A téli peca számomra mindig egy hatalmas élmény volt, sajnos, nem nagyon tudtam érdemben foglalkozni vele. Talán a kényelem, talán az, hogy alapvetően békés halak horgászatára voltam beállva, talán az, hogy nem volt erre az időszakra helyismeretem. Az, hogy nyáron, ősszel, tavasszal tudtam a halak mozgását, nem volt elég arra, hogy télen is megpróbáljam megkeresni a bandázó rajokat. Mindent egybevetve szerettem a téli pecát, de csak távolról. Magam fejétől nagyon-nagyon ritkán vetemedtem téli békéshal-pecára. Talán a ritka alkalmak varázsának engedve, talán a barátságra hivatkozva mondtam igent egy ilyen pecára, amikor Tifusz barátom megkeresett.

-Csabikám -kezdte a telefonban nagy lelkendezve- eszik a fogas a tározón! Le kellene pattani. Benne vagy?

Semmi konkrétum nem hangzott még el.

-Várjál már kicsit - hűtöttem le - hová és mikor?

-Szombaton mennénk hármasban a szalóki-öbölbe. Gumihalaznánk. Érdekel?

-Ahhoz kellene csónak is - még nem voltam meggyőzve - anélkül esélytelen a dolog. Előző évben Benő barátommal már megejtettünk pár gumihalas pecát, mondhatom, nagyon jó eredménnyel. Csónakból pecáztunk, rettentő nagy tapasztalattal, már ami Benőt illeti és általa kiváló helyismerettel. 

-Csónak a haveré - ütötte a vasat tovább Tifusz, akit eredetileg Titusz néven anyakönyveztek, de valahogy ráragadt ez a kellemes, vidám becenév. Úgy ismertem meg, mint aki nagyon tud lelkesedni a dolgokért, mindent megmozgat a cél érdekében és mindenféle önzés hiányzott belőle. – Motor van, benzin van, a csónak meg épp három személyes. Pénteken mennénk a hétvégi pecások előtt.

- Végül is miért ne – adtam meg magam – semmi dolgom, szabin vagyok éppen és a karácsonyi asztalra jól jön a rántott süllőfilé. Mikor indulnánk?

-Ötkor jó lenne – kicsit számolgatott – másfél óra alatt ott lennénk, fél óra alatt a helyen vagyunk. Lacesz barátom helyi, ott csatlakozik.

-Mármint mi csatlakozunk hozzá, ha jól gondolom – vetettem ellen. De tudod mit? Rendben haver, még így is jó, de nem lesz kocsim, még mindig nem készült el.

– Korábban egy felségjelzés nélküli szarvas előre be nem jelentett látogatgatást tett a motorháztetőmön és egy előre nem megbeszélt szóbeli szerződés keretében bekéredzkezett a csomagtartóba. Nagy, kombi autóm lévén ez nem jelentett semmilyen problémát. A biztosító a kifizetést lehetetlen kritériumokhoz kötötte volna, mint egy ismerősöm hasonló esete bizonyította, ezért nem kockáztattam. A garázsban megnyúztam, kizsigereltem és a húst – hentes szakmám lévén – szakszerűen feldolgoztam, ami azután egy másik cimbora éttermének a konyhájára vándorolt.

-A kocsira ne legyen gondod, de csak alapfelszerelést hozz. – kicsit gondolkozott – igazából most is áthozhatod, úgyis feléd megyek haza ma, és akkor betesszük a cuccaidat. Holnap utánig elférnek. – aztán ravaszkásan hozzátette:

-Meg aztán, meg is mutathatod a szerelés mikéntjét, nem gumihalaztam még ott.

-Aha! – vigyorodtam el – szóval innen fúj a passzát! Gere fel és itt megmutatom.

Egy órán belül ott is volt, addigra én előkészítettem a pergetőcuccaimat, nem kellett sokat logisztikáznom, nem sok volt. Egy két méter hetvenes, gerinces pálca, egy finom, negyvenes méretű, tizenhárom csapágyas pergetőorsó és a kellékesdoboz.

