis vizet, hogy felpuhuljon, aztán a száraz anyagot keverd össze. A zsinórt óvatosan fűztem a gyűrűkbe, nem akartam elveszteni a zsinórvéget, mert akkor kezdhettem elölről.  Csabesz a kenyereket beleöntötte a vödörbe és tanácstalanul nézett szét.

-Vizet a Tiszából vegyek? – kérdezte bizonytalanul.

-Dehooogy! – válaszoltam – fenn van a vízműnél egy nyomós kút. Onnan.

Láttam, megdöbbent a kérésen, de vállat vont, fogta a vödröt, és indult volna felfelé. Most az én agyam dobta le az ékszíjat.

-Csabi – mondtam lassan – ha nem akarsz sokat cipekedni, innen is jó lesz – és a Tiszára mutattam. Megfordult és a szemét összehunyorítva, végig rajtam tartva leballagott a vízhez és merített. Rájöhetett, hogy vérszívó módba kapcsoltam.

-Hányjál esernyőt – mondta – de nyitva! Ezzel el is volt intézve. Szépen összeöntögette a hozzávalókat, szárazon összekeverte.

-Az én botomat majd én akarom szerelni – nézett fel a serénykedésből.

-Persze Csabesz, én is így gondoltam – már csak az etetőkosár volt hátra – majd segítek. Megvagy a száraz alkotókkal?

-Meg, meg. – várakozón nézett rám.

-Most mehet bele a folyékony aroma. Ott van a bal kezednél. Mindet beleteheted.

Hozzáöntötte az epres aromát a bekevert alaphoz és keverni kezdte. A szeme egyre jobban elkerekedett.

-Ez eszméletlen finom illatú! – jegyezte meg – ezt minden hal szereti?

-Tulajdonképpen a halak éreznek valamilyen aromát a vízben és megindulnak az irányába. – Válaszoltam és a másik botomnak álltam neki szerelni. – Tény, hogy az ízekkel, aromákkal lehet szelektálni a fajok közt. Legalábbis ezt tapasztaltam eddig. Csabesz, most a kenyér, amit beáztattál mehet bele, de jól nyomkodd ki belőle a vizet, mielőtt beleteszed.

Így tett és alaposan elkeverte az etetőben. Időnként megállt a keveréssel, kivett egy maréknyit és szagolgatta. Nagyon tetszhetett neki az illata ez nyilvánvaló volt.

-Így jó lesz? – kimarkolt egy kétmaréknyi anyagot egyszer összenyomta, és az remekül összeállt.

-Bravó! – dicsértem meg - ezt én sem tudtam volna így eltalálni. De később kell még majd egy pici víz hozzá, mert még szívódik a vízből a nehezen nedvesedő részecskékbe. Gyere, szereld a botod, a kaját takard le a ruhával.

Így tett, és kis idő múlva ott állt mellettem a botjával és rajta egy jó minőségű orsóval. Az orsó dobja huszonkettes monofil zsinórral volt teletöltve.

-Fűzd át az összes gyűrűn a zsinórt. – rendelkeztem és a sajátomon megkötöttem a nyolcas számú kampót.

-Kész van – mutatta Csabi a zsinórvéget. – mi jön most?

-Végfület tudsz kötni dupla hurokkal? – kérdeztem

-Tudok hát! – és már hajtotta is ketté a zsinórt. Büszkesége határtalan volt.

-Ácsi Cimbi! – állítottam meg a lendületet. -végfül kell, de egy méteres! Láttam, azt gondolja, hogy megint palira akarom venni, mert az „elmészámajóanyukádba” nézéssel bámult.

-Tényleg! – erősködtem – nem szívatlak, nyugi. Megkötötte, de folyton az arcomat leste, hogy elröhögöm-e magam.

-Mondhatom, remekül néz ki. – mutatta a hurkot.

 - Jó lesz az. – nyugtattam – vágd el az egyik szárat a csomótól egy szűk arasznyira, így kapsz egy nagyon hosszú és egy arasznyi zsinórvéget. Az ollójáért kutakodott, de közben rám sandítgatott.

