Üzletkötőként dolgoztam és a júniusi hónap végét nagyon fel kellett pörgetnem az extra bónuszért. A bónuszom már megvolt, de szerettem volna rátenni egy triplázót, hogy meg tudjam venni a hőn áhított autót végre, amit januárban kinéztem. Ez akkor nem jött össze, az új gép vásárlása tolódott. Volt egy régi, tizennyolc éves kombim, amivel gond nélkül meg tudtam oldani az akár több napos pecatúrákat is. A céges autót nem használhattam ilyen jellegű tevékenységre, mert nagyon élesre volt szabva az üzemanyagkeret, de a mérete miatt sem jöhetett volna szóba. A nagy rohanásban, hajtásban persze szó sem lehetett pecáról, a szombati napokat is munkával töltöttem, hogy meglegyen az autó. Természetesen a vasárnap egy kis pihenésről és a hétfői boltlátogatások előkészítéséről szólt. Így telt el öt hét. Az ötödik hét péntekén már tudtam, hogy nem lesz meg az extra bónusz, így visszább vettem a lendületet. Következő hét hétfőn az új belépőknek kellett egy kétszer két órás tréninget tartanom a kereskedelmi alapokról és az üzletkötés pár egyszerű metódusából. Kedden éppen az utolsó boltomból jöttem ki, amikor megcsörrent a mobilom. Bátyám volt az.
-Merre jársz Csabikám? – kérdezte – régen hallottam felőled.
-Az utolsó boltomból jöttem ki éppen – feleltem és beszálltam az autóba – indulok hazafelé már.
Indítottam és a telefont beletettem a kihangosítóba. Kikanyarodtam az áruház parkolójából és rákanyarodtam az ipari parkból kivezető útra. Innem már csak egy enyhe jobbos kisorolás és rajta is vagyok az autópályához vezető úton.
-Olyan gondolatom támadt, hogy szombaton nyélbe kellene ütni egy egész napos pecát. –
Bratyóm is szeretett pecázni, de neki sem nagyon volt ideje rá a család és a munka miatt, ráadásul mellékállásban is fúrt-faragott hétvégente. Érthető volt, hát, hogy olykor neki is krónikus pecahiánya alakul ki és ezt rendre orvosolni kellett. Ezt általában egy teljes, egész napos horgászattal egyensúlyba tudta, tudtuk hozni, és amikor úgy hozta a sors, hogy mindketten szabadok voltunk, ezt a gyógymódot rendszerint együtt ejtettük meg. Volt egy kedvenc kikapcsolódós horgászhelyünk, ahol a horgászat majdhogynem másodrendű volt. A csend, a hatalmas „nagy tó” a nádasaival, a vízre hajló fűzfáival, a rengeteg kisebb víz, mind más halfajjal telepítve balzsamír volt a túlfeszített, hajszolt napok után. Egy laza órás út volt Szolnoktól, tehát még csak a távolság sem tudott elriasztani, ha elhatároztuk magunkat.
-No, Zolikám, az bizony jó lenne – mondtam és kisoroltam a kanyarodó sávba. – de van egy kis gond. az én autóm még a szélvédősnél van. A cégessel meg nem tudok menni. A szokott helyünkre mennénk?
-Ahan – felelte – de az autó miatt ne gittelj, az enyémmel mennénk, és ha jó neked is a szombat, akkor mindjárt felhívom Zsoltit, hogy számítson ránk.
-Rendicsek – válaszoltam, mire bratyóm köszönés nélkül letette.
Zsolti a halastavakon volt halőr és a tulaj jobbkeze. Ő léptette be a horgászokat a területre, ő járt ellenőrizni néha, ő mérlegelt, segédkezett, szóval nem tétlenkedett. Zoli is én is kedveskedtünk neki apróbb céges repi anyaggal, aminek nagyon örült. Valami barátságféle alakult ki, és amikor bejelentkeztünk pecázni, akkor az egyik két személyes pecahely –azon a részen ahol éppen jól lehetett fogni a potykákat- kis nyitott beülővel, asztalka paddal, valahogy mindig szabad volt a nagy tavon. Peca közben, amikor ellenőrző körúton volt egy röpke fél-egy órára leült hozzánk beszélgetni. Szóval, amikor készültünk pecázni, Zsoltival egyeztettünk mindig előtte. Most bratyóm egyeztetett.
Az ő céges kocsija korlátlan belföldi használatra volt nála, mivel ő vállalkozásban dolgozott én pedig alkalmazottként. Már a sztrádán kapkodta a papucsait a járgány, a hangszórókból az éppen aktuális hangoskönyv szólt, az anyósülésen a bőr táskám, amiben a munkához szükséges irataim, tollak, névjegykártyák és pár miegymás volt nagy összevisszaságban. Reggel mindig pedáns rendben volt benne minden, de nap végére valahogy mindig hanyatt esett a fegyelem. A műszerfalon lévő telefontartóban a céges telefonom még aktív volt, hátha lemaradt valami valamelyik megrendelésből. Nem kellett figyelnem, ugyanis mielőtt a teló kicsengett volna, a hangszórókon felhangzott az a jellegzetes, idegesítő hang, ami a hívásokat megelőzte. Most is így volt és a hívás befutott. A készülék ilyenkor három kicsengés után kapcsolta a hívót a kihangosítóra. Bátyám jelentkezett.