-No, telepedett mellém a konyhaasztalnál – jöhet a tudomány. Elmondtam neki, hogy mivel gyakorlatilag a pergetőhorgászat egy vállfaja, ugyanaz fog kelleni itt is egészen a csaliig. A csalinál már viszont drasztikus a változás, hiszen nem ritkán a 15 centis lapátfarkú gumira támad a süllő. Ezt viszont illik három horoggal feldíszíteni, hogy a ragadozó bárhonnan támad, rajtaveszítsen. Meg is mutattam, hogyan kell megszerelni, amit Tifusz szájtátva nézett-

-Nem fogja a három horog a mozgásban akadályozni a csalit? – kérdezte

-Nem, hiszen a csalinak csak a farka mozog, ott pedig nincs horog.

Bólogatott, raktározta az információt.

-Ahan, értem – megvakart az állát, láttam megy a matek a fejben rendesen – és gondolom, jobb a fonott zsinór, mint a monofil, közvetlenebb a kapás.

-Ajaj! – tiltakoztam rögtön – meg ne próbáld! Elmondtam neki az a történetet, amikor én is megpróbáltam télen fonottal pergetni. Mínusz nyolc – tíz fok lehetett, de a szél miatt ezt rendesen a duplájának éreztem. Könnyű kis kétszázhetven centis pergetőbottal negyvenes elsőfékes orsóval, az orsó dobján huszonkettes fonott zsinór. Egy nagyobb twisterrel kezdtem vallatni a Milléri csatornát. Az első pár dobásnál nem volt gond, de észrevettem, hogy egyre nagyobb lendület kell a műcsalit eljuttatnom oda, ahová szeretném. Átvizsgáltam mindent, nem találtam hibát, dobáltam hát tovább. Az első helyen nem volt mozdulás, hát én mozdultam feljebb úgy ötven méterre.  Az első dobásnál a twister önállósította magát és berepült a nádba az engedélyem nélkül. Semmit sem tehettem, a póráz valahogy elszakadt. Megnéztem a zsinórvéget és ámulva láttam, hogy mint a parasztgatya szára ki van rojtosodva a szakadt rész. Hogy lehet ez? A zsinór új, novemberben vettem és ki is próbáltam. Elővettem az ollót és levágtam a zsinórvéget, de ki is kerekedett a szemem, mert a zsinór egyenesen állt a kezemben, mint a hurkapálca. Azonnal megértettem a dolgot. A fonott zsinór sodort szálai közé beitatódik a víz, azaz megszívja magát a zsinór vízzel. Pár perces állás elég volt a kevés víznek hogy megfagyjon a zsinórban, és a jeges zsinór bizony már nem olyan lágy. Egyszerűen eltört. Szerencsére a monofil zsinórral töltött dobom is nálam volt, így azzal folytattam a pecát. Az eredményről nem beszéltem, hiszen inkább eredménytelenségnek nevezném, de a lényeg benne volt az elbeszélésemben.

-Azt javallanám – emeltem fel az ujjam oktató jelleggel – télen felejtsd el a fonottat. most ugyan nem lesz mínusz tíz, de nem szabad kísérteni a sorsot.

-Okés, okés. – bólintott. – Asszem minden megvan. – felállt és készülődött menni.

-Tuti? – kérdeztem – ha valami eszedbe jut, hívj. Fogta a cuccaimat és gondolataiba mélyedve leballagott a lépcsőházban.

Másnap hajnalban a hőmérő higanyszála mínusz tizenkét fokot mutatott, tudtam, hogy ez napközben majd kissé feljebb kúszik, de most fáztam. A reggeli kávé, és a hideg gondoskodott róla, hogy az álmosságnak a nyoma se maradjon. Egy oldaltáskával vártam Tifuszt, aki pontosan a megadott időben beállt a parkolóba. Jó meleg autóba ültem és üdvözöltem barátomat.