-A hosszúra megy a horog, a rövidre az etetőkosár. Ennyire egyszerű. – Mosolyogtam és mutattam a saját kreálmányomat.

- És ezzel lehet halat fogni? – tamáskodott – az etetőkosár itt, a csali egy méterrel odébb…

-Ne feledd, hogy a víz folyik ám rendesen! – emlékeztettem. – Az etetőkosárból kioldódó szemcséket a horog felé és azon túl viszi a víz, amin, -mint egy ösvényen- a halak elindulhatnak felfelé a horoghoz.

-Logikus – dünnyögött és elvágta a zsinórt. Is. Felszisszent és a szájába kapta a jobb mutatóujját.

-Elvágtam – jelentett be lakonikus arccal.

-A zsinórt mondtam csak – feleltem – az ujjad nem kell. Súlyos?

-Á, csak egy karcolás – legyintett és dolgozott tovább – a rövidre a forgós kapocs, a hosszúra a horog?

-Igen – erősítettem meg – és azzal kész is a cucc. Megmutattam neki a saját szerelékemet, hogy biztosítsam róla, nem szívatom. Bólintott és láttam, hogy megnyugodott. Benedvesítettem még az etetőanyagot kissé és jól összedolgoztam. Nagyon jól tapadó, homogén és tartalmas kaja lett.

Csabi nyelvét kidugva szerelt, kezét egészen a szemüvegéhez emelve kötötte a csomókat. Nem akartam még bevetni a szerelékeket, mert akkor arra koncentrálok és, ha gond adódna, nem tudnék úgy segíteni, ahogy kellene. Megvártam, míg befejezi a szerelést, a csalizást és az etetőkosár megtöltését.

-Ide állj – mutattam magam mellé – és oda dobj kb. húsz méterre! A sodorvonal szélét próbáltam meghorgásztatni vele, mert tapasztalatom szerint ott jó sok hal fordul meg. Nosza, nekidurálta magát barátom és suhintott. Szállt, repült a szerelék és egy hangos csobbanással becsobbant a parttól öt méterre. Döbbenten nézett, én magam is csodálkoztam. Ez hogyan sikerült ilyen csehszlovákra? Lassan kitekerte, de már láttam, nehezen tudja csévélni az orsó a zsinórt. Odamentem és jobban megnéztem az orsót. A zsinór valahogy furán ment a keverőgyűrű felé, és akkor megláttam!

-Csabám – mondtam zsibbadtan – hogy a nyári villám támassza meg az oldalad. Ide miért fűzted be a zsinórt – és a horogakasztó pici fülre mutattam.

- Oda nem kell? – csodálkozása őszinte volt – azt mondtad, hogy az összes gyűrűbe…

- És ez gyűrű szerinted? – felé toltam a botot, de már röhögtem – vágd le és szereld újra, nem sok idő. Addig bedobok az egyikkel. Megtöltöttem az etetőt Csabi leült szerelni a székébe. Csontit varázsoltam a horogra és bedobtam. A szemem sarkából láttam, hogy Csabi csalizik, és az etetőkosarat készül tölteni. Letettem az ágasra a botot és hátraszólottam:

-Ha nem szereled meg újra, akkor itt fogsz bénázni a cuccoddal, ecsém! Csak rám nézett, de folytatta a műveletet. Lemondóan legyintettem. Bedobott és a szemöldököm a fejtetőmig szaladt. Könnyedén a sodorvonalba ejtette a szereléket.

-Hoo - hoogy? – dadogtam, hiszen tudtam, hogy ennyi idő alatt képtelenség újra szerelni még ezt az egyszerű készséget is – hogy csináltad?

Letette a botot az ágasra, megfeszítette a zsinórt és a farzsebéből vigyorogva elővett egy oldalvágót.

-Levágtam az akasztót – feltolta a szemüvegét – most mi a bajod? És bőszen vigyorgott.