-Na, mondom mi a betű Csabikám – kezdte nagy vehemenciával.
-Hallgatlak – feleltem.
-Nyitásra érdemes ott lenni, ezt mondta Zsolti. Nagyon megy a tó mély részén a ponty, tegnap a nyugdíjasok nagyon szépeket fogdostak. Epres etető, kemény kukorica. Neked csak a botokat kell hoznod, csalit etetőt én viszek.
-Rendicsek – válaszoltam – a nyitás az ugye hét óra?
-Nem, nem. –vetette ellen - Az az őszi nyitva tartás. Most reggel hattól este hétig pecáztatnak. Negyed hatra megyek érted, legyél addigra kész.
-Biztosan ne vegyek semmit? – kérdeztem. Aggodalmam nem annak szólt, hogy a kiadások az ő költségvetését terhelik, és én csak beleteszem a valagam a jóba, hanem inkább a sok kellemetlen tapasztalatra, amikor lemaradt valami elengedhetetlenül szükséges dolog a pecából őáltala. Egyszer, amikor a komplett horgászládája maradt otthon, megoldottuk az enyémből, az elemózsia lemaradásakor vagy elrobogott egy közeli boltba, vagy amikor horgásztóhoz mentünk, akkor a büfé oldotta meg a problémát. Amikor az orsóit hagyta otthon és százharminc kilométer választott el az otthontól én adtam neki oda az egyik orsóm és így csak egy-egy bottal pecáztunk.
Nem kell öcsi – nyugtatott meg – már megvettem mindent, itt van hátul a csomagtartóban, ki sem rakom.
-Akkor jó – így legalább az nem marad le – akkor negyed hatra várlak.
-Ott leszek, de nem várok rád – nagyon lelkes volt –öt óra tizenhatkor elindulok, ha nem vagy lenn a garázsnál.
Amikor hazaértem, nem voltam nagyon fáradt. Az asszony már elment a kisfiammal anyósországba hétvégézni. Bekaptam egy kis darab mákos gubát és fejben összeállítottam a felszerelést. Mi az, ami innen a lakásból kell és mi az, ami már eleve lenn van a garázsban. Ez nem volt nagyon nehéz, hiszen a pecacucc mindenestől a garázsba lett száműzve. Innen fentről tehát az elemózsia és a víz kell. Akkor hajrá, elkészítem a horgászkaját. Ez igazán nem volt nagy kihívás, hiszen ez nem volt más, mint egy egyszerű zsíroskenyér hagymával. Horgászni gyerekkorunk óta ezt vittük Zolival. Valahogy a vízpartot ezzel tudom összekötni. Persze amikor a párom gondoskodni akar rólam és elkészíti az emeletes hiper szuper mindennel telerakott kilós szendvicsét, elviszem és elfogyasztom, de inkább előbb elkészítem én a zsíros deszkát és csak utána közlöm, hogy peca lesz.
-Csinálok szenyót, jó? – lelkendezik ilyenkor, mert nagyon gondoskodó típus.
-Nem kell Szívem – felelem ilyenkor mosolyogva – már megcsináltam, hogy ne terheljelek ezzel is. És ezzel rendben is van minden.
Szóval elkészítettem a két egész karéj zsíros kenyeret és nagyon szép karikára vágott hagymát tettem közé. A palackomat reggel töltöm majd meg a ház előtt levő nyomós kútból, szerettem ezt a vizet.
Leballagtam a garázshoz a szendvicsekkel és a palackkal összekészíteni a pecacuccokat. Nagy logisztikát nem igényelt a feladat, hiszen nem szerettem koszosan, rendetlenül eltenni a cájgot, csak elő kellett vennem. A garázs, hogy nem volt benne a kombi, nagyon nagynak tűnt, kényelmesen előre, az ajtó melletti falhoz állítottam a botzsákot, mellé tettem a szerelékes ládát, a száktartót és a keverővödröt. A horgász szék belefért a bottartó zsákba. Számba vettem a repertoárt és elégedetten nyomtam meg a garázsból kilépe a kapuzáró gombját. Felbaktattam a lakásba, megvacsoráztam, bekészítettem egy adag lefőzendő kávét a gépbe, lezuhanyoztam, beállítottam a karórámat négy óra harmincra és aludni tértem.
