-Csabikám, lemész ma peccinteni? – Kérdezte bratyóm egy délelőtt. – Kishal kellene a teknősnek.

-Maradt még egy kis csontim tegnapról, lemehetek éppen. – Válaszoltam a zsíros kenyerem mögül. Vasárnap volt és semmi kedvem nem mutatkozott fater öreg DKW motorjánál a műtőssegédet játszani. Valamit folyton szerelt rajta, bár mindig működött, és ehhez valamelyünk asszisztenciájára számított erősen. Én csak a szerszámadogatós segéd szerepét vállaltam, mert nem szerettem a hetekig lemoshatatlan fekete olajfoltokat sem a ruhámon, sem a kezemen.

Elővettem a rozzant diszpis vödrömet, belepakoltam a „cuccost”, - ahogy neveztük akkoriban a holmit. Három úszó, sörétólmos készlet, horogszabadító, horgos doboz, egy reklámszatyor, aprócikkes doboz, amiben vegyesen volt minden a használt rágótól a nyolcas anyacsavarig minden, az aljára három kiló tiszta kukoricadara. Akkor még egy négy méteres spiccbot elég volt a Zagyvára, bár a tavaszi ár végén a víz még kissé fent volt, a szélvízben lehetett azért aprítani. A folyó városi részén szoktam áztatni a horgaim, mert itt a közúti és a vasúti híd közt minden igényt kielégített a víz. Ha mélyebb részen akartam pecázni, akkor átkelve a hídon a sétány felől támadtam, itt meredekebb volt a part gyorsabban mélyült a víz. ez a rész mindig adott halat, jól kiismertem már ezt a szakaszt. Ha gyorsabban melegedő, laposabb rész volt a gondolatom, maradtam a sulim, azaz a Tallinn városrész oldalán. Itt egy kiserdő választotta el a gátat a víztől nagyjából húsz méterre a víztől és vagy negyvenre a gáttól.

Nekieredtem a sétának, nem volt messze a víz. Az idővel sem voltam elcsúszva, alig múlott kilenc óra még. Húsz perc alatt gyalog kényelmesen leértem, a bicajt elővenni hülyeségnek tartottam, a gáttól tolnom kellett volna úgyis a partig lefelé, hazaindulva pedig felfelé. Verőfényes nap volt, igazi horgászidő. A vasárnap hangjai, illatjai szűrődtek ki a panelgettó ablakain. Néhol a rádióból, máshol a kazettás magnóból szólt a zene, edények zörögtek-csörögtek a vasárnapi ebéd előkészületének az elengedhetetlen lakótelepi hangjai. A presszónál a kiülős teraszon a helyi pitekuszok már emelt hangon, vörös fejjel szakértették a focit, erősen gesztikulálva, botladozó nyelvvel, mindegyik a maga csapatát istenítve. Gyorsan elsiettem mellettük. Szapora lépteim már a gáton caplattak és egy alkalmas helyen a közúti híd mellett lesétáltam a ritka nyárfaerdőhöz. A fák alatt – mivel fenn volt még a víz kissé – közvetlen a víz cammogott. Ez a rész sokkal laposabb volt, mint a túlpart, ahol már sorban ültek a sporik, tíz méterenként áztatva a cájgot. Ezért is választottam ezt az oldalt, mert nem volt kedvem a tumultushoz. Magányosan szerettem tenni venni, nem szerettem, ha beleszólnak a abba amit éppen csinálok. De néhány megjegyzést máris áthozott hozzám a víz:

- Na, a nyominger a placcon akar pecázni – Biztosan pocokra vagy nyúlra megy a negyven centis vízben! A víz itt tényleg nem volt mély, egy nagy, széles, lapos padka volt előttem, olyan húsz méter hosszan maximum fél méteres mélységgel. Korábban a hídról letekintve – mindig megálltam a hídon és néztem a vizet, a helyeket, hátha később jó lesz ez az infó – kinéztem már ezt a részt és megjegyeztem, hogy pontosan a villamos távvezeték betonjának a vonalában van. A későn ívó dévérek ezt a lapost látogatták előszeretettel, de most a bodorkák, a snecik az apróbb karikák vesztére törtem. A túloldal ezzel szemben hirtelen mélyült, és már a víz szélétől tíz-tizenkét méterre már a medret karcolta a kb. két- két és fél méterre beállított ereszték. Lecuccoltam a partra, széthúztam a botot, tizennégyes zsinór a végkapocsba, háromgrammos versenyúszó a zsinórra, az ólom négy darab sörétből hevenyészve összekomponált sor. A horog előke nélkül ment a zsinórra, nem akartam semmi extrát, minek is bonyolítottam volna a keszegező szereléket…  A vödörbe beleöntöttem a kukoricadarát és kis vizet hozzámerítettem. Egyáltalán nem tapadt, de a dara úgyis megszívja magát, és nem fenyeget a veszély, ha beszórom, hogy elviszi a sodrás, hiszen előttem szinte állt a víz. Hagytam hát állni, addig az úszót próbálgattam, és az eresztéket beállítottam, hogy a fenék felett öt-nyolc centivel legyen a horog. Mire ezzel megvoltam, gondoltam a kukoricadara is kész lesz. Tévedtem. Siralmas állagú lett az etetőm. Belenyúltam, és minta tejbegríz, kifolyt a kezemből.                                                                                                                                                   

- Na, ezt jól elcsesztem – gondoltam. – Mi a túrót csináljak most? Beöntsem a vízbe? Odaát kiröhögnek. Negyven méterre lehetnek, mindent látnak úgyis. Valahogy össze kell állítanom ezt a moslékot. Gondoltam egyet és a víznek (és a túlparton lévőknek) háttal pár marék földet beletettem a híg darába. Kevertem rajta egy kicsit és örömmel láttam, hogy tökéletessé állt össze, gyorsan beszórtam.                                                                                                                                                                 - Répával is etetsz öcsi, ugye? – kezdték újra, immáron hangosan, névre szólóan címezve. – Nyúlra azzal kell etetni! Gyere át ide! A strandpapucsomban éppen megált a víz, az mélyebb, mint ahol pecázni akarsz.

-Adunk mi halat – nagylelkűsködött az egyik hang – csak ne csináld tovább, mert a röhögéstől nem látom a kapást!                                                                                                                                                                     

Nem szóltam semmit, mintha süket lennék és ez jó taktika volt, mert abbahagyták a szellemesnek vélt piszkálódást. Csontit tettem a horogra és magam elé, ahová etettem, bedobtam és vártam. A folyó szinte lépésben cammogott, lustán csobbanás nélkül, simán és csillogón, mint egy végtelen acéllap. Belőle csak egy kis piros végű ágacska állt ki szinte merőlegesen – az úszóm. Egy leúsztatás három – négy percig is eltartott, mire újra kellett dobnom. Körülbelül az ötödik leúsztatásnál elzsibbadt az úszó, ás a víz lassan maga alá nyomta azt.                                                                                                                                                                                                           – Na – gondoltam – beleakadt a horog az ajzatba. Megemeltem a spiccet és egy olyan súlyt éreztem az emelésben, mintha tényleg leakadt volna. Csakhogy az akadó elindult a Zagyva közepe felé, és amikor már azt hittem elpattan a zsinór, nagy ívben lefelé kanyarodott. Mi ez? – gondoltam – tengeralattjáró? A bot végén a rántások megszűntek és csak a súly maradt. Meg sem mozdult a hal, csak vitette magát a vízzel. A bot görbült, a zsinór magas hangon, mint egy hegedűhúr, muzsikált a szakító szilárdságának végső határán. Lassan megindult a part felé a langós részre a hal, ha odáig ki tudom vezetni, nyerhetek. Éreztem, hogy kiver a víz.                           – Ezt meg KELL fognom – gondoltam s lopva a túlpartra pillantottam, többen felálltak és úgy nézték a csatát. Szákom nem volt nem számítottam ilyen ellenfélre, de már a part közelében volt a hal. Láttam, hogy milyen nagy, biztosra vettem, hogy dévérkeszeg. De ekkorát látni sem láttam! Mintha a harctól teljesen elalélt volna csak jött, jött a part felé, és amikor már kartávolságra volt, a zsinórt feszesen tartva bementem a vízbe és egy apám által tanított fogással a kopoltyúk mögött, megragadtam erősen a halat. Dévér volt. De mekkora! Az csak megmerevítette a farokrészét és hagyta magát kiemelni. Ráfektettem a diszpis vödör tetejére (épp elfért rajta) és gyönyörködtem. Soha nem fogtam eddig ekkora keszeget. Saccra másfél kilós volt, aranybarna-zöld háttal és sárgás hassal.