-A szerelékre gondoltam – válaszoltam majdnem sértődötten, hiszen annyira egyszerű és elegáns volt a megoldása, hogy az már vérlázító – és nem a horogakasztóra. Nem esett jól, hogy nem nekem jutott eszembe, de a felszerelés ilyen mérvű megcsonkítása számomra, ha eszembe is jut, elképzelhetetlen volt. Igaz- gondoltam –semmi haszna annak az akasztónak és az ő megoldása a praktikusabb. Lassan a helyére került minden, pecázhattunk végre. A keszegek nálam beindultak, bár én voltam folyásirány szerint feljebb, mégis én kezdtem el fogni a keszegeket. Már a harmadikat tettem a haltartóba, amikor Csabinak is kapása volt. A pergetőbot spicce gyönyörűen jelezte a rázós, agresszív kapást. Az, hogy csak a spicc remegett és nem az első tag bólintott, kisebb keszegre gondoltam. Ennek a hosszú előkés szereléknek az a nagy előnye, hogy a kapás egyenlő volt a hal akasztásával, a bot megemelésekor már a fárasztással kellett foglalkozni. Ennek ellenére Csabi odapörkölt egy rendeset és orsózni kezdte a halat. Tehette, hiszen fárasztani nem kellett, nem láttam a bot hajlásán jelentősebb súlyt. Amikor kiemelte a halat, utálkozva csak ennyit mondott:

-Törpe.

Ez egy olyan pillanat volt, mintha tarkón vágtak volna. Törpeharcsa a Tiszából. Az volt, nyolc bajusszála, színezete és a mérete egyértelművé tette ezt. Szó sem volt szürkéről, azt már sokat engedtem vissza ezen a helyen a méret miatt. Ez itt kérem tiszai törpeharcsa.

Óvatosan próbálta a zsinór végén lengedező halat megfogni. Emlékezett még a sok mellúszó okozta igen kellemetlen, sokszor gyulladást okozó mellúszó-tüskére. Óvatosan markolta meg a tizenöt-húsz deka körüli halat, mire az – a biztos markolás előtti pillanatban – ficánkolni kezdett és barátom hüvelykjébe alaposan beleállt a mellúszó tövise. Csabi felordított és lerázta a kezéről a törpét. Kiszopkodta a sebet és a ládájában lévő orvosi érfogót vette elő, amit tőlem kapott horogszabadítás céljára. Most nem a horgot fogta meg, hanem a halat a szájánál fogva és a zsinórt egyszerűen, de vicsorogva eltépte. Benyúlt a szájába és ledobta a csipeszt.

-Rohadt kis szarcsimbók – sziszegte és iszonyú rúgáshoz készülődött – takarodj vissza anyádhoz! Kissé feldobta a halat és irtózatos rúgást vitt be. Abban a pillanatban olyan ordítás reszkettette meg a levegőt, hogy hátunk mögül a fáról a madarak csapatostul reppentek a magasba. Csabi szandálján keresztben mintegy odaragasztott dísz a törpeharcsa feküdt. Mellúszója – természetesen – a szandál egyik kivágásán át barátom lábfejébe ágyazódott be mélyen. Gyorsan odaléptem és bokájánál megfogtam és a földhöz szorítottam a lábát. A tövis alaposan benne volt, de egy erélyes mozdulattal kikaptam a lábából és ledobtam.

-Várj- mondtam és az arcára nézve majdnem sikerült elröhögnöm magam. – lefertőtlenítem. Vedd le a szandit és a zoknit. A készenléti elsősegély zacsijából jód ampullát vettem elő, megtörtem és lemázoltam neki a sebet. Elégé ronda volt, de nem szólt. Amikor kész voltam megnézte és óvatosan rám nézett. Láttam szégyelli a bénaságát, szégyelli, hogy vele mindig történik valami. Megsajnáltam, de majd’ meghaltam a visszatartott nevetéstől.