Amikor valami fontos, vagy régen várt esemény elé néztem, felületesen tudtam csak aludni, rendszerint az óra jelzése előtt ébredek. Így történt ez most is. Egy gyors frissítő zuhany és már főtt is a jó kis kávé. A kávét szürcsölgetve betettem az arcomba egy kis kenyeret és felvágottat. Készülődés közben a híreket hallgattam a rádióból, főleg az időjárás érdekelt ebben a térségben. Tiszta, napos, csapadékmentes napot igért a meteorológus. Közben elkészítettem a nagy szelet zsíros kenyeret hagymával, beletettem egy zacskóba, hogy ne száradjon ki, és szépen ráérősen leballagtam a garázsba. Volt még tíz percem bratyóm érkezéséig, a nyomós kútról vizet engedtem a flakonomba és vártam. Vártam.
Negyed hatkor hogy, hogy nem Zoli nem volt ott. Magamban mosolyogtam: no, a nagy pontosság! -Biztosan otthon felejtett valamit és visszament, vagy az úton adódott valami előre nem látható dolog - morfondíroztam – így hajnalban Szandaszőlősről akadály nélkül be lehet jönni Szolnokra, nincs forgalom. Vagy tankolni állt meg. Már fél hat is elmúlt, mire rácsörögtem. Eddig adtam időt, hogy befusson. A készülék kicsengett. És csak Csengett, csengett. Azután kinyomták. –Ez csak azt jelentheti, hogy mindjárt befut, nem érdemes már felvenni a telefont. – gondoltam. – Ha még most indulunk is odaérünk. Zoli tudott száguldani, ha kellett. Eltelt öt perc és nem futott be. Megcsörgettem újra. Körülbelül a hatodik- hetedik csörgésre felvette. –Halló – a hangja álomittas volt és nem volt kétséges, hogy én ébresztettem. Kezdtem ideges lenni. –Bakker, nehogy azt mondd, hogy most keltél! – dohogtam – negyed hat már igencsak elmúlt! -Jól van, jól van – cuppogott – valami idióta hajnalban csörgetett vagy tíz percig, kinyomtam és sikeresen elaludtam kicsit. De ne aggódj, mindjárt ott vagyok, odaérünk. Letette. –Nyitásra már bizonyosan nem érünk oda, de Zsolti fenntartja a helyet nekünk úgyis. – merengtem és elővettem a botzsákból a horgász széket. Leültem és számolgattam. uhju–Fél óra kell hozzávetőlegesen, mire Szandáról ideér, háromnegyed óra az út a tóig. Csúszunk egy órát, de az még jó idő, nincs késő. Már eltelt a számított fél óra, de nagylelkűen adtam még öt percet, bár az idegességtől már járkálni kezdtem fel, s alá. Ismét tárcsáztam, és most harmadik csengésre felvette. –Úton vagyok már, pár perc és ott vagyok – szólt bele bátyám és letette. De amíg vonalban volt a háttérből porcelán csengése hallatszott ki. – Azt a jó mindenit! – hűltem el és telefon kijelzőjét néztem meredt szemmel – ez még csak most issza a kávét! Tehetetlen düh fogott el. Ezért keltem korán, ezért készültem aprólékosan? Mekkora pofátlanság! – Alig láttam a pipától. –Öt óra tizenhatkor már nem leszek ott – dohogtam – MÉG nem leszel. Így akartad mondani, nem?
Tenni nem tudtam semmit, autóm szerelőnél, csalim, etetőm nem volt, úgyhogy két lehetőség közül választattam. Vagy türelmesen megvárom, míg befut és kihozzuk a legjobbat a mai napból, vagy lemondom a pecát és felmegyek duzzogni. Az elsőt választottam. Lehiggadtam és visszaültem a székembe. A garázsajtót becsuktam, úgyis meghallom, amikor jön. A sötétben ülve elpilledhettem, mert a telefon csörgésére riadtam. Zoli volt. –Merre vagy ecsém? – kérdezte nagy lendülettel. Kinyitottam a garázs ajtaját, ott állt, cigi a szájában. –Már itt várlak vagy öt perce! – kérte számon. - Már öt egész perce? – hitetlenkedtem felháborodva – én másfél órája várok rád! -Bocsi – szívott bele a cigarettába – pakolj be. Kinyitotta a csomagtartót. Amikor láttam, hogy tele van a csomagtartó mindenféle céges kacattal annyira, hogy a cuccaimat csak jelentős átrendezés után fogom tudni bepakolni. Lenyeltem a mérgemet. Úgy látszik, erre a pecára csak én készültem. Beültünk és végre elindultunk a horgásztóra. Félúton lehúzódtunk egy benzinkúthoz tankolni. –Na, még ez is! – gondoltam bosszúsan. – Ez a peca már az ördögé, Bátyám megtankolt, és bement fizetni. Ahogy jött kifelé, a fotocellás ajtóban leguggolt és megigazította a cipőjét, vagy a zokniját, nem láttam egészen pontosan melyiket. Nagy, sietős léptekkel jött vissza a kocsihoz. Bevágta magát, indított és nagy sebesen visszakanyarodott az útra. Gondoltam, már hiába sietünk, pár percet tudunk csak visszanyerni. Szerettem a vízparti hajnalokat. Volt valami varázslatos abban, ahogy a természet ébred, ahogy újra és újra elindul a nap sohasem unalmasan. Ez csak azon emberek csökevényes kiváltsága, akiknek nem kell mindennap a létért, a megélhetésért küzdeniük. Egy új nap kezdete számomra az új lehetőségek, az újmegismerések, lehetőségek ajándéka. A mai nap viszont nem a vízparton kelt fel nekem, nem a vízzel együtt ébredtem.