-Mi az öcsi? Mit fogtál? - Hallottam több felől is a kérdést.

-Nyúl – válaszoltam jó hangosan, fel sem nézve. Erre már nem volt válasz, csak valami dörmögés egymás közt. Kiakasztottam a horgot és a diszperzites vödörbe vizet mertem. Beletettem a dévért, vissza a tetőt, ráültem és remegő kézzel újra csaliztam. Bedobtam az előző helyre és az úszó nem ment fél métert sem lecuppant, de olyan vehemensen, hogy hallani lehetett. Ennek már bevágtam, nem csak megemeltem. Most is nagy súly a bot végén, de nem bólogatós, húzós védekezés volt a válasz, hanem rángató rohanás minden irányba. A bot most is kétrét hajlott és a zsinór a fülemnek kedves, de ugyanakkor aggodalomra okot adó fütyülést hallatot ismét. Ez más volt, éreztem, és fárasztás közben a gondolatok nem álltak meg a fejemben.

-Márna lenne? – Nem hinném. A Tiszából ide nem úszik fel. Balin lesz, azt sokat fogtam, ismerem a védekezését. Vagy amur. De az sem lehetetlen, hogy ponty. Közben lassult a tánc, már én vezetgettem a harcost. Már vagy negyedórája ment a kitörés – visszaerőltetés mire gyengülni véltem. Néha megindult még, de szigorú vezetésemre meggondolta magát és egyre közelebb jött a parthoz. Tíz perc telhetett el mikor már láttam a víz csillogásán túl, és elhűltem. Nyurgaponty! Másfél - két kilós lehet. Mámorban égtem, főleg, amikor a túlparton ismét szemet árnyékolva felállt néhány kolléga, de nem szurkolni, vagy, ha igen, akkor a halnak. Amikor a parttól két méterre lehetett, bementem a vízbe, és akkor már láttam, hogy nem ponty, hanem egy hatalmas jász akadt a horgomra. Vörös úszói, arányos, szabályos formája szemet gyönyörködtető volt. Ezt a halat is a tarkójánál ragadtam meg és a kezem, bizony alig érte át a vastag izomköteget.

Komótosan elrendeztem ezt a gyönyörűséget is, pontosan akkora volt, mint a teteje a vödörnek és csak vigyorogtam, mint fuvaros lova a rohadt tökre, nem tudtam abbahagyni.                                           - Ez van, gondoltam – horgászni tudni kell – ültem vissza a vödörre. Újracsaliztam és már repült is vissza az úszó. A folyamat most csak a harmadik úsztatásra indult be. Cuppantós, lerántós kapás, és ismét a zsinórmuzsika. A túlpartról már páran nem bírták ki és átszóltak:

- Nem akarsz még hazamenni tökös? Anyukád már biztosan vár. – De volt, aki leszólta ezeket:

-Mi az spori? – savanyú a szőlő? Vegyen leckéket a fiútól, hogyan kell horgászni és maradjon addig is csendben! Szép volt fiú! Így tovább!

Én egy szót sem szóltam, csak fárasztottam és az előbbi jász ikertestvérét tettem bele a vödörbe, de már az előbbiek is csak karikában fértek el és most láttam több biztosan nem fér el benne. Átnéztem a túloldalra, ki az, aki mellém állt, de sokan voltak, nem tudtam meg, melyiküktől szólt a bíztatás. Összeszedtem a holmim, beletettem az etetőanyagos relkámszatyorba, a botot összecsuktam és átszóltam a túloldalra:

-Uraim! – és kezemet a mellemre téve szertartásosan meghajoltam. – Egy élmény volt önökkel! Odaátról harsány nevetés hallatszott. – Szép volt haver, jól megmutattad!