-Minden megvan? – kérdezte

-A cuccaim nálad. a kiegészítők nálam. – feleltem és a táskára mutattam.

-Viszont van egy kis változás – közölte tolatás közben.

-Ajaj… - nem szerettem a változásokat – miféle változás?

-Csak ketten leszünk – vigyorgott rám és elindult. – a motor, a benzin, a lapátok benne lesznek a csónakban, de Lacesz nem tud jönni, csak útnak indít minket.

-Akkor hajrá! – Ez a változás jót sejtetett, bár nem ismertem a barátját, mindazonáltal egy csónakban két pecás kényelmesebben dobál, mint három. Az viszont aggasztott kissé, hogy így helyismeret híján leszünk úgymond vakrepülésben fogunk pecázni. 

Viszonylag simán és gyorsan odaértünk a kikötőhöz, útközben megbeszéltük a stratégiát, fontolgattuk az esélyeinket.

Laci nagyon készséges volt, mindent előkészített nekünk és elnézést kért, hogy „cserbenhagyott” minket. Ő fogalmazott így, és én nem értettem, hogy ha valaki szívességet tesz, miért kér elnézést. Útbaigazítást is adott, hogy nagyjából merre és meddig menjünk. Amíg pakoltuk be a felszerelést a csónakba, magyarázott:

-Nagy a víz, nem kell centire a hal fölött lennetek - legyintett – nagyon jó most a süllőállomány. A kapások is egyértelműek, nem lesz gond.

Amikor el és felkészültünk, nagyot taszított a csónakon.

-Hal nélkül meg ne lássalak titeket! – Intett nevetve.

Berántottam a motort és lassan nagy íven kikanyarodva a kikötőből megindultunk a jelzett irányba. A jeges szél a sapkánk, szőrmegallérunk alá hatolt és erőteljesen próbált szuggerálni egy meleg szobát, forró teát vagy kakaót, egyszóval mindent megtett azért, hogy felhagyjunk botor tervünkkel. De hát a horgász egy különleges állatfajta, nem akar hinni senkinek és semminek, a tervét mindenáron meg AKARJA valósítani, ellenére az intő jeleknek. A táskámban lapult két üveg hidegtaszító meggybor. Természetesen nem készültünk nyakára hágni mindkettőnek, de jó, ha tudjuk, hogy lehet számítani rá. A léki pecák során ez egyfajta rutin lett, és nem igazán éreztük a negatív hatását. Figyeltük a partot, ahol a házak után egy kis nyírfaerdő kezdődött. Ezt elhagyva egy nádas kezdeténél a partra merőlegesen kellett mennünk félgázzal kettő percig. Laci elmondása alapján ez volt a „tuti” hely.

-Vess horgonyt Tifusz – állítottam le a motort – megérkeztünk.

-Igenis kapitány – szalutált a hidegtől kissé szabálytalanul, azzal lassan leengedte a súlyt. A nagy betontömb lassan ereszkedett, ahogy barátom engedte. Amikor leért a kötelet hozzárögzítette a csónak orrán lévő kétágú kampóhoz.

- Olyan tíz méteres lehet a víz – jelentette.

-Elsőnek igyunk egy kis antidermedést – nyújtottam felé a meggyboros üveget. Szájára vette és ivott egy nyeletet, majd visszaadta.

-Nem fáj – nyugtázta vigyorogva, ami nála azt jelentette, hogy finom. Magam is ittam egy kortyot és éreztem, hogy a nemes nedű átmelegíti a belsőm.

- A tíz méteres víz az jó nekünk. – a botomért nyúltam és szerelni kezdtem – a víznek csak a felső egynegyede hideg. Lentebb barátibb a hőmérséklet, de hideg az is, ne aggódj.

-Nem aggódok – válaszolta és szerelni kezdett ő is. Pergetőbot került elő a zsákból, orsó a táskából. Amint szerelte fel az orsót a botra, azt hittem rosszul látok.