Amikor megérkeztünk, természetesen a parkoló már tele volt, alig tudtunk egy szűk helyre benyomakodni. A vízpartra, az elkerített részre autóval beállni nem volt szabad. Amíg bratyóm a kifelé pakolt a csomagtartóból, és elszaladtam egy tolikocsiért, amivel begurítjuk a cuccokat a partra. Gyorsan felpakoltunk, és odahúztuk a kordét az irodához ahol a jegyet tudtuk megvenni. Itt a feledékeny horgászok számára egy kisebb horgászbolt is üzemelt, úszókkal, etetőanyagokkal, szákokkal, orsókkal és sok nélkülözhetetlen miegymással, természetesen nem a bolti áron. A feledékenységnek meg kell fizetni az árát… Ám az ajtót zárva találtuk. Ez azt jelentette, hogy Zsolti elindult az első ellenőrzésre. Zoli már nyúlt is a telefonért és pötyögött. Láttam rajta, hogy kezd feszült lenni.
-Szia Zsoltikám! – hangja szívélyesen haverkodó volt- merre vagy apafej? Itt várunk rád már negyed órája az irodánál. Pofátlansága határtalan volt. Intett, hogy ne szóljak.
-Na, jó akkor öt perce, de mindenképpen kellenél ide. – valószínűsítettem tehát, hogy Zsolti öt perce indult el, nincs messze. Mivel a napijegyet a vízparton is megvettük már nem egyszer, amikor sokan voltak és nem akartunk sorba állni, tehát a bolt volt ebben az esetben a fő célpontja bátyámnak. –Jó, jó. Várunk! Hozzám fordult.
-Épp most indult el, de visszajön. – lazáskodott - már látom is. És tényleg, éppen kifordult Zsolti a nagy tó melletti nádas mellől. Ráérős léptekkel jött oda hozzánk. Kezet ráztunk.
-Nem jöttetek, nem szóltatok, a helyeteket kiadtam. – fogadott. Bátyám arca megnyúlt.
-Bakker, ez szar ügy! – vakarta a fejét. – Mik a szabad helyek még? Közben bementünk az iroda és bolt keverékéből álló kis épületbe.
-Zsolti a térképre nézett, amin a nagy tó látszott felűről, partján pirossal számok, a számok zömén egy-egy fekete jelölőtű.
-Zolikám, - tárta szét a kezét Zsolti – Már csak két szabad hely van a lapos részen, a tizenkettes és a tizenegyes. –Vállat vont – telt házzal megyünk egy ideje már, te is tudod.
Tudtam, hogy most végképp reménytelen lett az élvezetes peca. A tizenkettes számú helyen ugyanis a parttól harminc- negyven méterre hozzávetőlegesen 60-80 centis vízmélység volt, ami a nyári hónapokban igencsak gyorsan átmelegszik ezáltal az oxigéntartama is drasztikusan lecsökken. Bár a vízkeringtető rendszer kiálló csövén, ami a partól tíz-tizenkét méterre állt ki a vízből folyamatosan zubogott a víz, a halak inkább a túlparti 2-2,5 méter mély részt részesítik előnyben. A horgászatot, hogy ne legyen annyira egyszerű ezen a helyen, egy szép nagy fűz is nehezítette, s bár az alsó ágait eléggé magasan levagdosták, a bedobás mégis művészet volt itt. Viszont pont e fának köszönhetően folyamatos árnyékban lehetett pecázni a nagy nyári kánikulában, aki ezt a helyet választotta. Alapjában véve ez a hely spiccbotos – kishalas horgászathoz volt ideális. A másik hely szintén ugyanezeket a paramétereket biztosította, csak fa nélkül. A vízben viszont rengeteg nádtorzsa a bedőlt fa nehezítette a pecát és az iszapréteg is jelentősebb volt. Logikus választás volt tehát a tizenkettes hely a fával. Mindkét hely két horgászállással rendelkezett. Ezt röviden meg is beszéltük, és áment mondtunk rá.
-Srácok, a tizenkettes hely kishalas inkább a fa miatt, mert nem nagyon lehet messzire dobni, de sajnos a csontik bedöglöttek, nem tudok adni, sajna ki kell önteni. De van vékony, vastag giliszta, kukorica…
-Add a tizenkettest Zsoltikám – sóhajtott bratyóm. – és vásárlok még pár motyót is. Addig, Csabikám menj a helyre és pakolj ki nyugodtan. Mindjárt megyek. Majd én váltok neked is jegyet.