-Khhhm, csak a szandált vedd vissza – krákogtam – had szellőzzön a seb. A szandált csak úgy ledobta oldalt, felállt és tett egy lépést felé, hogy felvegye. Nyüszítésszerű hang hagyta el a torkát és lassan felemelte a lábát. A nagylábujja alatti talprészén ott fityegett a megnyomorított törpeharcsa hátúszója horgonyként akadt a talpba. Egy gondolat futott át az agyamon:

-Ez direkt csinálja, hogy szórakoztasson. Mint a cirkuszban a béna, csetlő botló bohóc a nyomiságával akar mosolyt csalni az emberek arcára. Rázott egyet a lábán, mire a hal a szélvízbe esett. Letette a lábát és úgy próbálgatta. Lopva engem figyelt, én lopva őt. Összeakadt a tekintetünk.

-Nagyon béna vagyok? – kérdezte fintorogva. Visszanéztem rá nagyon komolynak tettetve magam, de belül majd szétvetett a visszafojtott röhögés. Ezt láthatta meg, mert egyszerre elnevette magát, mire belőlem is kirobbant a nevetés, mint gátját átszakított folyó. Ilyen nincs! Ennyire nem lehet valaki szerencsétlen. Ez olyan, mint egy rossz film. NEM! Nem rossz film! Zseniális! Ilyet nem lehet kitalálni!

Lassan lehiggadtunk, az oldalam szúrt, a szemem könnyes volt, és hátul a fejem úgy fájt a nevetéstől, mintha fejbe vertek volna. A horgászat lassan visszaállt paródiából normális szabadidős tevékenységbe. Etetőanyag a kosárba, csali a horogra és zamek, befelé a sodrásba, had jöjjenek az uszonyosék! Csabesz szintén. Etetőkosár töltés, csalizás, és sutty, mehet a sodrásba a cájg. A dobás pillanatában egy pici csattanó hangot hallottam és tudtam rögtön, hogy a törpés kaland után a zsinór Csabi botspiccére fel volt hurkolódva és a bedobásnál egyszerűen elpattant a huszonkettes zsinór a csomónál. Ha nem a csomónál szakad el az egy igencsak erőteljes ostorpattintásszerű hanggal járt volna.

-No – gondoltam – Csabi szerelhet újra. De ő csak állt, mint Ahab kapitány a hajóorrban és úgy várta a szerelék becsobbanását. Ez meg is történt hozzávetőlegesen negyven méterre.

-Uupsz – csak ennyit mondott Csabi – kicsit túlment.

Szájtátva néztem. Anyám, ez nem vette észtre, hogy leszakadt a szereléke!

Lassan letette a botot az ágasra, úgy csinált, mintha feszített volna valamit a zsinóron, leporolta a kezét és belehuppant a székébe. Az elszakadt zsinórvéget a szellő lágyan libegtette a spicc alatt, ott lógott egy méterre a spicctől és az égegyadta világon minden rendben volt Csabesznak. Tényleg nem látja? Valahol a lelkem mélyén a kisördög szólt, hogy ha nem jelzem neki az anomáliát, akkor nem sokat fog a parton bénázni. Had nézze csak a lógó zsinórvéget.  Csak néztem és éreztem, hogy újra jön a nevetéshullám.

-Mit nézel Zatikám? – vidámkodott – kicsit messze van. de jó ott is, hidd el!

-Elhiszem Csabám – nevettem jóízűen – elhiszem. Egy géniusz vagy ecsém!

-Mit nevetsz? – kérte számon a jókedvem – jó lenne tudnom nekem is hogy újfent együtt derüljünk!

-A törpéden nevetek – füllentettem, de jó alibinek bizonyult akkor – ha nem látom, nem hiszem el.

-Ugye? – vette át a jókedvet – mekkora esély volt rá, hogy törpeharcsát fogjak a Tiszán?