Elindultam hazafelé, és a vödör füle majd levágta az ujjaim, nem lévén markolást segítő fogantyú rajta. De csak vittem és boldog voltam. Amikor hazaértem, bratyóm látta a cipekedésem, és azt gondolhatta, vízzel hozom a kishalakat, hogy élve adhassa a teknősének, letámadott.

-Jó sokat hoztál ecsém, mutasd! – felnyitotta a fedelet és – lassan rám nézett. – Na, elmész te a picsába! – Mondta, és visszarakta a fedőt. -Van még csontid?

-Van – feleltem – de már láttam, hogy veszi elő az öt méteres új és a négy méteres, enyémhez hasonló spiccbotját, a horgászos szimat szatyorjába belegyűr egy zsákszákot. Merítőhálót elcsórta a fatertól, szétnézett megvan-e minden és bólintott.

– Gyerünk – mondta – út közben mindent elmesélsz. Mondtam, hogy nem kellene menni, hivatkoztam a szerencse forgandóságára, hogy meg kellene pucolni a jószágokat, hogy nincs etetőanyagom több, de hiába, megszállta a zsákmányszerzés démona. Menni kellett.

Így lett, hogy töviről-hegyire elmeséltem a gúnyolódókat, az etetőanyag mizériát, a sporit, aki mellém állt, a kapásokat, a fárasztást. Egyetlen szó nélkül hallgatta, de igencsak megszaporázta a lépteit. Követtem, de tudtam, hogy ebből nem lesz peca, legalábbis nem lesz az én pecám folytatása. Kiértünk a gátra, le a fákhoz, de már láttuk, hogy ezen az oldalon, pontosan, ahol én ültem, azon a tizenöt méteres szakaszon a túloldali négy horgász ült összezsúfolódva, botjukat suhogtatava, egymásra dobálva, egymást szapulva.

-Szerintem menjünk máshová – javasoltam látván az értekezletet.

-Jó ötlet – bólintott bratyóm.- a túloldal jó lehet?

Első gondolatom nekem is ez lett volna, de sem etetőanyagom nem volt, sem megkísérteni a szerencsémet nem akartam, hiszen, ha leülünk az irigy sporik helyére és nem fogunk semmit az nagy égés lett volna. Hogy a hátrahagyott etetésemen fogtak-e, azt nem tudtam.

-Hohó – állítottam meg a gondolatmenetet – hátrahagyott etetés? Az nem csak nekem van ám! Odaát, folyamatosan csobogott a víz, amíg pecáztam itt, a kollégák erőteljesen etettek. Ez az etetés most ott van, hiszen nem telhetett el egy óra sem mióta otthagyták helyeiket a horgásztársak a nagy fogás reményében.

-Igen – az jó lesz – kacsintottam rá és átmentünk a hídon. Amit ezek ott lent csináltak az minden volt, csak éppen nem kulturált peca. igencsak csodálkoztam volna, ha fognak halat ott. Folyamatosan csobogott az etetőanyag, kiabáltak egymással is.

-Nem lát? – kiabált az egyikük üveghangon – ráúsztatott az etetésemre maga szerencsétlen tahó!

-Tahó ám maga meg a nénikéje! – jött a válasz – nem a maga etetés az, hogy hulljon ki a haja két ásónyom mélyen!

-Meredjen hanyatt, kedves uram! – kedveskedett egy harmadik nyájas hang.

Átértünk a meredek oldalra és leügettünk a gátoldalon a vízhez. Láttam, szemben egyikük megismert és odament a másikhoz. Valamit pusmogott és felénk mutogatott. Emez csak legyintett. Nem nagyon érdekelt a dolog. Tudtam hol volt az előző etetésük és ez nekem elég volt. Mivel a botom csak négy méterre volt szerelve, bratyómnak négy és öt méteres is volt, úgy határoztunk, hogy az ő öt méteresét élesítjük, lévén kevés lett volna a hely kettőnknek.