Odaadtam az igazolványom, ami alapján a napijegyet kiállítják és elindultam a kocsival. Elhaladtam a jobbra lévő „nagypontyos” tavacska mellett, majd elmaradt a halneveldéhez vezető kicsi fahíd is és hamarosan a kijelölt helyen is voltam. Ez az irodától nagyjából ötven méterre lehetett, teljesen egyenes vonalban. A parton a sporik székekben, nyugágyakon vagy csak a földön ülve hódoltak a szenvedélyüknek. Volt, aki szerelt, mások beszélgettek és konzerv sört iszogattak. A gyerekek sem rohangáltak és rajcsúroztak, az írott és az íratlan szabályokat mindenki maximálisan betartotta. Ezért is szerettünk itt pecázni. Bármennyire is volt tele a hely, mindig csend volt.
Ahogy a felszerelést pakolgattam kifelé a kordéból, feltűnt, hogy nincs etetőanyag. Sem szemes, sem őrlemény. Vállat vontam, biztos azt veszi még meg, bár azt mondta, minden megvan. A fa jobb oldalán Zoli cuccai, bal oldalán az enyémek. A jobb oldalon volt két bot, rajtuk orsó és egy kisebb szerelékesdoboz. Ez bizony igencsak karcsú repertoár! Az én oldalamon a botzsákom, benne egy 6 méteres spiccbot, egy három méter kilencvenes match bot, két három méter kilencvenes féder bot és egy teleszkópos száknyél. Volt még ott a két egymásba helyezett keverő dézsa, a dézsában a négy orsóm, élelem, és két palack víz. Az elengedhetetlen négyszintes szerelékes dobozom, szákhordó táska, benne egy öt méteres haltartó, két különböző lyukméretű merítő és egy összehajtható keverő, amit víz tarolására használtam. Szóval nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy erre a pecára valóban csak én készültem.
De megláttam bátyámat jönni már, és egy kocsit húzott maga után. Ebből egyértelmű lett számomra, hogy rendesen bevásárolt a kisboltban. Nem kapkodott, lassan ballagott, egy-egy sporttársnál megállt, váltott pár szót, a fejét vakarta. Láttam, valami nem tetszik neki. Elkezdtem összeállítani a cájgokat. Leszúrtam a négy ágast és összeillesztgettem a botokat. Ekkor ért oda bratyóm és már mondta is a híreket.
-Senkinek nincs még hala. – hüledezett – egy kapása volt a négyesen a palinak, de nem lett meg.
Összeráncolt szemöldökkel hallgattam, de közben a kocsit néztem, amit betolt az árnyékba a fa alá. Ebben aztán volt minden! Amit láthattam az két ötkilós epres – nagyszemcsés etetőanyag volt, egy doboz, amiben úszót, ólmokat, etetőkosarakat, rengeteg csomag horgot, horogszabadítót láttam, öt dobozos kukorica, alul vagy tíz doboz gyümölcsös 2%-os dobozos sör, és egy kisebb oldaltáska. Ezen kívül még biztosan volt más is, amit nem láthattam.
-Várj! – állítottam meg a beszámolóját. – te kirámoltad a boltot, amíg Zsolti a jegyeket intézte?
-Á, dehogy – legyintett és átnyújtotta a napijegyként szolgáló 12-es számú bilétát. – csak úgy emlékeztem, hogy bepakoltam mindent tegnap előtt. Hát nem.
-De bakker – ágáltam – ez kész vagyon lehetett! Mindjárt odaadom a jegy árát!
-Ma Rothsildek leszünk! – jelentette ki nagyképűen. – Emlékszel? A benzinkútról, amikor jöttem ki a shopból, leguggoltam az ajtóban? Megvan?
-Igen, láttam – bólintottam és folytattam a botok felszerelését.
-Kérlek tisztelettel – lehalkította a hangját – találtam egy kis kockára hajtogatott húszezrest. Először nem tudtam hirtelen mi az, de aztán a színe miatt kapcsoltam azonnal.
Megálltam a szerelésben és ránéztem nem tréfál-e. Cinkosan vigyorgott és a szemöldökét emelgette.
-Mekkora mákos vagy Zolikám! – csóváltam a fejem és már értettem a herdálásnak eme Krőzusi mivoltát.
-De még mekkora! – elkezdett szerelni és már csak félvállról folytatta a sztorit – Tudod, amikor fizetni akartam és elővettem a zoknimból a manit és széthajtottam, akkor láttam, hogy nem egy, hanem kettő. Úgyhogy a vendégem vagy! Használd a cuccokat, amiket hoztam. Gilisztát is vettem, hátha kellene az élő csali, de csontit viszont nem, mert már csupa báb volt. Kukorica négy ízben, tigrismogyoró, miegymás.
Szájtátva hallgattam. Ilyen szerencséje nem lehet valakinek! Csak hüledeztem. Soha életemben nem találtam semmi értékeset, nem nyertem semmit. Ami hozzám érkezett azért tisztességesen meg kellett küzdenem, hajtanom kellett érte. Csodáltam az ilyen szerencsés embereket mindig, de sosem irigykedtem rájuk. Valahogy már akkor is tudtam, hogy az élet egyensúlyba hozza önmagát. Egyszer ad, máskor elvesz. Ez már nagyon sok alkalommal bebizonyosodott.