-Csak fonott zsinórt szereltél Tifusz? – kérdeztem lemondóan – elmondtam, hogy nem lesz jó. Azt is, hogy hogy jártam…

- Nyugi – intett le nagyképűen – okos ám a Tifusz bácsi. Megelőztem a bajt.

- Ha szabad kérdeznem, hogyan?

- Majd meglátod – kacsintott és átfűzte a zsinórt a gyűrűkön. - Szereltem előre gumihalat.

Térdével ültében összefogta a botot és túrni kezdte a táskáját. Szájtátva figyeltem. Nem őt, nem a táskát, hanem a zsinórt. Ahogy elengedte, hogy keresgessen a táskában, a zsinórnak a szélben libegni kellett volna. De nem tette. Nem lógott, nem lobogott, csak egyenesen tartotta magát, mintha egy acéldrót lett volna. A bottal együtt olyan volt, mint egy iskolai háromszög vonalzó, aminek hiányzik a rövid oldala. Csak állt mintha a bot végéhez ragasztották volna. Félelmetes volt!

-Mi van? – nézett fel rám felhúzott szemöldökkel.

-A, a, a, zsi-zsinórod – dadogtam túlvilági hangon – a zsinórod kimeredt!

A látvány olyan szürreális volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy sírjak kínomban. Tifusz felnézett és összeráncolta a szemöldökét. Felnyúlt a zsinórért, odahúzta magához és meghajlította, mint egy rézdrótot. A zsinór tartotta az új alakját. Egy újabb kanyart hajlított bele ugyanolyan eredménnyel. Kikerekedett szemmel figyeltem milyen forma lesz végül a hajtogatás eredménye. Kezdett elönteni az orbitális röhögés

-Mi a fraktál! – suttogta és akkor felbuggyant belőlem a nevetés. Csak a szemét emelte rám.

-Elbasztam, jó? – ismerte el. Annyira nevettem, hogy már fájt az oldalam és láttam, hogy barátom szája is kezd rángatózni, majd felröhögött ő is. Röhögött, röhögtem és nem tudtuk abbahagyni. Nekem folyt a könny a szememből, ő a térdét csapkodta.

-Jaaaaj, de jóóóóóó! – nyerített – mingyá, mingyá elmohohohondom…

Amikor sikerült kissé összekapni magunkat és már az másik botomat szerelte, elmondta mi is történt.

-Amikor elmondtad, hogy a fonott zsinór megszívja magát vízzel és megfagy benne, bevillant, hogy víztaszítóvá kell tenni.

-Hihihi – vihogott fel miközben kötötte a MONOFIL zsinórra a Klinch-csomót - hogyan történt a kivitelezés? Bruhahahaha, vazelinnel apukám. Vazelinnel.

Csak ültem és hallgattam.

-Egy rongyba tettem egy jó adag vazelint és azon át csévéltem fel a zsinórt.

-Vazelinnel? – nem győztem csodálkozni – végül is működött, nem?

-Működött? – kérdezett vissza összevont szemöldökkel.

-Jaja! – álltam fel dobáshoz készülve – megmeredt a cucc rendesen, nem? És dobtam.

Fejenként megfogtuk a három – három engedélyezett tüskéshátút körülbelül tíz óráig. Tényleg jó volt a hely. A csónakot kikötöttük és a zárható részbe betettük a benzineskannát és öt süllőt. Tifusz megtartott egyet az asztalra. A motort lezártuk, a kulcsot a megbeszélt helyre tettük. Hazafelé a meleg kocsiban kissé elpilledtünk.

Felvihogtam, amikor eszembe jutott a mereven lógó zsinór.

-Mi az – kérdezte és mereven az utat figyelte.

-Vazelin – feleltem, mire a nevetés őt is elkapta. És elkapja a mai napig bármikor is mondom előtte csak ezt az egyetlen szót.

2024.11.05

Zati