-Játsszuk azt, hogy tanítalak pecázni – súgtam oda bátyámnak.

-Minek? – hökkent meg, mert tudott pecázni ő is, csak benne nem volt meg az a szenvedély, ami bennem.

-Alázunk – kacsintottam és a fejemmel a vállam mögé intettem a túlparti pecásokra. Ők most teljesen csendben voltak, szerintem megismertek.

-Jó, most az úszót rakd fel – mondtam jó hangosan, hogy hallják odaát. – a horgot majd én megkötöm neked.

-Figyelnek ám – súgta vigyorogva bratyóm és csinálta, amit mondtam. Szépen felszerelte a botot, és az ereszték állításához készülődött. Ekkor egy hang – megismertem a hangját annak a sporttársnak, aki korábban leszólta a kötekedőket és bíztatott. Odaátról nem látszott, főleg, hogy ült, hogy mekkora tagbaszakadt ember. Méter kilencven lehetett és olyan vállai voltak, hogy mire a szentjánosbogár körberepülte volna kétszer kellett volna akkumulátort cserélnie.

-Sziasztok – szólt – megnézhetem a szereléket?

-Persze – mondta bátyám és rám nézett. Én sem értettem nagyon a dolgot, kissé megvontam a vállam és szemöldökkel jeleztem is ezt. Közelebb jött és suttogva mondta, miközben úgy tett, mintha valóban a szereléket vizsgálná:

-Mutassátok meg, fiúk ezeknek a barmoknak, hogyan kell horgászni. – kacsintott és azzal visszaballagott a helyére. Hatalmas testét hanyag eleganciával, de macska finomsággal eresztette vissza a székébe.

-Ki ez? – suttogta Zoli fejtetőig szaladt szemöldökkel– ekkora bazi embert nem láttam még.

-Dunsztom sincs – feleltem én is suttogva, homlokunk összeért – de ő szólta le az alázóbandát.

-Mit ne mondjak – suttogta – ha leverne valakinek egy paraszlengőt, az biztosan megállná röhögés nélkül.

Ezen jót kuncogutunk, de a kezünk nem állt meg. Megkötöttem az előkére a horgot, bátyám összehurkolta a főzsinórral, az ólmozást praktikusan az úszó mellett tartotta, pont amennyi az adott úszóra kellett. Kis szöszmötölés után összeállt a szerelék és odaballagtunk a vízhez. Ezt a részt jól ismertem, sokat horgásztam itt az elmúlt két évben. A part meredeken esett és a meder követte ezt az esést. Ám hosszas méregetést követően kiderítettem, hogy a parton balra lévő nagy kő vonalában kezdődik egy nagyjából hetven centi széles párkány a mostani vízálláshoz mérve két és fél méterre a parttól. A nagy kő, amit mércének használtam, elég magas volt és elég hosszan benyúlt a vízbe, hogy megbízható támpontot adjon. Ennek a kis polcnak – ahogy én neveztem – a hossza sem volt nagy, négy méter hosszúságú volt, azután valami akadó lakott jól a beszakított horgokból és szerelékekből. Betondarabra gondoltam, kiálló vassal. Nos, ezt a párkányt kellett meghorgászni, de az volt a trükkös a dologban, hogy négy méteres bottal teljesen a kőhöz kellett állni, az eresztéket a párkány fölött lévő vízoszlophoz állízani, hogy a csali éppen csak „karcolja” a feneket. A bedobás viszont nem a peremre történt, hanem beljebb és feljebb. Aztán egyszerűen vissza kellett tartani a szereléket és a víz szépen kifelé kezdte hozni és mintegy landoló repülő, rátette a kis laposra. Itt csak le kellett követni finom visszatartással a csalit és mindig meglett az eredmény. Mindezt elmondtam tesómnak és nekikezdtünk vallatni a Zagyvát. Az vallott is szépen. Az első jász éppen akkor csapott a csalira, amikor az megérkezett a laposra. Igencsak harcos volt a koma és elég sok kirohanását kellett kivédenie bátyámnak. De végül is a rutin győzött és szákoltam a gyönyörű halat. Másfél kilósra saccoltam, ép egészséget hal volt. Ment is a haltartóba. A következő egy fél kiló körüli dévérkeszeg volt. A kapása a jász lerántós, vehemens kapásával ellentétben „zsibbasztós” volt, ami olyan volt, mintha a szerelék elakadt volna a fenéken és víz az úszót rézsútosan lenyomja. Ezeket a jeleket tesóm is ismerte és rövid bevágás után, mint egy darab fát húzta a felszínre a dévért. Az, mintha akkor kapcsolt volna, hogy baj van akkor kezdett csak küzdeni. Bátyám rötyögött.