-Mit is kezdtél el mondani a vízről? – tereltem el a témát. – Senki nem fogott még?
Lassan kész voltam a felszerelés összeállításával. Az etetőanyag bekeverésének álltam neki.
-Még csak mozdítás sem volt! – átfűzte a zsinórt a gyűrűkön – valami front lehet, azt mondják.
Elgondolkodva kevertem a jó darabos etetőt, hozzátettem egy doboz kukoricát is.
-Ha front lenne – morfondíroztam – akkor azt monda volna a rádió. Erre a térségre tiszta időt jelzett. Lehetséges, hogy kifogták a java halat a múlt héten? Elképzelhetetlen. Tanácstalan voltam. Mindegy, lesz, ahogy lesz. Szétnyitottam a karfás horgásszékem és elhelyeztem a parton. Már láttam, hogy itt a bedobással komoly problémáim lesznek. Mindkét oldalamon a hatalmas fűzfa ágaitól a fej fölüli bedobás kivitelezhetetlen volt. Alsó dobással kellett próbálkoznunk hát, de így csak tizenöt méternyire tudtunk bedobni.
Zoli feltette a botját az ágasra és a zsinórt belecsíptette a swingerbe, húzott az orsóról egy kis zsinórt, hogy legyen elég emelkedése a jelzőnek, az sehogyan sem akart megállni. Mindig megfeszült. Szokása volt, -hogy másokat a lehető legkevesebb ideig zavarja – hogy az elektromos kapásjelzőt akkor élesítette, amikor már a szerelék élesítve volt.
-Ez kapás lenne? – hunyorítva néztem a jelenetet. Ahogy kimondtam, a bot kifeszített zsinórral megindult a víz felé. Bátyam elkapta a nyelet és volt annyi lélekjelenléte, hogy ne emelje fel teljesen a botot a fa ágai miatt, hanem csak oldalvást tartotta, feszítette és már lazította is a féket. A kemény pontyozó bot karikába hajlott és a fék egyenletesen szólt. Gyorsan kikaptam a szerelékemet, és kézbe vettem a szákot.
-Basszus – nyögött tesóm – ez bazi nagy! A szák még vastagon ráér.
A parton többen is a nyakukat nyújtogatták és megindult a hír: valaki jó halat fogott. Tudtam, pár perc és a szomszédok megjelennek szákkal a kézben, mintha segíteni akarnának, de ez csak ürügy volt az infószerzésre. Nem bántam, mert ilyenkor szoktam igénybe venni a kisördög sugalmait és az emberi mohóság keltette hiszékenységet. Tehát Zolikám fárasztott és a küzdelem korántsem volt egyoldalú, a végkimenetel kétséges volt. Az erős bot karikában, a fék már viszont nem állandóan szólt. Szép fokozatosan nyerte vissza a zsinórt bátyám. Megérkeztek a „segítők” is.
-Jó hal! – hallottam a hátam mögül az elismerést - nagy lesz.
-Mivel fogta? – hallottam több felől is a kérdést.
-Kishal szelettel – válaszoltam hátra sem fordulva – harcsára megy tesóm ugyanis.
-Hát ez nem harcsa! – hallottam, de nem mertem hátra fordulni, mert lebuktam volna rögvest, ugyanis úgy vigyorogtam, hogyha nem lett volna fülem körbe ért volna a szám.
-Nem. – ismertem be – nagy ponty lesz. Komoly arcot vágtam és hátra fordultam. – Olvastam, hogy a meleg, oxigénhiányos vízben a ponty szívesebben veszi fel a pici halat, mert, nagyobb a tápérték benne. Vagy valami ilyesmi…
Bátyám összehúzott szemöldökkel rám nézett a válla fölött. Ezt az információgyűjtők úgy értékelhették, hogy „miért árulod el ezt a féltve őrzött titkot?”, de én tudtam, mit takar ez a pillantás.
Lassan megadta magát a hal és már csak rövid, erejét vesztett megindulásai voltak már. A küzdelem húsz perce tarthatott, de az erős, nehéz fegyverzet gyorsan felőrölte a hal erejét. Néha megmutatta magát és a farka méretéből tíz kilón felülinek saccoltam, de amikor a hátát is megláttam, gyorsan hozzátettem még ötöt. készítettem a merítőt és egy alkalmas pillanatban alátoltam a pontynak. Mit is mondjak, nem szákoltam még ekkora halat életemben. Gyönyörű tőponty volt ép, szabályos pikkelyzettel. Lehetett vagy tizenöt kiló. A hátán lévő bognártüskén egy jól látható narancsszínű jelölő kapszula éktelenkedett. A hátam mögül is a tizenöt kiló hallatszott, de sokan húszra taksálták. De elhangzott még a gusztustalanul mázlis, a „mákos” kifejezés, meg Moby Dick neve is. Őkelme volt tehát a tó legnagyobb pontya, ezt tudtam, csak nem reméltem, hogy valaha látni fogom élőben. Mivel a szabályzat a hat kilón fölüli pontyok visszaengedését követelte meg, Bátyám gyors fényképet készített róla és szépen belecsúsztatta a szákba. Persze nem elvinni akarta, hanem bemutatni a halőrnek, és az ő jelenlétében mérlegelni, majd visszaengedni a tóba. A szabály értelmében, aki megfogja ezt a halat, az abban az évben ingyen pecázik a tavon. A bámészkodók elsomfordáltak és visszaültek a helyükre.