-Hát neked majdnem biztos! – hátravetett fejjel nevettem, mert láttam azt a bánatosan libegő zsinórdarabot, ami barátom igen nagymértékű szerencsétlenség sorozatának, de még inkább a bénázásának a tetőfoka volt. Ezen nevettem, nem a törpeharcsa támadáson. Csabi két kezének felém kínált középső ujjával nyugtázta a megjegyzésem, de vigyorogva. Persze hogy nem volt harag.

A zsinórvég már vagy negyed órája himbálózott a szélben és nem akartam elhinni, hogy ez az őrült kakadu nem látja. Látnia kell, hiszen én innen látom premier plán-ban. Lehetséges, hogy a szemüveg csak gátló tényező az orrán? Akkor hogyan látja a kapást? Rejtélyes… Jó tíz perc is eltelt, nekem kapásom volt és egy jó másfeles jász mehetett a haltartóba.

-Megnézem, nem összeakadt-e a horog – állt fel rögtön – lehet, hogy azért nincs kapás.

-Én várnék – mondtam és majd’ beledugtam a fejem a dézsába ahol is az etetőkosarat töltöttem újra, nehogy meglássa a nevetésem – a nagyok hirtelen kapnak és lehet, hogy éppen akkor rántod el a szájuk elől a csalit, amikor be akarják épp szippantani.

Hitte is meg nem is, leguggolt a bothoz kezét a nyélhez tette, mint amikor a kapásnak készülünk bevágni és meresztette a szemét a spiccre. Egy ideig így guggolt, majd a fejét előre tolta és erősen hunyorítva megszólalt:

-Mi a picsa!

-Meglátta! – gondoltam, de igyekeztem nem oda nézni. Úgy tettem, mintha erősen koncentrálnék a saját spiccemre.

-Mi az Csabám? – érdeklődtem nem nézve felé. Ha odanézek, tutira elnevetem magam és akkor lebukok a sunyiságommal.

-Ezt nem hiszem el! – mondta lassan és felemelte a botot úgy nézte a liánt. – Ilyen nincs, nem létezik, basszus ez… ez – nem talált szavakat felháborodásában – a rohadt anyjába! Zati, ez leszakította a szereléket úgy, hogy észre sem vettem!

Itt volt a vég. Levegőt alig kapva, visítva fuldokolva, köhögve nevettem. A székkel felborultam és öklömmel a homokot ütöttem, nem tudtam egyszerűen abbahagyni a szamárbőgés szerű nevetést. Csabi csak nézett és ő is elkezdett előbb kuncogni aztán nevetni. Ő rajtam nevetett, én rajta. Kész volt az összhang. A nevetés már sírós hüppögéssé szelídült, amikor fel-felnyerítve megpróbáltam elmondani, mi is történt. Nehezen ment, nehezen is értette, mert nagyon sokszor beleröhögtem a sztoriba. Összerakta a képet. A könnyeimet törölgetve kérdeztem:

-Ugye nem haragszol? – kérdeztem az orrom fújva egy zsepibe.

-Meredj meg te teve! – ez volt a válasza és szereléshez látott. – Tudod Zatikám, nem az a vesztes, akit földre küld az élet, hanem az, aki nem képes felállni onnan. Ide nekem a következő törpét!

Ámultam a kitartásán és azon, hogy mennyire nem lehet letörni a lelkesedését. Viszont tudtam, mint minden ilyen alkalommal, hogy amikor el fogunk búcsúzni, Csabi mondani fogja:

-A történtekről az ősöknek egy szót se! Sosem mondtam el a sztorikat, mert ezt valami árulásfélének tartottam volna. Az idő – úgy, mint mindent – a múlt lyukacsos takarójával burkol be, és ez a takaró egyre nagyobb, hosszabb, egyre több kis lyukacskával ahonnan az emlékek kilátszanak. De sosem mind egyszerre. Csak az, ami fontos, vagy szép esetleg kellemetlen volt. Viszont a sebeket okozó élek már eltűntek róluk, kellő alázattal ismét elő lehet venni őket, hogy leporolva ismét átéljük egy darabkájukat.

2024.11.20

Zati