-Hehehe, megérezte a tepsiszagot a haver. – kissé jobban megemelte a botot, és már dugtam is a hal alá a merítőt. Horogszabadítás, szák. A következő is dévér volt, de húsz deka körüli, szák sem kellett hozzá. Hogy bosszantsam a túloldali sporikat, hangosan, hogy hallják odaát mondtam Bratyómnak:

-Az aprókat engedd vissza, hogy az amatőrök is foghassanak. – vártam odaátról valami reakciót, de semmi. Néma csönd. Mintha nem hallották volna. Fogni nem fogtak semmit, ezt figyelemmel kísértem, hiszen mégiscsak az én etetésemet bitorolták. A botok viszont suhogtak megállás nélkül.

Folytattuk a pecát és egy idő múlva a nagydarab ember is odajött és leült mellénk. Zolival összenéztünk és ő vállat vont. Már jócskán volt a szákban, amikor – mint a bemutatkozásából megtudtuk – Emil megkérdezte:

-Van valami trükkötök fiúk? – Hangjában csak kíváncsiság volt. –nekem is jó lenne egy kis hal otthonra, mert ha nem viszek, kikapok az asszonytól.

Összenéztünk tesómmal és egyszerre robbant ki a röhögés mindkettőnkből. Ő csak nézett értetlenül, aztán megértette, legyintett és ő is nevetett.

-Öcsémet kérdezze – mondta bátyám és két friss csontit tűzött a horogra. – Az ő tudományos észjárását követem én is. Eddig mindig bevált.

Emil kérdőn nézett rám, és míg bátyám újra úsztatni kezdett, elmondtam neki, hogyan és miként horgászom. Végighallgatta – közben bátyám újabb gyönyörű dévérrel szaporította a zsákmányt – és elismerően bólintott.

-Ecsém, ez tényleg olyan, mintha tudományos lenne pedig nem más, mint tiszta logika. Megpróbálhatom? Rám nézett, majd bátyámra aztán megint rám.

-Semmi akadálya! – szólt bátyám és kivette a szereléket és Emilnek nyújtotta a botot

-Ó, nem – szabadkozott – majd az enyémmel, ha lehet. De láttam a szemén, hogy elismerően és sóvárogva nézi a botot. Igaz, ami igaz. Bátyám nem érte be a középkategóriával. Az ő botjai már körszövött karbon botok voltak, anyánk félhavi fizetésének ára. hogy honnan bugázta Zoli, nem tudom.