Összenéztünk. Zoli csak megcsóválta a fejét és újra megtömte a kosarát, csalizott és az előbbi helyre beejtette a szereléket. Magam is ekképp cselekedtem. Viszont gyanús volt nekem a szerelék süllyedésének a sebessége. Ha itt valóban csak méternél kisebb víz van, akkor a becsobbanást követően azonnal megáll a cucc a vízben, de ahogy észrevettem kellett a szereléknek körülbelül két másodperc a feneket érésig. Ez gondolkodóba ejtett és elővettem a match botomat és felszereltem. A weggler úszót fixre állítottam és egy olyan nagy ólmot fűztem a zsinórra, ami meghaladta az úszó teherbírását. Épp az ólmot fixáltam egy gumi gyöngy ütközővel, amikor megszólalt Zoli kapásjelzője. Rövid bevágászerű mozdulat, és görbült is a bot. Most a fárasztás csak abból állt, hogy köröket engedett csak úszni a halnak.
-Kivegyem a szerkóm? – kérdeztem
-Nem kell – válaszolt és a szákért nyúlt. – ez kábé egy hármas lesz. Alátolta a szákot és formás szép tükröst emelt ki a partra. Jobbról egy dörmögő hang hallatszott.
-Nem hiszem el! – méltatlankodott – idejönnek zárásra, folyamatosan húzzák a halat, én meg akár mannát is tehetek a horogra, mozdításom sincs.
Erre egy női hang sokkal halkabban:
-Miért nem csinálod azt, amit ők? Nem zsörtölődni kell, hanem okosan pecázni. Nem te mondod mindig?
Erre már nem volt válasz. A halat eltettük az én haltartómba. Nekem ugyan nem kellett hal, de bratyómék szerették enni is. Három srác és az asszony is. Fejenként három hal volt elvihető, így ha összesen hat hallal távoztunk az még legális volt. Zsolti is megérkezett kis idő múltán, de nem rohanva. Szépen komótosan jött, zsebre dugott kézzel, a kis táskája a vállán átvetve. Odaért hozzánk és leguggolt.
-Na, szevasztok öcsisajtok! – üdvözölt – ti fogtátok meg Dicket?
-Zoli fogta – válaszoltam, mert bátyám játszotta a szerényet.
-Na, muti! – felállt és odajött a szákhoz. Megemeltem neki, és amikor meglátta a narancs jelölőt bólintott.
-Ő az – kezét nyújtotta Zolinak – gratulálok Zolikám, idén még nem fogták ki. Mire jött? – Kérdezte, és visszaguggolt a helyére.
-Ez a hülye – és rám bökött – azt adta be itt a horgászoknak, hogy halszelettel. Amúgy két szem kukoricával.
-Hát – törölte meg a homlokát Zsolti – tényleg nagyon hülye vagy! Fejét csóválva röhögcsélt – és bevették?
-Az már a sánta kutyát nem érdekli Zsolesz! – válaszoltam én is röhögve.
-Hát, - állt fel – ha kishallal, akkor ez maradjon is így! – indulni készült – Én sem fogok mást mondani. Na, hozom a mázsát. – Azzal szép komótosan elbaktatott.
Fél óra múlva ért vissza egy gurulós kocsiban háromlábú állványt, digitális mérleget, matracot hozott. Felállította, majd Bátyámmal - és persze sok bámészkodóval együtt – kiemelték a haltartót a vízből, kíméletesen rátették a hatalmas pontyot a vizes matracra és ketten együtt ráakasztották a digitális mérlegre. A számok tizenkilenc kiló ötvenhat dekán állapodtak meg. Zsolti még egyszer kezet rázott bratyómmal, közösen lefotózkodtak a hallal és a mérleggel, majd kíméletesen visszaengedték a tóba. A horgásztársak is szétszéledtek, Zsolti is eltolta a „mázsát”, de hamarosan visszajött hozzánk és leült a parton.
Valami nem fért a fejembe. Itt előttünk kábé tíz méterre nem hatvan centis a víz, ez már biztos. A match botom készen állt igazolni az elméletem. Először másfél méterre állítottam az eresztéket. Ha kisebb a víz, az úszó felfekszik a vízre, ha mélyebb, akkor elmerül. Elmerült. De elmerült egy-nyolcvanon is, két méteren is és két méter harmincon is. Két méter ötvennél már felfeküdt a vízre. Tehát a mélység itt előttünk kettő méter harminc és kettő méter örven közt van.
-A mélységet nézed? – kérdezte a munkálkodásomat figyelve.
-Ahan – válaszoltam és az úszóra mutattam – ez itt nagyjából kettő méter negyven. Nem ez a leglaposabb része a tónak?
-De az – egy fűszálat pödörgetett a szája sarkában – csak itt előttetek van egy árok ahol a csobogtató csövei futnak – és a fűszállal a vízből kiálló combnyi vastag csőre bökött, aminek a vége vízszintesen el volt lapítva. – Ez itt a vége, a túloldalinak meg itt kezdődik az eleje. Azért kellett mélyre tenni, mert így nem melegszik át a csőben lévő víz, hanem lehűl kissé, mire onnan ide, innen meg odaátra eljut. Beljebb valóban laposabb, és amikor lehet a lombritkítás után rendesen dobni, akkor mindenki befelé dobál. No, ezért „lapos” ennek a résznek a neve, - vállat vont – merthogy az is.
Összeállt a kép. A tó többi részén nagyon felmelegedett már a víz a kánikulától és ezért nem esznek. Itt ennek a hatalmas fának az árnyékában a víz valamelyest kellemesebb hőmérsékletű lehet, a csobogó pedig folyamatosan frissíti és oxigénnel dúsítja a vizet. A halak tehát itt vannak karnyújtásnyira előttünk. Amikor Zsoltinak ezt vázoltam, ő behunyt szemmel, fűszállal a szájában mosolyogva bólogatott. Szerintem ő sem tudta ezt egészen, ugyanis, ha tudta volna száz százalékos bizonyossággal, akkor ezt megemlíti, mint ahogy mindig elmondja, hogy mivel érdemes csalizni, milyen messze érdemes dobálni.
Most, hogy megvolt a miért, már nem erőlködtem a távolabbi dobások kivitelezésén. Egész egyszerűen csak egy laza alsó bedobással mintegy bepöccintettem a vízbe a szereléket. Az első halam akkor lett meg, amikor Zsolti elindult vissza az irodába a klíma alá. Mivel a szerelékem finomabb volt, mint Bátyámé, kissé tovább tartott a küzdelem. Ez is egy gyönyörű tőponty volt, a mérleg szerint három kiló hatvan deka. Ment is a szákba.
-Így kell ezt! – mondta Zsolti az indokoltnál sokkal hangosabban – kishalszelettel nagypontyokra! Bravó!
Azzal kacsintott és elment ellenőrizni. Summa summárum, a zárást nem vártuk meg, mert négy órára megvolt a hat ponty, négy kettő arányban a tesóm javára, plusz az övé volt a rekord is. Megtanultam itt, hogy egy dolog, vagy egy hely többet rejthet, mint amit mi kinézünk belőle. Amikor húztuk vissza a kerekes kocsit a kisbolthoz, hogy kicsekkoljunk, már csak elvétve láttunk horgászokat a parton. A kapástalanság meghozta a gyümölcsét. Amikor visszakaptuk az igazolványokat és bátyám megkapta az éves V.I.P kártyáját Zsolti csak csóválta a fejét mosolyogva.
-Azért nagy francok vagytok – megvakarta a feje búbját – amíg ellenőriztem, Imi a váltótársam eladta az összes csontit, mert mindenki kishalat akart fogni. Már régi volt és eléggé be is volt már bábozódva, de elvitték mindet. Köszi, nektek. Nem is tagadhatjátok, hogy kereskedők vagytok.
-És volt fogás, valami érdemleges? – kérdeztem.
-Igen, az egyik tag fogott egy kárászt. Semmi több, mindenki lenullázott.
Ahogy hazafelé gurultunk, bátyám rákérdezett:
-Hogy a túróba jutott eszedbe a kishalas marhaság?
-Tudod, a héten volt egy kis tréning az új kollégáknak, akik most kezdtek. - Vállat vontam – eszembe jutott, hogy mit hagytam ki.
A szemöldökét ráncolta – na, ezt most nem értem – hogy érted, hogy mit hagytál ki?
-Elfelejtettem a legfontosabb szabályt elmondani. – Már értette, hiszen ő is területi képviselő volt és büszkén mondhatom, hogy nagyon is jó volt a területén.
-Teremts keresletet! – bólogatott. – Mit ne mondjak, jól csináltad! És ezzel a tragikusan induló horgászatot magunk mögött hagytuk. Nyom nélkül nem múlt azonban el ez a peca. Három dolog bekerült az életembe ennek a napnak a mementójaként. Az első, hogy lehajolok az értéktelennek tűnő dolgokért. A második, hogy SOHA nem megyek pecázni a saját autóm nélkül. A harmadik az lett, hogy amikor kereskedelmi tréninget tartok, sosem felejtem el az egyes számú szabályt és ezt ennek a napnak a példájával támogatom meg.
2024.11.07
Zati