Elballagott a cuccaihoz, felvette a saját botját és visszajött. Bátyámmal összepillantottunk. A felszerelése volt, ami megdöbbentett. Egy igen rozoga gyűrűs bot volt a kezében, három méteresre saccoltam. A boton a keverőgyűrűből hiányzott a kerámia betét és zöld-sárga szigetelőszalaggal volt a bothoz rögzítve. A spicc is furán, ferdén állt, jobban megnézve egy hüvely, úgynevezett stucni volt ráhúzva az utolsó és az utolsó előtti gyűrű között. Ebből összeraktam, hogy törött a spicc és egy külső stucnizássak oldották meg a problémát. Az orsó rajta egy már akkor is muzeális korú Rileh Rex orsó volt vékony zsinórral feltöltve. A szerelék maga, úgy láttam, jól van összerakva, de nem fűztem hozzá nagy bizodalmat. Beállította az eresztéket a bátyáméhoz és bedobott az általam vázolt módon. Szépen vezette a szereléket, és amikor az úszó a kőhöz ért kissé visszatartotta és csak lépésben engedte a csalit a fenék felett. A kapás zsibbasztós volt, tehát dévér kapta el a felkínált két szem csontit. A kirohanás viszont, amit produkált már nem dévér keszegre vallott. A bot meggörbült és a víz felé bólintott. Emilnek alig maradt ideje lazítani a féken. A hal csak ment, Emil a parton követte. Aztán egy idő múlva lassan visszafelé jöttek és láttam, hogy van ám ott rutin a fárasztásban! Zoli a szákkal követte és nem sokkal az akasztás helyétől már csak karikákat rajzolt a zsinór a vízen. Odaátról természetesen ezt mind látták és páran csomagolni kezdtek orruk alatt dünnyögve. De azt is láttam, hogy ez a pakolás nem valami lendületes, inkább visszafogott és lassú. Persze, hiszen látni akarták a végkifejletet. Valahogy az volt a fejemben, hogy ezek a halnak drukkolnak, nem a horgásznak. Az ő életükben a szomszéd kertje bizonyosan zöldebb, de tele van szarral.

A hallal közben Emil már megkóstoltatta a levegőt és az megadta magát. Elhűlve néztem. Jó öt kiló forma ponty volt a hálóban. Emil kiszabadította a horgot és felsandított ránk.

-Eltelhetem? – kérdezte szégyenlősen – már összeraktuk, hogy nincs valami sok pénze, a hal is enni kell nekik, nem pedig csak hobby, mint nekünk.

-Persze, - válaszoltam bátyám helyett is – maga fogta.

-Köszönöm fiúk – azzal kezet ráztunk – nagyon köszönöm!

Felemelte a halat, hogy odaát is lássák és átszólt:

-Hé sporik! – hangja vidáman volt – látják? Ha nagy az arc, nagy lesz a pofon is!

Egyik sem szólt, még a biztosnak vélt vízhatár ellenére sem. Csak pakoltak. Most már mindannyian.

-Ha nem haragszik meg – kérdezte bratyóm Emilt, ahogy a halat a szákjába tette. – odaadnánk a mi halainkat is, mert mi nem esszük, csak pecázunk rájuk. Bőszen bólogattam.

-És ha meg nem sértjük – folytatta Zoli – elfogadja az egyik botot? Nekünk még van otthon vagy öt.

Persze nem volt, csak bratyómat, ha elkapta a jótékonysági roham, akkor nem volt megállás.

-Na neeee – ellenkezett Emil – Ne szórakozzatok velem. De látta, hogy komolyan gondolja bátyám, így elbizonytalanodott. Én is megerősítettem, hogy tele vagyunk bottal. Közben a haltartónkat odavittem Emiléhez és átpakoltam az övébe a halakat. Amíg pakolgattam, Zoli összetolta a botot, a szereléket feltekerte a létrára.

Hát – Vakarta Emil a fejét – ha így gondoljátok, nagyon szépen megköszönöm. De mit adhatok én nektek cserébe?

-Már megkaptuk – feleltem mosolyogva és a fejemmel a túlpart felé intettem.

Bátyám odaadta a botot és rám nézett.

-Mehetünk öcsém? – kezet fogtunk újfent Emillel, sok szerencsét kívántunk, felkaptam a fűből a botomat és a vödröt és megindultunk. A hídról még intettünk neki, visszaintett. Még innen a hídról is látszott, hogy mekkora darab ember.

Amikor hazaértünk a Szerelések elpakolása közben megjegyeztem:

-Nagyon jó fej és nagylelkű vagy Zolikám hogy megsajnáltad szegényt. Én is láttam, hogy csóró, de hogy nekiajándékozz egy méregdrága botot, azt nem gondoltam volna rólad.

-Ugye, tudok meglepetést szerezni? – vigyorgott kajánul – majd veszek másikat neked -  Ezzel kivette a SAJÁT  botját a kezemből és betette a szekrényébe.

2025.01.15

Zati